Arany János: Második ének
Etel, hova megtér diadalmas útja,
Kit előbb bátyjáról hívtak Budavárnak;
Lakhelye ott van most Etele királynak.
Tornyos paloták nagy kevély düledéki,
Oszlopok és ívek, folyosók, tornácok,
Márvánnyal kirakott feredő források.
Kapuréssel itt-ott ugyan átaltörve,
Kit Etel jobb karba hozatott, hogy székét
Odatette, - hajtván munkatevő népét;
Ácsolni a sziklát, verni vasat rúdnak,
Mind az aláhódolt országa lakóit,
Hozzájok a maga ügyes faragóit;
Rakjanak, és házat körül a hún főknek;
Kívül legyen érc s kő fala, csúcsa, tornya,
De belül faragcsált mívü a cikornya.
Hogy fa faragványnak légyen nagy üresség,
Hova termet, ágast, folyosókat ácsok
Tanúlt keze véssen, mint régi szokások.
S meddig a szem ellát kívül is a váron:
Hunok apró sátra környöskörül álla,
Mindé, ki Etele udvarán szolgála.
Egyszerre az ország szélire meglőtték
Nyilasok, kik voltak állatva ki rendre;
Vala ez intézet harcra, védelemre.
Fentálljanak éj- s nap, láncolatos sorral,
Katonák észak-, dél-, kelet és nyugotra,
Figyelve körösleg minden állapotra.
Hírt róla tegyenek, röpülő nyílszárnyon,
Vagy Etel parancsát váltva tovább vessék,
Könnyü írott hártyán vigye nyílsebesség.
Adni tovább messze lobogó nagy tűzzel,
Ha veszély ott künn s új háború gyülekszik
Vagy tág birodalmán valahol fellegzik.
Hálója rezgését Etel is megérzi,
Legyen az ellenség, vagy akadt zsákmánya;
Vala ez intézet maga találmánya.
Szürr, herül és lombárd idegen királyok
Jöttek Etelvárra Etelét szolgálni,
Otthon fejedelmek, itt az ő szolgái.
Hagya hadjátékot s lakomát négy hétre,
Azalatt vendéglé mind a hunok nagyját,
Mind szolga királyok tarka egész hadját.
Uralni urát mind az egész udvarral,
Úgy szint' Odoáker, Ardarik, Alárik,
Valamir, - akikből egy-egy király válik.
Elnyomva szivében ama régi büszkét,
Mikor Etelének kengyelt fogni kellett,
Vagy állani hátul arany széke mellett.
Hogy Buda részén a követ együtt fúják
Ő és az idegen többi fejedelmek,
Csak tőrnek alítá az adott kegyelmet.
Hosszú türelemre társait is inté
Biztatva, hogy el kell jönnie a napnak,
Mely szabadúlást hoz valamennyi rabnak.
Hanem Ilda férjét igazán szerette,
S Aladárt ohajtá királyi utódnak,
Nem, hogy alá essék szolgául a gótnak.
Sőt várja kitartó női reménységgel,
Hogy idő forduljon és alkalom erre:
Így ezen oldalról hamar megjött Detre.
Detre is megkezdé ravaszúl játékát. -
Hanem ennek itt most van is nincs is sorja:
Fő ünnep e mái: a nevezés torja.
S vele Réka asszony koronás felségben,
Más asszonyi hátrább. Ilda magát menté,
Hogy beteg, urának (vesztére) jelenté.
Szömöre, a kádár álltak vala sorba,
Másfelől a fényes idegen királyok,
Etele nagyságát emeli pompájok.
Nézni az uraknak körül meghordozták,
Azután Etelnek vivék atya-csókra,
Nyitá komor ajkát neki nyájas szókra.
Kehely-áldozván szólt: "neve Csaba légyen."
Mert Csaba volt atyja hős régi Kevének,
Ki alatt a húnok e földre jövének.
Oda, hol fehér mén és fekete állott,
Fekete Ármánynak, de fehér Istennek;
Vele az urak mind s hódolt fejedelmek.
Jobbal a fehéret, a feketét ballal;
Helyezék a nézők két külön oltárra;
S Etel ily könyörgést vőn kegyes ajkára:
De robogsz nyilvetve nagy örök felhőben,
Kit mi, világ lelkét, bár soha nem látunk,
Köveid, forrásid képében imádunk.
Amit adál jóslat, visszára ne váljon,
Te is, Ármány, fordulj elleni kárára;
Tetszős legyen néktek e Csaba oltára."
Vette fiát ölbe hajáldozat végett,
Pelyhéből valamit a lángba röpíte;
S táltoshoz emígy szólt, ki neki segíte:
Az elébb Istenhez lőtte fel az oltár,
Most ahol, mint kígyók, földön együtt csúsznak:
Félek: a Jó, a Rossz netán haragusznak."
Megnézte rovását, megijedt, és szóla:
"Bal napon áldoztunk született Csabának:
Napja, ez év töltén, Buda halálának."
Hanem Isten lángja ismét eleven lett,
Füstje is Ármányét fellengve haladta,
Mint hegyi nagy cserszál a bokrot alatta.
S éjszaka míg feljött az égi fiastik;
Fény a palotában versengve a kedvvel,
Új itala bornak régi köles-nedvvel.
Töri az elméjét jóslatok homálya,
Éjjel is így várta nap kora ébredtét,
Vele az üdvözlő királyokat, s Detrét.
Vendégül a szászt még asztalához látá,
Szólt vele sok nyájas; tiszteletes szókat,
Kérdezve a más-más isten imádókat:
Láttad az észak, dél, s nyugat ó törvényét,
Sőt azokét is már sejted, alá délnek,
Kik fára feszített istenbe' remélnek;
Törvényt azok ellen kivánok azonban,
Kik vérrel a vért s a becsűletet mossák:
Meddig a kard tiszta? hol müve gyilkosság?"
Villant szeme szásznak nagyot e szó közben,
De mohos odvába meg' visszalapúla,
S Detre a királynak lassu hangon szóla:
Karddal, legyen észak-, nyugot-, avagy déli,
Valamerre a nap hinti arany fényét,
Láttam, s tudom a nép ebbeli törvényét.
Együtt vívtam atyád hős Bendeguz ellen,
Népszámra velük mind az egész föld támadt;
De Odin eltörte suhogó szablyámat.
Gúnyol is a népség már halhatatlannak,
Mert a nyilat most is homlokom itt hordja;
Mire tart Odin még? nem tudom; ő gondja.
Megölheti vagy nem; Odin egyes abban,
Odin s valamennyi isteni a népnek;
Kardot ilyenkor tart becsületben épnek.
S mikor az nem vívhat, ontja tovább vérét,
Az egész világot kérdezve bejárhadd:
Becstelen az a kard, gyilkos az a párhad."
Gondolta, hol a seb, s akará hogy fájjon.
Búcsúzva Eteltől kifelé vánszorgott,
S odakinn magában menet ekkép morgott:
Elaludná ezt más, közlelkü bitorló,
De te birodalmad sírját magad ásod:
Buda vérhalála lessz a te bukásod!"