Ady Endre: Beszélgetés a szívemmel
Beszélgetés a szívemmel
Bongása óta a Földnek: nem éltem:
Minden bánatom, kínom, szörnyedésem
Sötét szobákban, vörös mámorokban
Gyalázattal, megbúvón elhenyéltem.
Megvoltam én, de nem igazi magam,
Pedig nem féltem én, pedig nem féltem,
Csak éppen hogy nem féltem és nem éltem.
Minden bánatom, kínom, szörnyedésem
Sötét szobákban, vörös mámorokban
Gyalázattal, megbúvón elhenyéltem.
Megvoltam én, de nem igazi magam,
Pedig nem féltem én, pedig nem féltem,
Csak éppen hogy nem féltem és nem éltem.
Hát emberségünk érte szörnyű csúfság,
Mégis az Élet követeli jussát
S a meggyötört szivet föl kell emelni,
Kell hogy még lelkem régi hitek gyújtsák,
Vagy egészen elbocsátom magam.
S borzalmaikat aztán tovább nyújtsák
Gyalázat, szégyen s minden háborusság.
Mégis az Élet követeli jussát
S a meggyötört szivet föl kell emelni,
Kell hogy még lelkem régi hitek gyújtsák,
Vagy egészen elbocsátom magam.
S borzalmaikat aztán tovább nyújtsák
Gyalázat, szégyen s minden háborusság.
