Arany János: VI.
VI.
| Híre futamodék e szörnyü csodának |
Őneki is beteg egyetlenegy lyánya,
A Jóka ördöge lévén nyavalyája.
Fogja hát a szomszéd, ír egy szép levelet,
Minek a sommája ilyenforma lehet:
| "Kedves öcsém uram! - Terhére ne essék, |
Nagy bajom érkezett, nagy szomoruságom,
Aminél nagyobb nincs nekem e világon:
Kedves jó leánykám, egyetlen gyermekem,
Az ágyszalmát nyomja, halálos betegen.
Mindenféle orvos kifáradt mellőle,
Már kétségbeestem, igazán, felőle.
Különös, hogy épen aznap esett baja,
Mikor a hugomból ki-vált a nyavalya,
(Tartsa meg az Isten, szivesen kivánom,
Mert a hugomasszony kedves keresztlyányom.)
Még különösebb, hogy a kórság is olyan,
Mintha ereszkedvést jött vón' ide onnan.
Nem is gyógyitja meg senki, - elláttam azt,
Ha csak egy kis időt kigyelmed nem szakaszt.
Nézze meg, jöjjön el, tegye rá a kezét:
Bizony az Uristen is megáldja ezért.
Lesz ebédje nálunk, zab, széna lovának;
És ha felét kéri kis Meseországnak,
Azt is od'adom. . . vagy akármibe kerűl:
Sőt meg is köszönöm szépen azonfelűl.
Minden jót kivánunk, mind közönségesen:
Köszönti kelmedet a szegény hitvesem,
Köszönti kelmedet a napamasszony is,
De még (bár eszén nincs) kedves leányom is.
Az öreg kanász is, meg a szolgáló is,
Meg, aki a háznál legalábbvaló is;
Kelmedet magát is, az ipa-urát is,
A feleségét is, napaasszonyát is:
Szóval mindnyájokat, az egész cselédet:
Kivánunk szerencsét, sok jó egészséget."
| Így hangzott a levél. Jóka nem szerette, |
Mert jól tudta, hogy már lejárt tudománya:
Nem gyógyul meg attól több király leánya.
A levél azonban, a sok követ, posta,
Egymást érte, egymás tyukszemét taposta;
Az egyik kizörget, a másik bezörget;
A szomszéd előbb kér, de azután sürget,
Azután parancsol, azután fenyeget,
Azután küld rája pusztitó sereget,
És már a lakosok, nyúzva, sütve félig,
Szaladnak előre s a dolgot beszélik;
És már égve minden határszéli falvak,
Látszottak az éjben megannyi hajnalnak.
Jóka is megszeppent, amidőn ezt látá,
Mert a katonáit mind haza bocsátá,
Kit csak egy hónapra, kit pedig kettőre,
Kit meg bizonytalan szabadság-időre.
Most, alig egy-kettő lézengvén utána,
Ily sok nép elébe annyival hogy állna?
| Voltak nemkülönben szörnyű ijedségbe' |
Ráestek, beszéltek, nógaták hogy menjen,
Orvosolja meg, hisz' megteheti könnyen.
Jóka a világért sem meré mondani,
Hogy az ördöggel volt köze... vagy valami,
Hanem fogta magát, ráveté a fejét,
Megpróbálni megint orvosi erejét.
Ment - az ellenségtől fegyvernyugvást kére,
Megadá azt mindjárt annak a vezére, -
Ő pedig futott és nagy-lélekszakadva
Érkezett a szomszéd fejedelmi lakba.
Akkor is ott táncolt a szobaközépen,
Langauszt járt az ördög a leánnyal épen,
S hogy meglátta Jókát kérdi acsarkodva:
"Mit keressz itt? hol jársz? takarodj dolgodra!
Nem megmondtam-e, hogy többször aztán soha?..
Az apád lelkének se' megyek sehova!"
"Jaj" rebegi Jóka szörnyü léhhel-péhhel,
"Nem is azért jöttem, nem feledtem én el
De a feleségem mindjárt idebenn lesz,
Az elől futok én - jaj! ha megcsip, megesz."
"Messze van?" kérdé most szeppenve az ördög.
"Oh dehogy! itt van már, a konyhába' dörmög."
S aló! mintha ostor pattogna a hátán,
Megrugaszkodik és elnyargal a sátán,
Vissza sem néz addig, míg pokolba jutva,
El nem rejtezék egy kályhafűtő lyukba.
A kisasszony pedig nyert azonnal erőt
S egészségesebb lőn sokkal, mint azelőtt.
| Jóka is megkapta jótéte jutalmát: |
S mindjárt a hüvösben ki is mentek reggel,
Kijegyzék a határt, hosszába, cövekkel.
Aztán a határra dombokat emelnek,
Fájdalmára néhány bámész sühedernek,
Kiket a helyszínén, a halomnak ormán,
Lefogtak erővel, kényszerités-formán,
S hogy eszökbe jusson szakállas vén korig.
Az emlékezetet hátuljokra verik *
Szokás a népnél határdomb hányáskor, egy-két pásztorfiút megvesszőzni, hogy vén korában annál inkább visszaemlékezzék a helyiségre. A. J.
