Arany János: Hetedik ének
Lőn tiszteletére Etele királynak;
Ura üdvözlését gyors paripán hozta,
Társaival útján Etelét nyomozta.
Csergét,* különállót, a völgyben ütöttek;
Azután, Budáról se hallva, se kérdve,
Indultak Etelnek a tiszteletére.
Fegyvert is, aranyban gazdagot és kőben,
Pénzt is egész terhet; rajta van az érték
Ahogy az erszénnyel fontszámra kimérték.
Szólt az előljáró maga ékes nyelvén;
Etele a szókat érti vala folyvást;
De azért kívánta, magyarázza tolmács.
Küldi ajándékát s üzenetit véle:
Izeni hűségét, tiszta barátságát,
Hívja szövetségre a hunok országát.
S hogy ura volnál már az egész nemzetnek;
Örömét e dolgon, meghagyta, jelentsék
Szolgái előtted, kívánva szerencsét.
Akar ő szomszédi kegyes indulatban;
Vásárt Duna mentén városaiban nyit,
Valahány tenéked tetsző leszen, annyit.
Testvére gyanánt lesz a hunok királya;
Ajándékban is ő lel gyakori módot;
Vagy ha talán kérnél esztendei zsoldot -
Átszúrván Etele szemének az éli;)
Fegyvert birodalma részére ha fognál,
Hírben, nyereségben tőle gyarapodnál.
Mellyel a szomszédok füleit megtöltéd:
Nem tudja, ki ellen nagy sereged készül;
De követségünkben, halld, mit izen részül:
Jobbkézre melyet hágy a lefutó Száva:
Népe, az illirség, s ki lakik az helyen;
Felzendült uram és az ő urok ellen.
De hada másutt kell, mindenfele jobban;
S gondjai hit dolgán éj-nap betegednek,
Máglyára menendő van annyi eretnek.
Kész engedelemre pártosait hoznád:
Ebből te is, ő is, vonnál nyereséget;
Megbízva mi jöttünk ezen alku végett." -
Buda királynál ha voltak-e már? kérdé;
S miután a szólnok választ ada nemmel,
Így feddi, keményen összekapott szemmel;
Valamíg a húnok fejedelmi élnek;
Senkise' hallá még Buda király holtát,
Legfelyül intézi hunok összes dolgát.
Ajándékkal is őt kéritek azonban;
Magam is ott lészek, ami engem illet,
Társa lévén, hű kard az oldala mellett."
Szabad-e, az első kéri, hogy beszéljen?
S miután a király engedte, joházva *
Csendesen így szólott halkal magyarázva:
Császár Eteléhez parancsola menni.
Célt sehol, úgy mondá, ha nála nem érünk;
Vele nem férkezvén, inkább hazatérünk.
Omló hegyi kőhöz, kövi gyér indához? -
Buda már volt, ami. Etele a» lészen «.
Bocsáss meg, uram, hogy kimondtam egészen."
Mégis szíve szerént nem bírt haragunni;
Ellenes indúlat percenetig vívja;
Jőjenek - igy végzé - mikor ismét hívja. -
Jöttire a bátyja megfordula háttal,
S hogy szólani kezde, akkor is az görbén
A semmibe nézett, és monda kitörvén:
Gőgös Etel, látom, mily célra törekszel!
Követek dolgában mit tudok én tenni!...
Nem vagyok én társad, nem vagyok én semmi.
Látni magam' fogytát, mint reggeli árnyék;
Hadd nyelne be mindent, nosza csak hadd falna,
Kinek egy hörpentés a világ hatalma!
S kérdem fölijedve: én vagyok-e még én?
Ha! vagy az a más ült helyibe az énnek?
Lettem örökömben hazajáró lélek?
Ollyat riadok, hogy mindenki megértse:
Jogomat kivánom, eskü szerént. Vagy - vagy!...
Máskép szakad a húr: ami valál, az vagy."
Zúgó patakokban ömlött a fejére;
Mint malom örvényzett két füle, - s az ajka
Reszket vala kissé, meg a szó is rajta:
Gyáva, gyanús lelkű, pulya, boldogtalan!
Mintha nekem járni volna okom görbén,
Ha kaján elmével hitemet megtörném!
Gyönge akaratom neki a lehellet!...
Akarom: volt, nincs... majd!" - Ezzel mene gyorsan.
Mint mikor az égnek villámtüze harsan.
Ott udvara lévén, fejedelmi lakja;
Küldi kalaúznak gyors ménü futárját;
Jó gondviselésben, alkura, ott várják.
Köde haragjának esik az-nap folyton,
Estefelé tisztul. Kezd szállni magába,
Reggel mene önként Buda sátorába:
Rettenetes váddal iszonyún vádoltál:
Jöttem kezet adni s kérni, feledségre,
Hanem a beszédem halljad előbb végre.
Hogy irántad volnék ravasz indulatban!
Követek hibáját magam is feddettem, -
Ők még se' akarván, én ide siettem.
Egyenest énhozzám jőni parancsolta:
Tán mivel én a had folyamát intézem; -
Akárhogy akármint: benne semmi részem.
Én kétfele raktam jó-eleve aztat,
Sátromban azóta felezetten áll az:
Én voltam az osztó: te jövel és válassz.
De nem ennyi, testvér, e követség haszna,
Nem arany és a kő, mely becsesebb annál:
Drágább e szövetség kőnél meg aranynál.
Hanem ily szerződés ára-megadhatlan:
Omló birodalmat jobb védeni néppel,
Hogysem erőfogytig hadakozni éppel.
Kényemre azontul fordítok a dolgán;
Ki az én erőmön szokta meg a járást,
Nem tud maga lábán, elesik mindjárást.
Ugy van, de az ok nem köznép hiu tapsi:
Akarom, terjedjen húnok birodalma,
Gyökerit más földre bocsássa hatalma.
Soha középszerben tespedve nem állhat;
Ország, ha erőtlen növekedni, már fogy -
Nyakadba is omlik, támasszad akárhogy.
Azért követekkel szerződni javallom;
Teszem is... de, bátya, ne az ellenedre!
Testvér, addsza kezed' józan feleletre!
Szorítom a császárt éventi adóra,
Meg, hogy az ifjú nép törődik a hadnak,
Zsákmánnyal is onnan kiki gazdagodnak.
Akaratom légyen a te megbízásod;
Ne mondja, ki látja: vér dacol a vérnek:
Etele és Buda együvé nem férnek."
Buda kezét nyujtá hallgatva legottan,
Nem, mintha szavának értené a mélyét,
De mert maga fölött érezte személyét.
Hasznot is a harcból, gondolja, keresnek;
Tennap, igaz, bántá: de hiszen megkérte;
Könnyebb hagynia, mint haragunni érte.
Öccse hogyan mordult követek elébe.
Így, lassan, melegebb bizalomra zsendül,
Valamint a holt szén gerjed eleventül.
Kereste szemét, hogy az övébe nézzen;
Buda nyilt tükrébe odanéz e szemnek:
S immár az Etele sátra felé mennek.
Megláta kijőni nyájas szeretetben,
Szép nagy barna szemét váltotta nagyobbra
S áll vala, mint bálvány tovanéző szobra.
És monda nejének: "Jöszte velünk, kincsem;
Tegnap se' valál tán jó Hilda öcsédnél *
Rest asszony! pedig, ím, hármat alig lépnél.
Volna fiunk ollyan, te nem adnád árért,
Arany-ezüstér' nem, az egész világért:
De hiába esdünk ilyen boldogságért.
Ílda unalmát is mindennap oszlassad;
Hiszen akár együtt volnál vele mindég:
Te vagy a gazd'asszony, ő szeretett vendég."
Menet mosolyogván kisebbik-urára, -
Bár esze megáll, oly csoda történt e nap:
Mert elpanaszolta Buda néki tennap.
Csak, hogy urát tegnap látta nehéz kedvben.
Most, fia képéhez piros ábrázatját
Lehajtva, mutatta messziről az atyját.
Szép anyja öléről fut, fut Aladárka;
A bokor ott guggol, keble marad tárván,
Kisded szökevényét hű fészkire várván.
Szaporázza léptét a fiú sürűbben,
Egyenest apjának szalad a szép gyermek,
Gondolja, no mingyárt az ölében termek.
Ugrik elő Gyöngyvér lepni le csókjával,
Sejti az a cselt már és félre csapódik,
Lába tekervényes szaladásra oldik.
Csókszomja kidűl a nagy fekete szemben;
Ilda kacag tulról könnye szakadtáig,
S fájó nevetésben elfárad odáig.
Mosolyog a gyermek, az atyja öléből;
Nénje-felé, oldalt, ravaszul mosolygott;
Gyöngyvér komoly arccal rösteli a dolgot.
Rossz gyerek! illő ez? ilyet cselekedni?
Megköveted mingyár' szerető nénédet!..."
Fogadá a gyermek könnyen a beszédet.
Hagyja magát tenni béketürő bábbá,
Engedi Gyöngyvérnek oda minden részen
Borítani csókkal - hazavinni kézen.
Ez nap örömére nagy lakozást laktak
Egyben ama két hős, meg a felesége; -
Buda és Etel közt így lett meg a béke.