Ányos Pál: Kreskay Imrének
Kreskay Imrének
| Imre! sokat igérsz erőtlen lantomról, |
Kit még alig márték ama szent forrásban,
Melly mint Nilus lepi Márót Énéásban,
Csak messzéről nézem én e nagy lelkeket,
Kiknek a kilenc szüz vezeti kezeket!
S ha néha közelebb kivánok röpülni,
Már féluttyán kezdnek szárnyaim gyengülni!
Mint Progne szülöttye, midőn tollasodik,
Megunván kunyhóját, égre mosolyodik;
Annya repülését kivánnya majmozni,
De még nem tudgya jól szárnyát kormányozni;
Leesik pihegve udvar közepére, -
Kit egy gyermek vigan köt fonál végére.
De nem is tanácsos úgy felemelkedni,
Hogy e nagy elmékkel kezdgyünk vetekedni,
Mert példát vehetünk Thamiris veszéljén,
Ki most vakon sétál Pteleus vidékjén.
Mársiás is kárát vetélkedésének
Látta, sokat bizván kürtye zengésének,
Amidőn bőrétől megfosztott testével
Vizzé vált s uj folyót jegyezett nevével!
Szükség tehát, Imre, huzzuk meg magunkat,
Csak ugy, amint tudgyuk, pengessük lantunkat.
Üljünk fel Gellértnek sziklás tetejére,
S küldgyünk egy bus hangot Rákos mezejére!
Buda, 28. Julius 1778.
