Arany János: V.
V.
| Ura lett azonban szavának az ördög, |
Meg sem állt, ameddig, egy bolha képébe'.
A királyleánynak be nem bútt fülébe.
Legott a leányzó kapdos a füléhez,
Viszkető fájdalmat, kolompolást érez,
Ágyából kiugrik, táncol, fut, kiabál,
És kacag, ha viszket, és sikoltoz, ha fáj.
Szalad a tornácba, szalad az udvarra;
Udvaron fel s alá, erre meg amarra;
Anyja egy papucsban, atyja is egy ingben.
S aki van a háznál, üzi, hajtja minden.
Elfogják, - de akkor harapdál, lefekszik,
És megint tovább fut, mikor föleresztik;
Végre összeroskad, ereje elhagyja;
Ölbe viszi haza kedves ura-atyja.
| Nosza lótni-futni! boltba! patikába! |
Medveháj, álkörmös, esencia, bakvér:
Mindezt próbálgatják, mindez nem sokat ér.
Doktorok, borbélyok, valamennyi bába
És tudákos asszony. . . ott van, de hiába!
Recipe, érvágás, köppöly és fürdő-lé
Teszi a nyavalyát még nevekedővé;
Ráolvasni, kenni, párolni, füstölni,
Kilencféle fáról kilenc ágat törni, -
Aggatni nyakába százféle babonát...
Mindez a betegnek könnyebbülést nem ád.
| Ki miatt az apja és az édes anyja |
Sem étel, sem ital, egész álló hétig....
Ha aranyból volna, mégsem kéne nékik.
A király, hogy a nép ne járjon nyakára,
Bízza minden dolgát az iródeákra;
Ő maga nem végzi senki ügyét-baját,
Csak emészti szivét, csak tépi a haját.
Hát még a királyné! öltözik mély gyászba,
Siratja leányát egy kis oldalházba';
Majd egy légycsapóval oda űl az ágyhoz...
Egész nap se néz ki a kender-munkához.
| Dobolják azonban országvilág-szerte |
"Becsületes népség, hallja kigyelmetek!
A királykisasszony igen nagyon beteg.
Ki meggyógyithatja, bizony meg nem bánja:
A maradéka is nagy ur lesz utána:
Ha hát tud valaki olyan mesterséget,
Jelenjen meg, bővebb tanakodás végett."
| Erre nagyot kurjant valaki a nép közt: |
"Kicsoda az az én? hadd álljon ki! lássam!"
"Én vagyok az az én, követem alássan..."
S előállott Jóka, levette kalapját,
Szégyenli erősen, mert nagyon kacagják,
De azért a szavát vissza mégse vonja
És, hogy ő nem tréfál, esküszóval mondja.
| Fülön fogta Jókát mindjárt, hevenyébe, |
Megállott a hajdu, mint valami pecek, -
Fölsodort bajusza két nagy fekete szeg -
S monda: "Itt egy ember, felséges királyom,
(No ne bujjék kend el; hanem erébb álljon)
Ez a paraszt ember azt meré állítni,
Hogy ő a kisszonyt meg tudná gyógyítni.
Hazudik-e vagy sem? nem állok afelől,
Azért engedelmet instálok afelől."
| Szólt a mesekirály: "Együgyűnek látszol; |
Nem gyerekség ám ez; vakmerő a próba,
Mely ha rosszul üt ki, húzatlak karóba.
De ha megorvoslod egyetlen-egy lyányom;
Hitvesűl őt akkor teneked ajánlom;
Vele országomat adom, mint vejemnek:
Ugy is nagy nyüg az már nekem, vén fejemnek. "
| Felelt erre Jóka: "Uram és királyom! |
Még pedig most mindjárt, ezen pillanatba'
Mit ma elvégezhetsz; ne halaszd holnapra. "
Avval fogta magát és bement a házba,
A leányt akkor is a nehézség rázta;
Elővett egy régi kalendáriomot,
Amit jóelőre szűrujjába nyomott,
Nézett a betűkre, hogy a szeme dagadt,
S olvasá, könyv nélkül, ezen bölcs szavakat:
| "Turgudorgod mirgit forgogargadtárgál: |
Targakargarorgodj hárgát korgomarga, .
Irginerget arga porgokorgolbarga!" *
Ki ne emlékeznék gyermekkorából az úgynevezett madár vagy szarkanyelvre. Az idegen abrakadbra helyett bátorkodtam ezt használni. Tartalma a fentebbi soroknak:
"Tudod, mit fogadtál - Adósom maradtál,
Takarodj hát koma - innét a pokolba." A. J.
"Tudod, mit fogadtál - Adósom maradtál,
Takarodj hát koma - innét a pokolba." A. J.
| Amint e szavakat meghallá az ördög, |
És kiment belőle, végkép odahagyván:
Mindjárt' jobban is lett szemlátomást a lyány.
A király pedig, mint szavatartó ember,
Összeadta őket szíves szerelemmel:
A lakodalmukra fél gulyát levágott,
Végre átereszté nagy Meseországot.
