Ányos Pál: Kreskay Imrének
Kreskay Imrének
| Barátom, nem birok felhevült szivemmel, |
A magyar iróknak gyullaszt serénsége,
Kik tollával ujjul nyelvünk ékessége.
Hidd el, alig hittem szikrázó szememnek,
Midőn fényét láttom született nyelvemnek.
Hogy magyaról olvas! idegennek véltem,
Mig végre eszemtől bizonyságot kértem.
Aggot Orczit látom mint a sast ifjadni,
Sebes szárnyaitól felhőket hasadni;
S ha alább ereszti villámló szárnyait,
Szabadon szaggatni Hibla virágjait.
Kapitány Barcsay futva megy Tarnára,
Hogy vegye Anchisest páncélos vállára.
Bár tudós kincsét is tenné tarsolyába,
S ne hadná enyészni Ilion hamvába!
Szerencsés jövendő! tudom, feltalálod,
Midőn Trója hellyét ekéddel sétálod!
Nem szükség, hogy többet szóljak Barcsayról,
Ki reám mosolyog Muzsák karjairól.
Ó! látom nagy szivén Nimfáknak lakását,
Hol erkölcs s tudomány csinálta szállását!
Tovább Bessenyei lantyán csudálkozom,
S versszerző lelkének szivemmel áldozom!
Kérkedhetik Tisza illyen szülöttyével,
Ki olly nyájossan él Parnassus népével.
De még egyet látok férfi öltözetbe,
Ki élet törvényt szab a nagy természetbe.
Barátom! ugy tetszik, hogy megcsal ruhája,
Mert nem férfi, hanem Pallas onokája.
Már ez sok! - Ó! égnek, feldnek Teremtője!
Sziv, elme, okosság s tehetség szerzője!
Hány istápot küldesz István országának,
Hogy fényét emeljék holt magyarságának!
Ideje, hogy szegre függesszem lantomat,
S e szép nézőhellyre vonnyam fátyolomat.
Buda, 12. Julius 1778.
