Arany János: A TETÉTLENI HALMON
Játszik velem bűbájos képzelet.
Ormán csak fű, nem a bérc fenyve nő.
Egykor magát mulatta volna véle,
Fövényből a pusztán csibét rakott.
Ki gondolná, hogy százados nagy emlék!
Honunk szerzője, diadalmas Árpád!
Szemekkel a vitéz honalkotó.
Berek sötétül, a táj karama,
Földönfutóvá lesz... holnap talán!
Ma még a harclovat békózza nyűg;
Ropogva, mint láng, mely avarba dül.
Hol a nap fénye játszva megtörik.
Elszórva mindenütt, - s a dali bátrak,
Körüldongják a szellős ereszt.
Bús vígalomban a szív öble fájul;
Harsány mulatság nyers lármája gerjed,
Függ, mint árboc fölött hajóslegény,
Vágtat s nyomán fölkél a föld pora.
Csatára hívó - ez a Lehelé...!
Kanásza múlatá magát a kürttel.
Alusznak régen, a honkeresők.
Bársony füvet, sarjút tenyéssz a réten.
Kövér rend dőljön a csapás alá.
Borítsa földed, - s a csinos tanya,
Hordjon magán jólléti bélyeget;
Hogy lássa hasznát Isten, ember, ország, -
Kímélve bánjon a vész is vele.