Arany János: Első ének
Édes szerelemnek játszottam versével,
Küszködtem Viola kegyetlenségével:
Mostan immár Mars-nak hangosb énekével.
Ki meg merte várni Szulimán haragját,
Ama nagy Szulimán rettenetes karját,
Akinek Európa rettegte szablyáját.
Viseled koszorúd, nem is gyönge ágból,
Hanem mennyei, szent, fényes csillagokból
Van kötve koronád, holdbul és szép napból;
Aki örökkén volt, s imádod fiadat,
Úgy mint istenedet és nagy monarchádat: *
Szentséges királyné! hívom irgalmadat.
Arról, ki fiad szent nevéért bátran holt,
Megvetvén világot, kiben sok java volt,
Kiért él szent lelke, ha teste meg is holt.
Bővüljön jó híre, valahol nap jár-kél,
Lássák pogány ebek: az, ki istentől fél,
Soha meg nem halhat, hanem örökkén él.
Egy szemfordulásból világot megnézte,
De a magyarokat főkép észrevette,
Nem járnak oly úton, mint fia rendelte.
Megvetvén az istent hogy imádna bálványt;
Csak, - szájára mikép eressze a zablát,
Csak azon van, mikép tölthesse meg torkát.
Fia szent vérének köztük becsűleti,
Jó cselekedetnek hogy nincsen keleti,
Sem öreg embernek nincsen tiszteleti,
Irigység gyülölség és hamis tanácslás,
Fertelmes bujaság, fene rágalmazás,
Lopás, emberölés, és örök tobzódás.
Az Mihály arkangyalt magához szólítja,
Kemény haragjában ígyen parancsola:
(Ő szentsége előtt árkangyal áll vala.)
Jó magyaroktól mely igen elfajzottak,
Szép keresztyén hitet lábok alá nyomták,
Gyönyörködnek különb-különb vallásoknak.
Nem találsz azok közt, kivel tettem több jót,
Kihoztam Szittyából, mely nekik már szűk volt,
Az én szent lelkem is őreájok szállott.
Miként Egyiptomból a zsidó népeket,
Hatalmas karommal verék nemzeteket,
Szerte rontám vesztém ő ellenségeket.
Telepítém őket, jó Magyarországban,
És megáldám bőven, minden állapotban,
Meghallgatám mindég, segítém dolgokban.
Ugy, hogy egy jó magyar tízet mást kergetett,
Sehol nem találtak oly nagy ellenséget,
Ki, mint por szél előtt, úgy el nem kerengett.
A keresztyén hitre fiam által hoztam,
Szent királyokkal is megajándékoztam,
Békességet nekik, tisztességet adtam.
Ah, háládatlanok! - és el merték hagyni...
Urok istenöket el merték árulni,
Ellenemre minden gonoszba merűlni.
Nemde viperákat keblemen neveltem?
De immár ideje velök ismertetnem:
Én vagyok ama nagy bosszuálló isten.
Válassz egyet ama dühös fúriákban, *
Küldjed azt sebesen szultán Szulimánban,
Juttassa magyarok elleni haragban.
Hogy elrontja, veszti a rossz magyarokat,
Hadd törje az iga ő kemény nyakokat,
Míg meg nem ösmerik elhagyott urokat.
Sőt fogom nevetni siralmas ügyöket,
Az ő panaszikra nem hajtom fülemet,
Ő nyavalyájokra nem vetem szememet.
Harmad-negyed ízig bűntetés lesz rajtok,
Sőt, idején észbe ha nem veszik magok,
Örökös haragom, átkom lészen rajtok.
Halálról életre hozom ismét őket.
Jaj neked, török, haragom vesszejének!
Az vagy, de eltörlek, ha ezek megtérnek."
És az igazakért igen esedezni.
"Uram! jámborokat fogod-e rontani?
És a hamisakért meg fogod-e verni?"
"Te akarod-e én tanácsomat tudni?
Vagy mélyen elrejtett titkaim vizsgálni?
Amelyeket neked nem lehet megtudni.
Kinek semmit sem kell törődni halálon,
Akarom, hogy neki könnyebbségre váljon,
És lelkének hűves enyhéül szolgáljon."
Hanem súgár szárnyát ereszté az égnek.
Röpüle mindaddig és nem nyugovék meg,
Pokolban Alektót * amíg nem lelé meg.
Kígyókból áll haja s kötelőznek fején,
Véres, mérges tajték foly ki a két szemén,
Dohos kénkő-pára jön ki rút gégéjén.
Isten hatalmával annak ígyen szóla:
"Alektó, az isten nékem parancsolja,
Hogy küldjelek téged nagy Törökországba.
Neveld magyarokra ő haragos mérgét,
Vigye rájok éles, rettentő fegyverét,
Rontsa uraságát, nemzetök erejét."
Röpülését veszi nagy Törökországban.
Éjfélkor érkezik Konstantinápolyban,
Ottan beférkezék Szulimán házában.
És hogy megrettenést szüvében ne tenne,
Magára nagy Szélim formáját öltötte,
Szélim Szulimánnak atyja volt, mig éle.
"S nem vészed eszedben istennek kegyelmét,
Hogy adott tenéked erőt, vitézséget,
Jó észt, jó tanácsot és elég értéket.
Mely nagy felhőt kerget Károly * te elődbe,
És, hogyha idején nem vészed eszedben,
Itt fogsz megnyomatni aluvó helyedben.
Ha időt adsz nekik, téged elvesztenek
Országostól kaurok, * a hitetlen ebek;
Mert, ha egyességök volna, van erejek.
Ne késsél és ne hagyj üdőt alkudniok.
Így rontatának meg tőlem mamelukok. *
Így verém meg Campsont, s romlának szirusok.
Indulj meg hadaddal tévelygő magyarra;
Én leszek melletted, és minden dolgodra
Vigyázok hűséggel s minden nyavalyádra.
Sok jó vitézt oda törni és rontani;
A mi fátumunk azt nem hagyja romlani,
Isten azon bennünk akar tanítani.
De ugyan megtörnöm végig nem lehete;
Hát tenéked Tamma mennyi boszút teve!
Nagy részét hadadnak ravaszúl megverte.
Nem is kell oly messzi oda fegyverkeznünk,
Sem annyit költenünk, sem annyit vesztenünk,
Se győzedelemben nincs mit kételkednünk.
Mert jól ismerem én bolond kaurokat
Míg nem látják égni önmaguk házokat,
Nem segíti senki a szomszéd házakat.
Az szent Mahomet is vezeti kezedet.
Osztán, édes fiam, a vitéz embernek
Valamit engedni kell a szerencsének."
S amely mérges kigyót a kezében hozott,
Abból egyet szultán ágyába bocsátott,
Nem nyugvék a kígyó, míg hozzá nem jutott.
Valamerre elcsusz, mindent hágy méregben,
Gyujtja kemény szivét, s hagyja lángos tűzben -
Hagyja hentergetni dühös kevélységben.
Mert látá, haragra gyujtotta Szulimánt;
Ő pedig felugrott: "Fegyvert! fegyvert!" kiált,
Mert majd eszeveszett lőn Alekto miatt.
Ki engemet indítsz, ilyen nagy dolgokra!
Nagyobb vagy embernél, noha ember módra
Láttalak tégedet szólva, tanácsolva.
Ahová meghagytad, s kaurt rak halomba;
Megfestem lovamat keresztyén vér-tóba,
Rejtek városokat, várakat hamuba."
Hogy minden vezére táborban szállana,
Válogatott néppel, kinek mily hatalma,
Valaki bégséget vagy timárt tartana.
Az egész hadak mind szálljanak táborba.
Futnak a csauszok fehér patyolatban,
Hirdetik a hadat, minden országokban.
S vezéreket híja magával divánra,
Kertektől nem messzi egy széles halomra,
Holott is beszéle nékik ily formára:
Kiknek esze után sok birt népet nézek
Ti vagytok tartói én erősségemnek,
Ti meghódítói pogány keresztyénnek.
Erős birodalmunk nem henyélést kíván,
Amit karddal nyertünk, nem tartja meg diván:
Fegyvert, erős vitézt ily nagy ország kíván.
Amely inkább kiván fizetni harácsot,
Hogysem vitéz módon reánk vonjon kardot,
Evvel becsültetjük mi muzulmánokat.
S vannak, kik merészlik fogukat mutatni.
Bolondok! nem tudják, hogy jobb megvallani
Az erőtlenséget, hogysem kárt vallani.
Mint a törött hajó, széltől úgy hányatnak.
Mióta elvevém életét Lajosnak,
Sokan koronáért most is vonakodnak.
Köztök, bizony nekünk nagy gondokat adna
Az egynéhány magyar, és megcsorbítaná,
Fényes koronánkat talán megrontaná.
Fösvénység, gyülölség uralkodik rajtok,
Nincs szeretet köztök, sem okos tanácsok,
Kiért esőben van fényes koronájok.
Mert minekünk szánta magyar birodalmát.
Mindenkor azután megtaláljuk Tammát,
Rontsuk most a magyart s az ő birodalmát.
Mi fényes holdunkra s éles fegyveremre,
Az éjjel Mahumet, én atyám képébe',
Ezeket mind nékem okosan beszélte.
Hogy győzödelemben ne legyen kétségem,
Ím az levelet is előtökbe tészem:
Olvasd nagyfenn deák: hadd vegyük elménkben."
"Győzhetetlen császár, a te rabod, Arszlán,
Budai fővezér te kegyelmed után,
Ír alázatosan, néked fejét hajtván.
Azok veszni hagyták magok állapotját;
Károly gyűlésekről gyűlésekre magát
Hordoztatja s nagyon forgatja hit dolgát.
Mint bolond, hogy talán valaha kelletik,
Maximilián meg magyarok közt lakik
Gondviseletlenül, csak eszik és iszik.
Egyik a másikat gyűlölik, mint ebek;
Nincs köztök hadtudó: ha volna is, ezek
A tisztviselőnek soha nem engednek.
Nincsen most kevesebb ilyen állapotban;
Ugy tetszik, hogy immár, itt Magyarországban
Látok vérpatakot, sok kaurt halomban."
Főképen császárnak elszánt akaratját,
Senki tartóztatni nem meré az útját,
Hanem minden vezér javallja szándékát.
Sok had érkezék, kik voltak tengeren túl,
Számtalan sok tatár meótiszi tótul;
Ezek küldetének khán prekopitátul.
Fia az nagy khánnak, nagy fejedelemnek;
Huszonötezer ez, és mind jó tegzesek,
Sok százezer közül válogatott népek.
Úgy tetszik, kezében mindenik halált visz:
Mert jó lova hátán csak jó fegyverben hisz;
Nincsen tartalékja sem tűz, sem sebes viz.
Járt volna látásért, híres városokat,
Galata városban látta szép Kumillát.
Kumillát, a szépet, Szulimán leányát.
Ifjú Delimánnak, s vele minden kedvét,
Egy tekintet vevé el minden erejét,
Úgy hogy nála nélkül nem kivánja éltét.
Törődvén, a szép lyányt mikép nyerhetné meg;
Véletlenűl szegény de megcsalatkozék,
Mert addig elvevé Kumillát Rusztán bég.
Untalan szegénynek szeme keservvel fűl,
Mely miatt a szíve, mint a hideg jég, hűl;
Éltével halálba, bánatja közt, merűl.
Mert, mint dühös farkas, lesi halálodat,
Az vitéz Delimán nem tűrheti búját,
Kitölti, ha lehet, rajtad bosszuságát.
(Azt tudnád távolról, hogy sivó ördögök),
Ezek is Drinápoly alá érkezének,
Sok harcokon forgott vitéz szerecsenek.
Mindenik hárommal verekedni meg mer,
Lova mint egy madár, maga mint egy tündér,
Mert oly könnyen fordul, mint esti denevér.
Ezek Lajos királyt megverték dsidákkal;
Vitézek mind egyig, s nem fegyverderékkal,
Paizzsal födözvék, sem sürű páncéllal.
Maga is fekete, lova is szerecsen;
Az ő kedves lova Karabul, - kényesen
Melyet ő járatott had előtt, s kevélyen.
Széltől fogantatott egy hires kancában:
Hihető is, mert nincs se szélben, se lángban
Gyorsaság, vidámság, mint e paripában.
Egyik az Olindus, ki okosság után
Ment mind nagyobb tisztre, s végre lett kapitány,
Negyedik osztályé a szerecsen hadban.
Küldte másodikat: ez volt szép Hamviván;
Szerecsenek közül jött az Szíriában.
De vala harmadik kegyetlen Demirhám.
Sehol, valamerre Szulimán parancsolt,
Mert ez gyökeréből nagy tölgyfát kirántott,
Ököllel agyonvert egy nagy elefántot.
Volt gondviselője a szerecsen hadnak;
Ez magyarázója volt minden álomnak,
S Mahumet könyvének, hazug Alkoránnak.
De szerencsétlenek, mert nincs nékik urok.
Szulimánhoz nem rég estek, mint hódulók,
A nagy s bő Egyiptus lévén az ő honok.
Mehmet Junnusz basa nem kis szégyenére,
Tett Szulimán császár; mert emettől féle
S ily nagy tisztre vinni szolgáját nem merte.
Vitézséget Tommem bejtől mert tanultak,
És noha sokféle nemzetekből álltak,
Okos vezér alatt mind egyesek voltak.
A mamelukokkal, hadi rendben jőnek;
Ötvenkétezren ezek is lehetnek,
Mert zincsiek, geták, barstok vannak vélek.
Hadverő Ajgász volt neve a basának;
És bizony hiában nem nevezték annak,
Mert ez volt oka sok nemzet romlásának.
Legbenső Szittyából származott tatárok,
Hiszik az alkoránt; de zöld patyolatjok
Mutatja, ki török, kik pedig tatárok.
Vagy széles mezőben a búza kalangyák;
Mindenütt villámnak csupán nyilak, szablyák
És mindent rettentnek a lobogós kopják.
Fegyverrel amelyet meg nem hódítottak;
De inkább azt mondom, hogy elpusztítottak,
Valamerre ezek világban jártanak.
Csaknem teljességgel őket elrontották.
De mi bűneinként rajtunk maradtanak,
Istentől ostorul mert ők hagyattanak.
Eleven fogá meg a Bajezid nagy khánt.
Akkor is láthattuk az isten hatalmát:
Csak játékul tartja embereknek dolgát.
Ő veszedelmöket senki meg nem érte:
Mithridates király háborgatni merte,
De, mondd meg énnékem, mit vihete végbe?
Magokon soha nem látták birodalmát:
Nagy Sándor is látta szittyák bátorságát,
Mily nehezen vett meg tőlük egy kősziklát.
Mindenikben vala húszezer, tegzessen;
Egyiknek parancsol fekete szerecsen,
Hármának Uldair, Lehel és Turáncsen.
Vagy Hercyniának számtalan levelét?
Az számlálhatná el Szulimánnak népét,
Az írhatná meg is roppant sok seregét.
A keresztényekre, s vele sok muzulmán,
Mindenik siete haddal császár után,
Mindenik örvende kaur megromlásán.
Sem ő császárjoknak e föld nem adózik:
Mégis ím eljöve király Atapalik,
Mert akarja látni, keresztény mint romlik.
Mely világszegletre fog ez leszakadni?
Isten nagy haragját hogy meg fogja látni,
Aki ezt magára jőni fogja látni!
A sok roppant sereg és idegen nemzet. ,-
Még nem vettük számba ázsiai népet
Sem az európai hadakozó sereget. -