Ady Endre: Jártam már Délen
Állok szirtjén mohos, avas romoknak,
Lelkemben Délnek pompája ragyog,
Bukik a nap és nézem a napot.
Részegít most, narancsvirágos ország
S míg lángok gyúlnak cifra partodon,
Én egy utolsót, búcsut álmodom.
S itt kacagott Gallián felesége,
Udvari nép közt itt ült trónusán
És itt zúgott a taps a vad tusán.
Nótázni kezd egy kóbor, béna talján:
»Csodás kék tenger, kék ég, kék hegyek,
Óh, nézzetek rám: én megyek, megyek.«
Vagy árny talán? A tegnap koldus-őse?
Előtte büszke, úri nép szalad
S a tányérjára nem hull pénzdarab.
Szállok lejjebb, hol ül a nótás ember,
Lelkemben zendül nagy titkok szava
És összezúg a tegnap és a ma.
Tegnap, igen, itt ült a nótás béna
S az imperátor büszke asszonya
S a büszke nép rá nem nézett soha.
Mámort adott egy ifjú vándorlónak,
Ki jött Keletről, arca halavány,
Poéta volt, vagy nem is volt talán.
Évezredek folytak egy pillanatba,
Lelke repült, szállt időn, téren át
S vitte zúgón a béna bárd dalát.
Megy, megy az is, hol ül a nótás ember,
Utolsó pénzét elébe veti
S a messzeségnek búsan vág neki.