Arany János: Ötödik ének
Rózsa teljes képpel, szőke arany hajjal;
Jöve napkeletről, hol a hajnal támad;
Fénye, vidámsága Etele urának.
Maga henyél selymes, dagadó párnákon;
Mellette a kasban, Aladár ficánkol,
Atyja-felé örvend, szeme, arca lángol.
Léptet az udvarnak száz-száz deli lyánya;
Földet söpör úszó fátyoluk szegélye,
Arcokat ingerli a lovaglás kéje.
Szeli az ég boltját gyöngyhímű szalaggal:
Ugy lepi átlátszón a földet uszályok,
Közzűle ragyogván csillagszemü lyányok.
Lovakon a szerszám futosó világa;
Széjjel az árnyékba, fénye lövell tüzként,
S vissza, ha nap ránéz, meri nézni büszkén.
Libegő járással hosszu nyakat nyútnak;
Kincs vala, kincs-érő, azokon terhelve,
Sátornemü, szőnyeg, drága szövet, kelme.
Mint valamely árnyék, húzódtak a porral. -
Kit, ahogy elmondám, sátor alól végre -
Szemlél vala Gyöngyvér, Buda felesége.
Állva belül vastag, lefolyó kárpitján;
Puha kezecskéit összecsapá rajta,
S akaratlan egy szót száján kiszalajta:
Mintha nem is volna, több nála, királyné!
Ő pedig az volna, született neméből,
S nem tegnapi pille Buda kegyelméből!"
S bévitte karöltve maga édes párját;
Széjjel a lánykákat palotába küldvén,
Így monda nejének, vele szemben ülvén:
Bizony, annál is még szebb vagy te ma nékem,
Mikor első ízben palotámba jöttél,
Világ szép asszonya, te az enyim lettél.
Noha első férjed' sápadva sirattad;
Vitéz fejedelmek, világi leventék
Kincses ajánlattal szerelmök izenték.
Másnak szerelemre soha meg se' nyiltál;
Valamint a bimbó vissza ölét zárja,
Ha korán-hév napnak elhagyta sugárja.
Hervadva szerelmed hamari eltüntén,
Mielőtt még tudtad, igazán tanultad:
Úgy kelle siratnod valamint elmultat.
Minden ölelésre gyönyörübb vagy nékem,
Mert szép ködös arccal, könnybeborult szemmel -
Legszebb pedig a nő piros szerelemmel.
Boríts leveliddel, puha boldogságom!
Szívja soká, szívja szép ajkad ez ajjak
Kedvem lenne ma, hogy öleden meghaljak."
Csak tüzes orcáját engedi a csókra,
Félig nyílt szemeit, pici gödrös állát,
Gömbölyű két karját, síma fehér vállát.
Valamíg a hév nap dele járt az égen;
Paripáktól ekkor Aladárt behozták:
Szerelemben azt is majd kétfelé oszták.
Kacagott a gyermek, s lihegé: "egyszer még!"
Anyja pedig szemmel kísérte ijedten,
Mégis azért büszkén, hogy fia nem retten.
"Nőj nagyot - elkezdé - hunok nagy királya:
És - mint fiatal lomb fedi törzsökét el:
Híred az enyémet árnyazza sötéttel!"
Azután választá ragyogóbb öltönyjét,
Mert ideje volt már Gyöngyvérhez is menni,
Nagyobbik urához * illett beköszönni.
Három teve terhét, csuda állatostul,
Mint déli homokból hozták vala nem rég
Lágy Perzsia gyapját, hindu szövött selymét.
Hol fennlaka díszlik faragott korláttal;
Jó Buda Gyöngyvérrel sietett eléjök,
Gádor előtt várta királyi személyök'.
De csak amíg ember frissen egyet pillant,
Hidegen egymásnak azalatt benyelték
Ruháit, alakját, egész teste-lelkét.
Fogadá vendégét nagy csók-zivatarral;
Ilda is ángyának örvend vala szintén,
Szavainak mézes csemegéjét hintvén.
(Bútt emez a csóktól, helyét letörölve;)
Dícsérte milyen nagy, dícsérte milyen szép;
"Boldog anya - mondá - fiad oly igen szép!
De jer palotámba, mi legyünk testvérek."
Mondván, bevezette. Utánok azonnal
Mene a két férfi, nyájas nyugalommal.
Micsoda jósággal szeretik szerettit,
Nagy szíve örömmel teljesedék rája,
S így szóla, előre mosolyogván szája:
Asszonyainknak, lám, szerzek időtöltést,
Lengő sátor alatt, hűs Mátra berekben,
Valamíg a hév nap nyári tüze rekken.
Udvari népestül, az egész nő-haddal,
Lássák a vadászat riadalmas sorját,
Ülvén lakomával büszke vadak torját..."
Buda sem lelvén szót hamar ellenébe; -
Lovalák az udvart nagy bontakozásnak,
Hogy hajnali hűssel megeredjen másnap.
Göngyölík a sátort rúddal, cövekestül,
Szőnyegeket szednek, drága vagyont, össze,
Térdelik a málhát, ügyesen kötözve.
Lót-fut a vén sáfár: mit tegyen e lommal?
Poharak, medencék, tálak özön fénye,
Föld-ette királyok lakozó edénye,
Kicsiért nagy felleg homlokát redőzi,
Sok majd csak az úton jut eszébe reggel,
Marad a szükséges, viszi ami nem kell.
Benne arany köles, buja földben termett;
Boza italt, kámot, * bort is vele bőven;
Dús lakomák lelkét, emelik tömlőben.
Hintó vala készen, kötni mokány lóra;
Málha-barom békón; paripát vakarnak:
Keze-lába termett az egész udvarnak.
Kinek jut eszébe étel, ital, hálás?
Fáklya futó fénye éjjel is ott jár még,
S bukdosik egymásba sok fekete árnyék. -
Sátraikat vonták egymás közelébe,
Buda kerek halmon, öccse alább kissé;
Bő patak a helyet teszi vala frissé.
Nyüzsgött az egész had, mint valamely lesben,
Füstbokor itt és ott tapad az erdőre
Mint mikor a hegyek pipálnak esőre.
Etel pedig osztá a vadászat rendét:
Gyors paripán a völgy zugait bejárta,
Vagy nézte magasból, merre dül a Mátra.
Hogy' fognak, az áldást terelik sorjában:
Egy darab ott áll még, itt kopasz a tarló,
Hódítja csapánkint az emésztő sarló:
Hegyre hegyet készül meghajtani szépen,
Nagy rengeteg erdőt nyomni körül haddal,
Ugy bánni el oztán közepütt a vaddal.
De vadászni beljebb tilos a karajban;
Mindenkor az első "Buda király vadja" -
Maga is Budának ezt a fogást hagyja.
Akkor hada bomlott, kiki rendelt helyre;
Maga is bátyjával paripára mozdul,
Solymászni fehérnép velük együtt buzdul.
Nincs földön, egen sincs, vadnak maradása,
Földön veri gyors nyíl, veri égen sólyom;
Szárnya, sebes lába nehezül, mint ólom.
Levegő a zajtól egyre szorúl össze;
Lárma, paizscsörgés, ördögi huj ! huj ! * szó:
Félelem a vadnak ez idegen uj szó.
Első a vadak közt hunok nagy királya,
Ugy Etele oztán, s mind a nemek főbbi;
Iszonyu öldöklést tesz végre a többi.
Medve, bölény, farkas; rőt-vad egész halma;
Láncsákon az erdő halottjait hordják,
Késő öreg éjjel fenn ülik a torját.
Nyárson egész marhát forgatnak ezeknél:
Busa bölényt, szarvast. Megcsappan a tömlő;
Zendül rege és dal, édesdeden ömlő.
Menye, * Hilda asszony kínálja kehellyel,
Gyöngyvér pedig szolgál kisebbik-urának,
Szava szíve nyájas hunok asszonyának.
Emlékezetűl a régi regét hozza,
Hunor, Magyar ősről zeng a dal beszéde,
Kiktől ered a hún és magyar ág népe.
Isten-csuda által, öseik honából,
Gímvad után szittya földre mikép jöttek,
Hol magyar és hún nép törzs-atyjai lettek.
Míg rúddal az égnek szekere lefordul;
Azután a máglyák tüzei lankadnak,
Kevés nesze hallik a pihenő hadnak.
Eljő, ivadékát firól-fira hozván;
Léptök után a lomb megsuhan ott és itt;
Szent a manók éje: fű, fa, virág csitt! csitt!...