Arany János: Első ének
Etele nagy király hogy már közeledik;
Ádria tengernél utolsó szem őre
Kezdé a kiáltást és adta előre.
Nyilallék a szózat, emberi hang által:
Minden nyillövésre más vitéz fogadta:
Mint felhő a dörgést tovább tovább adta.
Őrállói voltak, széltiben hosszában,
Akik éjjel nappal egymást rendre váltsák;
Mi esik künn, vagy benn: egyszerre kiáltsák.
Tisza-Duna síkján volt középső pontja,
Tisza-Duna víznek áldott rónaterén,
Hol ma búsan hallgat kürtjével Jászberény.
Etel ősfolyamhoz, és a Visztulához;
Mint a pók megérzi háló rezzenését:
Érzé minden ország Etele jövését.
Gyűlt össze az udvar, mind kicsinye, nagyja;
Ott vala a város: Etele királyi
Lakóhelye, könnyed sátor-palotái.
Nagy nehéz kövekből nem volt összerakva,
Az erőnek szolgált kirepítő fészkűl,
Nem a gyávaságnak biztos menedékűl.
Melyet egy fúvó szél tovalehel innét,
Oly könnyűden volt az, csak fából, faragva,
Mesteri munkával díszesen kirakva.
Sürög-forog a nép, van mindenfelé zaj:
Gyermekek és vének, asszonyok, leányok,
Idegenek, húnok, szolgák és királyok.
Ősz haja, mint felhő, lebegett a szélen.
Homlokában hordá ama nyildarabot,
Melyet a Hunbércnél ütközetben kapott.
Azóta nevezik: "a halhatatlannak";
Három ivadékot láta elhullani,
És negyedik öltő immár a mostani.
Vadmacska szemével kisérgeti őket,
Némelyik után a fejét sem billenti,
Másikat szép szóval, nyájasan köszönti.
Avagy Etelének más főfő embere,
Feláll, nem is űl le, míg el nem haladnak,
És utána görnyed a parancsolatnak.
Augusztulusz néven űlt császári székre):
Csak vállhegyről nézi a puha rómait,
Fogadja is, nem is, köszönő szavait.
A magas kapunál olykor megjelennek:
Odalopott szóval, egy-egy pillantással,
Néha beszélgetnek hosszú hallgatással.
(Másszor volt az! mostan Etele szolgája);
Detre a vitéznek oda nyujtá jobbját,
Nyájasan kérdezték egymás állapotját.
Melyet forralának nyugot fejedelmi,
Hogy Etele jármát egy nap összetörnék,
A hatalmas királyt orozva megölnék.
Hanem a szász Detre főfő cinkos ebben;
Igaz, hogy Walamir nem volt részes benne,
Távol országból jön gótok fejedelme.
Fejedelmi ember könnyebben nem élhet,
Ahogy mi, királyok, - mint már én, vagy magad,
Etelének biztos védszárnyai alatt.
Koronánk azt csupán díszíti, nem nyomja,
Máskor a szemünket sem mertük behúnni,
Most egyéb dolgunk sincs: enni és alunni.
Csata elveszése nem nekünk gyalázat,
Vagyon országunknak őre, pártfogója,
Minden ellenségtől aki hogy megója,
Marad Etelénél egy darab kenyerünk,
Csekély a szolgálat, a tartás királyi,
Korán sem élnek úgy Etele szolgái."
Szaggatott sohajjal, mint ki hűs vízbe lép,
Hátra-hátra nézett s így felele aztán,
Szemében a könnyet ujjal megfakasztván:
Ki még tennap úr volt, ma már lehet szolga;
Bizony a kerék is mutatja példával:
Egyszer fel, másszor le, forog a talpával.
Ülni a kapuban régi jó barátom'
Edekót, vagy téged, vagy más öreg embert,
Akit a nagy Etel házőrzeni rendelt.
Nézni országomnak szép fiatalságát,
Mikor, Etelével a had előtt járván,
Hallgatnak szegények, mint az ölő-bárány.
Nem mondom, hogy tenni, csak egy szót emelni;
Nem mondom hogy szólni, csupán gondolkodni,
Éjjel a sötétben, álmokat álmodni.
Urrá tette isten széles világ felett,
És valahányszor csak a lábát kihúzza,
Győzedelmes utját hirnév koszorúzza.
Várasok omlanak büszke lába elé,
Mint a fű hogy omlik a kaszás elébe,
Mint gabonaföldön hever a sok kéve.
Bizonyság közelebb hires Akviléja,
Melyet egyhuzamban három évig űltünk,
Három álló évig hiába kerűltünk.
Tizből négy jutott már éhségnek, halálnak;
Tábori tüzekként, a mezőben széllyel
Nagy halottas máglyák égtek minden éjjel.
Népei romlása esvén neki zokon,
Sem a nyögő panaszt és jajszót hallani -
Sem a szándokától nem birt elállani.
(Jósok, fejedelmek: mi valánk körűlte),
Ím csudát az isten, bizonyos jelt adott,
Mire a nagy Etel újjal így mutatott:
Isten akaratja biztos jeladóját:
Érzi, hogy elpusztul Akviléja tornya,
Fiait egyenként a nádasba hordja.
Legyetek serények holnap ütközetben:
Mert eljött az idő, és megért az átok:
Porba száll a város, bizony meglássátok.«
Tízszázezer lótól ugyanannyi nyerget:
Fal köré hányatta iszonyú halmazzal
S meggyújtván - a követ megolvasztá azzal.
Élő ember ottan, s kő kövön nem maradt;
Odalőn a város, gazdag Akviléja:
Így teljesűl mindég Etele nagy célja.
Ravenna kapuit lábbal megtapodta,
Hatalma jeléül csak átmene falán;
Ellenben haragját megérezte Milán.
Mántua, Pádova és a büszke Róma:
Jól könyörge a pap, a főpap Oroszlán,
Róma fejedelmit őmagával hozván:
Hírre, hatalomra, kincsre megelőzhetsz,
Múld felyűl ebben is: győzd le tenmagadat!
Szűntesd meg irántunk való haragodat.«
Csodálatós alak onnan fenyegeté:
Egy ősz, papi ember, tisztelendő arccal,
Csikorgatta fogát, éles kivont karddal.
Mint valamely gímvad, úgy visszarettene;
Mint az, aki csupán élet és egészség,
Megdöbben ha érzi a halál intését.
Megadá kegyelmét Róma városának;
Onnan külde engem, hogy a hírt meghozzam;
Magam sem tudom, hol késik ilyen hosszan. -"
Nem tudá, honnét van ura késedelme:
Hogy szerelmi lángja gyúladott szivében,
Kézfogóját lakja tenger szigetében.
Özvegyi bús szive mert gyászolja Ríkát,
Aki örömére Csaba fiát szűlte,
Kiről a nagy isten jós igéit küldte.
Birodalma elvész a semmibe dölve,
Széthull a nagy ország, elzüllik a szittya:
Hanem Csaba végre mind visszaállítja.
Minden fiai közt, születése olta!
És azért, hogy Ríkát, a szélső határig,
Minden hölgyei közt, szerette halálig!
Regés Székelyföldön, Ríka erdejében,
Kőszirtja fölébe hives árnyék hajolt,
Csendes álmaihoz danát mormog az Olt.
Onták le a bércet, hogy a sírt jelölné,
S hol megállt a nagy kő, oda szállt a völgybe,
Most is ottan nyugszik Etele szép hölgye.
Nagyszámú nejei kedvét nem találták:
Sem az ifju Észka tündéri szépsége,
Sem a Krimhild asszony ezer mestersége.
Szemeit a bájos Mikoltára vetvén,
Özvegy üres szíve megeléglé gyászát:
Nem-várt mennyegzővel lepi meg a házát. -
Nyitá vékony ajkát fejedelmi Detre:
"Sohse' tudj' az ember, mit mondjon, ne mondjon.
Mert, ami azt nézi, bajos az, lám-mondom.
Nagyapja lehetnék a mai embernek,
Sok esett énrajtam, sok mindent megértem,
Tán az isten azt már nem engedi érnem.
Úgy kívánja már a természeti rend is;
Félek hogy megéred, szomorú példában:
Nem mindíg jó űlni nagy fa árnyékában.
Záporban, viharban sokszor veszedelmes,
Hamidőn a szél fú, rohan, bömböl, csapkod,
Megnyilik a felhő, dörög, hull és csattog.
Az ő háborúi legbiztosabb béke,
Mint kemény vas abroncs, egyedüli karja
Roppant birodalmát szépen összetartja.
Mert nem lehetetlen, - bár megfoghatatlan,
Mert ki egy világgal kénye szerint játszik,
Az nem földi pornak - az istennek látszik.
Szűlte Bendeguznak, Etel vize partján;
Halandói sorsban enyészet kiséri,
Ott, ahol és akkor, amikor - eléri.
Ámbár isten dolga, hogy meddig eressze,
Az emberi elme gyakran botlik, téved...
De különös az a római történet.
Három ízben láttuk megréműlni Etelt:
Egyszer, midőn a szűz, Lekh folyama partján,
Vissza Etel! zúgá, jobb kezét feltartván.
Annyi tenger hadnak lőn temető helye.
Tíz király hatalma, tíz nagy ország népe
Jött Aétiusszal a hunok elébe.
Mondá a földnépe isten emberének,
Egyedűl lakott az rengeteg vad pusztán,
Éhezett, szigorlott, mindig imádkozván.
Mint az, kit üres hang álomból felrezzent,
Mint a büszke tölgy, bár tudni hogy le nem dűl,
Egy fejszecsapástól gyökeréig rendűl.
Kit bűnér' bocsát az földi halandóra,
És adá kezedbe az üldözés kardját:
Tőlem e csatáról kérded akaratját?
Melyen birodalmad semmibe fog dőlni,
Üldözés szablyája kiesik kezedből,
Más ember veszi fel, - ne vesd ki eszédből.«
És meg a nézők is jövendöltek roszat;
S ütközetre híván, nap lehanyatláskor,
Siketebben szólt a nagy tülök, mint másszor.
Négyszázezer bajnok, ha nem is egészen;
A fok, mely alig birt voln' el egy hajszálat,
Szekeret elsodró vérözönné áradt.
Ráismert ama nagy római vezérre,
Kivel Bendegúznál, apja sátorában,
Nőtt és nevekedett fiatal korában.
Én kapattam őket fegyverforgatásra,
Midőn még a vérem gyorsabban szökellett
S hej! bizony a kard se támaszkodni kellett.
Egyik fél se győzött, isten úgy akarta;
És a csatamező senkié maradott,
Mint egy préda, melyen két vad összecsapott.
Táborát övedzé kaszás szekerekkel;
Máglyáját a hunok búsan összerakták,
Tetejében állva, várta a viradtát.
Hogy veszély percében gyujtnák fel alatta,
Hanem az ellenség tovaszállott éjjel;
Ő meg így kiálta, büszkén emelt fejjel:
Megrázkódik a föld, mindenek elmulnak;
Én vagyok Atila, én vagyok imhol a
Világnak pőrölye, istennek ostora!«
Útja e világban egy diadalmenet, -
Hanem a szerencse isten dolga, mondom,
Földi féreg ember, jobb, semmit se mondjon.
Egy rövid sohajtás élte halandónak,
Verje bár valaki az eget fejével,
Sohase feledje, hogy a földön lépdel."
S döfölé a porba hosszu kardja végét,
Sokáig a földre néztek mind a ketten;
Monda végre amaz, egykissé rekedten:
Fátyolkép teríted azt a gondolatra,
Kíméled is a szót, bő beszéddel élvén,
Ismeretes dolgot hosszan elmesélvén.
Egy szívvel-lélekkel várja ama percet;
Mert melyik állatnak kedves az ő járma?
S nem visszanyomúl-e a lenyomott párna?
Rút visszavonásban háborúra kelnek;
Mint bizonyos azon fának elfajzása,
Melynek egy gyökérről ezer a hajtása.
És talán a húnok, tisztelvén a szavát,
Örömest választják helyébe királyul:
Sok minden jöhet még közbe akadályúl.
Nagy akadály lehet ebben Aladár is,
Mivelhogy titokban gyűlöli testvérét,
A kegyenc Csabának szomjúhozza vérét.
Egy fiát, Aladárt, közjóra nevelte,
Rokoni, vérei, nemzete javára,
Kiket napnyugaton nyom Etele járma."
Nem jó, ha az ember olyasmit feszeget,
Aminek későbben urát adni nehéz,
Mert bizony feje is könnyen utána vész.
S olyan ember kettőnk közül is akadna?
Mert kötelessége hű alattvalónak
Bármit is utána tenni a közjónak."
Tenyerét paizsúl tartá maga elé,
Változott a színe, remegett az ajka,
Heves indulatban ily szó tört ki rajta:
Madárfogó lépet kensz hamis nyelvedre;
Szép szóval az embert, mint egy bölcs, oktatod;
Tigrisként rohansz rá, midőn megkaphatod.
Régen szőttök-fontok homályos titokban,
Krimhild asszony, és te, s a többiek itten,
Ármányos lelketek tudja, hogy mit? mit nem?
Mingyárt veszem észre, hogy engem kerűltök,
Mint folyam a sziklát; melyre föl se' mászhat,
Kemény gyökerének alája sem áshat.
Hűséggel, tanáccsal uramat szolgálom,
Vérrel és fegyverrel, amikép fogadtam,
Midőn, eskü gyanánt, jobb kezemet adtam.
Kisdedeim anyját kegyesen megszánta,
Rám bízta bizalmát, vagyonnal tetőzött:
Remélhet-e ennyit máshol a legyőzött?"
Felelt neki a szász, gúnnyal mosolyogva:
"Bizony, képes volnál, a nagy hűség miatt,
Gyanúba keverni legjobb barátidat.
Jobb helyre temessed mai beszédünket:
Majd kikél az egyszer, majd fel is nő, tettre,
Mert nem élt hiába ily sokáig Detre.- "
Gót Walamir indult a király-udvarra;
Detre is elúnt már űlni kapufelen:
Másuvá gondolta a szász fejedelem.