Arany János: Második ének
,Jeles öklelések akkor ott levének.' |
Ilosvai |
Mi akar most lenni odalent Kesziben:
Fényes hadijáték, melynek neve torna,
Forr oda a népség, mert hogy is ne forrna!
Mindjár' zajosabb lett az öreg sasfészek; |
Víni a szép lyányért, vagy dús birtokáért,
Vagy csak időtöltés, mulatság okáért.
Király udvarában vala mindennapos. -
Nem egyszer hozá fel, tréfa közt a király :
"No, fiam Miklós, hát?. . . hogy lesz Rozgonyinál?...
Gazdag a lyány, szép is, nem hiábavaló: |
Fejét rázta Miklós, mintha talán a szót
Ki akarná rázni a füléből - s nem szólt.
Faggatják, nem igen válogat szavában:
"Ej, mit! nekem asszony? és kölönc egy falka?
Hogy utánam ríjon, mint az ajtó sarka
Mindig, valahányszor az ajtót behúzom?. . |
Eh! megleszek igy is: ha ma itt, holnap ott:
Kedvesebb nekem a nőtelen állapot."
Ha nagyon zaklatják, hitet is mond rája;
Özvegy édes-anyja pedig mennyit kérte!
Csuda, hogy ez egyet meg nem teszi érte.
"Fiam, édes fiam, mért nem házasodol? |
Így intette anyja százszor is azelőtt;
De csak hallgatással vőn a bajnok erőt.
A házasodáshoz, benne is volt félig;
Megszerette a lyányt, nyomba' meg is kérte,
Azt hivé, a lelkét odaadná érte;
Már az esküvőre nem hiányzott semmi, |
(Ugy szokták a nősök,) Toldi le nem vágta:
Megmaradt a szakáll, s elmaradt a mátka.
Gondját a király is leveté egy napra,
Hiszen olykor-olykor tán az is pihenhet,
Ki maga vesződik milliomok helyett.
Testőrző hadából kiszemel nehányat, |
"Ugy se' ví a lyányért" - mindegy, nincs kegyelem
Mond Lajos király: "csitt! el fogsz jőni velem."
Az öreg nemeshez: gondolá, nem szégyen
Mert a népe kedvét ugy szerette nézni,
Mint az apja játszó gyermekeit nézi,
Addig-addig nézi, hogy közéjök vegyűl, |
Ugy tett Lajos épen: játszott is, ivott is:
De azér' nagyobb volt, - király volt ő ott is.
Hajnali szellővel megin' utra szálltak;
Még szárnyára sem kelt a nagy út harmatja
S a tegnapi nyomot épségben mutatja;
Szőke a mező is, mintha deres lenne; |
Toldi a csapattal követi sebtében. . .
Vele fut a hold is, visszafut az égen.
Emeli fejét a piros arcu hajnal!
Kíséri a nagy nap, burokba' születvén,
Sugárit a földre széllyelteregetvén;
Száz meg száz pacsirta a mezőt ellepi; |
Az idő e napnak nem maradt adósa:
Olyan a szép pünkösd, mint egy kinyilt rózsa.
Mint valamely tábor, messzünnen tarkálltak,
Hallatszott is vékony csöngettyük rivása,
Buzgó jámbor népnek templomba hivása.
Lépteit a király kettőzteti gyorsan, |
Körülveszi bizvást férfi, asszony, gyermek,
Hogy öröm azt nézni a szegény embernek.
De akkor-időben nem is volt szegényes,
Nem gyalázta vályog erős tégla falát,
Sok henye kőtámasz terhelte oldalát;
De bizony szűk lett az ilyes alkalomra, |
Gabonás, szalonnás, pince, raktár, magtár:
A nagyhasu háznak minden része csak tár.
Hogy a becsülete ne szenvedjen csorbát
S azt ne mondja a ház minden érkezőnek:
"Kivűl tágasabb ám!" ha vendégi jőnek.
Cifra sátorokat veretett a gyöpre, |
Telt is a költsége; hogy nem is sajnálta:
Érdemes vendégit jó tanyára várta.
Legszebb sátorába hítta ő felségét;
Alig leli helyét, szolgálja, köszönti. . .
Csakhogy a lelkét már elébe nem önti.
De Lajos igy szóla: "sem étel, sem ital |
Mig Isten házába nem megyünk mindnyájon,
Hogy az Ur szent lelke ma reánk is szálljon."
És megindult gyalog; az urak is vele:
Urak asszonyságok; deli szűzek sorral,
Gyöngyös pártáikon lebegő fátyollal.
Sokan beszorultak, amennyin befértek, |
Templom helyen a menny kéklő boltozatja
Buzgó éneklésök' messzi hangoztatja.
Hamar a játékot kezdeni sietnek;
Falatoz az éhes; a levente készül,
Aki szép lyányt óhajt diadalmi részül.
Zeng a zeneszerszám: tárogató jajgat, |
Ropog az apró dob, a tábori böffen,
Mint a bölönbikák egy nádasba' többen.
Előre szegzi mind hegyes dárda-fülét;
Nyihog, kapál, rug, vág Toldi paripája:
Ha most el nem szakad, jó erős a pányva.
Maga Miklós jár-kel, bosszankodva szörnyen |
Hogy leüljön félre? valamely ebzugba?
S ottan bámészkodjék, keze-összedugva?. . .
Vele tanyázván, mint sátorbeli társa:
"Mi bajod levente, hogy oly nagyokat lépsz?"
"Semmi, szólt a másik, bolondság az egész.
Azt gondoltam: hátha megeserélnék veled? |
Termetünk hasonló mind lovon, mind gyalog -"
"Ugy de, monda Lőrinc, az én kezem balog!"
Nem is vivok jobbra, hanem csak balkézre;
Bizd én rám, azalatt bújj el és légy veszteg."
Rá is bizta Lőrinc, ebbe' megegyeztek.
Odakint azonban nyüzsög a tenger nép, |
Butkai, Lorántfi, Kompolti, Pohárnok
S többen a sorompó gémje előtt várnak.
Ott páncél dagad a bajnok szive-táján,
Zárt sisakon nagy toll bokrosan imbolyog,
Drágakő csillámlik, arany ezüst sajog;
Ott suhogó selyem, puhá bolyhu bársony, |
Daliát és nézőt terheli a pompa; -
Ritka helyen látni ennyit egy-izromba.
Százszinü sátrakból egy tündéri várost,
Fövenytől aranyló piacot középen,
Festett uj korláttal bekerítve szépen;
Körül, a sok színben, szűzek, asszonyságok |
Hej! a fiatalság föl-fölnéz e tájra,
Mint piros almáért gyermek a nagy fára.
Egy magasabb polcon foglalának helyet;
Fölnyitá a gémfát a szolgáló-mester,
Futkos ide-oda, látszik, hogy nem röstel;
Régi szertartásból a fövenyet bottal |
Hirdeti, hogy nincsen, igazán megy a sor; -
Most kürtjébe fúvall s igy kiált háromszor:
Nevezetes harci-játék leszen itt ma,
Királyi pecséttel, a szép Piroskáért,
Rozgonyi uramnak kedves egy lyányáért!"
Erre minden bajnok a nyilát kihuzta, |
Páronként ereszti őket a bajmester,
A vad lovak elől könnyen ugró testtel.
Aranyos botjával vágván feje felett.
Most a két vas-ember, körme is páncélba',
Messziről egymásnak pajzsát veszi célba;
Vágtat a ló, vágtat, nem is győzne jobban, |
Összecsap a két hős: a paizs megkondul:
Egyik, vagy mindkettő, hanyatt-homlok fordul.
Választja el őket, mintegy udvar gyanánt;
Van német-rohanás: ember, ló kitömve,
Hogy röpit a szalma velök egyetembe;
Hanem a legtöbb rész, ösi magyar módon |
Mirevaló a pajzs? védje kiki magát,
Vagy, ha ezt nem tudja, ám hadd szegje nyakát!
Kiket elszámlálni se' időm se kedvem;
Sok dárda törött el, röpüle sok tarcsa,
Hogyha nem volt ember, aki azt megtartsa.
De most im beugrat egy balog, egy sete; |
Nem gyanítják, hogy az önnön maga Toldi,
Mert mi szükség annak balkézzel harcolni!
Sátorában alszik; földre heveredve,
Az egész játékot semmire becsűli;
Ha tudnák, kivel fog a bajuk meggyűlni!
Pedig az erejét nem is adja ez ki, |
Helybehagyá Lőrinc (lesve a sátorban)
Megvallotta, hogy már ő se' vína jobban.
Tompa nagy ütéstől szeme is káprádzik,
Felfordul a világ - ő pedig lefordul, -
Alig birta magát fölszedni a porbul.
Személye kilétét hiába titkolta, |
Almás-szürke lovát elvezette gyalog;
Nem neheztel érte, hisz' katona dolog.
(Könnyű ráismerni) a király inassa,
Szemes, fürge bajnok, eleven mint a csik,
Toldi rúdja elől gyorsan félrehajlik.
De Miklós a rúddal oldalvást lepedzi, |
Lova meghurcolja sarkantyúnál fogva,
Nagy vargabetűt ír fejjel a homokba.
Jelt ad a bajmester, más lovagot híván,
De vontatva készül Lőkös, a harmadik,
Ráér a jó Miklós széllyelnézni addig.
Lova lassan ballag; körbe-körbe léptet, |
Mintha kertben volna, mind virág közt járna. . .
Páncélos dereka nem hajlik utána!
A vitéz fiúkat nézi vala sorban;
Keresi félszemmel: köztük van-e Toldi?
Mert, hogy azt szeretné, könnyü elgondolni:
Szeretné neméért, szeretné nevéért, |
Visszaveti lengő fátyolát, hogy lássa.
Mond neki valamit szíve dobogása.
Odaveti szemét. . . el se' vette könnyen!
S mint midőn az ember érez benső vádat,
Azt se' tudja, hogy mért? lelke úgy rátámad:
Lovagi sisakja mintha égne arcán |
Mintha útja veszen nem találja célját. . .
Nagy hosszú sohajtás emeli páncélját.
Együvé gondoltak, ketten egy dologra,
Együvé gondoltak, együtt sohajtottak,
Amiről magok is tán semmit se' tudtak.
Ekkor esett az, hogy két ifiú cseléd |
Kötelét halálos, örök szerelemnek. . .
Én uram istenem, add jó végit ennek!
Feszíté dorongját, készen a futásra,
"Jól vigyázz! ne hibázz!" riad a bajmester;
Szégyelli azt Miklós (neki szól most egyszer):
Öklelő szerszámát kapja jobb kezébe, |
Hanyatt löki Lőköst nagy marha lovastul, -
Az ember füle majd siket lesz a tapstul.
Senkinek se' kellett a leány e díjon;
Csak Rozgonyi Máté szíveli nehezen
Hogy Piroska húga más vitézé leszen,
Húga es vagyonja. Ő hiába kérte: |
Kiugrat a sorból: "vagy élet vagy halál!"
Az erős Toldival átellenbe' megáll.
Megered a két ló a dalia párral,
Feszesen a dárdák meszire kinyúlnak
Mint egyenes szarva csődör egyszarvúnak,
S látja, mint egy gályát, közelítő szörnyet, |
Lágy szivét elejti, vak dühét felejti,
Rúdja fényes hegyét a homokba rejti.
Pisszegés, hurítás üldözé a gyávát;
De a mulatságnak azér' nem lett vége,
Tovább is szerette nézni ő felsége.
Sokan törtek láncsát, lovon úgy, mint gyalog, |
Ember ember ellen, vagy csapat csapattal,
Múlaták a királyt ügyes fordulattal.
Dolgozott nyil és kard, buzogány és dárda;
Majd paraszt szerszám is jött napfényre végül
Kasza, villa, fustély - csupa nevetségül.
Toldi is, rossz kedvét el akarván űzni, |
Toldi is beállít egy goromba cséppel:
No hiszen jaj annak, akit ez megcsépel!
Kelepel a végén szijjas hadarója,
Csattog össze a rúd, a páncél is pattog,
Tombol a két vívó, döng a föld alattok.
Toldi a bajtársát vissza- visszagyűri, |
Támad iszonyú zaj, kacag a tenger nép,
Úgy, hogy nevettében megrendül a környék.
Követé pompája teritett asztalnak,
Azután meg a tánc, jutalom osztása,
Egy szép rózsaszálnak a leszakasztása.
Rozgonyi csak inte, és az adott jelre |
Nagy magas árbócról száz meg száz kötélen,
Roppant fehér vászna lobogott a szélen.
Háromszáz személyre asztalt teritének,
Mert a többi kivűl, a padokban, evett,
Aki nem érdemle nagy vitézlő nevet.
Asztalhoz is űle a király, a vendég: |
Mert az ifjabbaknak fenszolgálni illett,
Nyájas susogással a fehérnép mellett.
Mártott volna Lajos: először felálla;
Minden ember tudja fejedelmi célját,
S követé a buzgó keresztyéni példát;
Egy szép asztaláldást monda ő felsége, |
Halkal minden ember utána könyörgött;
Az erős vitézek hangja mélyen dörgött.
Vette Lajos király csillagos nagy kését,
(Gyémánttól, rubintól csillogott a nyele),
Kenyerébe szúrta, s tálba mártott vele.
Kiki hozzáláta örvendetes arccal, |
Igazán nagy beteg volna (és nagy csoda!)
Ki egy olyan asztalt éhen hagyna oda.
(Rozgonyiként szólva: sokat a kevésből!)
Monda Lajos: "Hát már fel sem is köszöntöd,
Leányom Piroska, nemes Csuta Györgyöt?"
Elpirúlt a szép szűz; poharát emelé, |
Pici piros ajka tükrözött a szélén -
S nyújtá a királynak. Szólt ez, átalvévén:
Örvendő öregkort az örömapára,
Örökös jóllétet a magyar hazára:
Tiszta, igaz szívből kivánja királya!"
Erre, nem tudom ki, a parasztság között |
"Éltesse a királyt szegény nép javára!"
Ezer meg ezer száj mennydörög szavára.
A fiatalság már suttoga egymásnak,
Hogy e drága időt nagy-hiába vesztik:
Zúgolódott, hogy a táncot még se' kezdik.
Végre fölszedék a hosszu asztalokat, |
Csillagzott a gyertya ezerféle kőben,
Gyémántos boglárban, arany karkötőben.
Kezdének az ifjak daliás toborzót
A szép sátor alatt, körbe' karikába',
Kiveré a nótát a vitézek lába.
Pengett a sarkantyu, mind egyszerre pengett, |
Tánc közben a melles, tomporás vitézek
Délcegen egymással farkas-szemet néztek.
Körűl a padokon a tánc végit várta:
Legelt a sok szép szem a fiatalságon,
Valamint a méhraj a mézes virágon.
Köntösük szegélyét a víg zeneszóra |
Szemükből ragyogott a szomju kivánság; -
Mint egy rózsagyepű, úgy ült a leányság.
De nem olyan csélcsap, nem olyan betyáros:
Halkan, palotásan a király kezdé meg,
Illett a magyar tánc a legfőbb személynek;
Szép Piroskát egyszer-kétszer megforgatta, |
Most felállnak többen, vigabb nóta perdűl,
Szilaj kedvben a tánc csak a végin cserdűl.
Legény is, leány is a térdvánkost hordja,
Zöld bársony a párna: viszi kis kezébe'
S letérdel Piroska. . . a király elébe.
De Lajos a tánctól nyájasan szabódott, |
Mit tegyen? megadta, rá meg is ölelte;
Repesett e dolgon minden ember lelke.
Földig hófehérben, mint egy virágos fa,
Melyet a könnyű szél erre-arra lenget;
Táncra híja Toldit, annak már nem enged,
Nem is kérte Miklós, nem is szabadkozott, |
S mint borisza ember meghúzott kancsóba:
Szeme, szíve, lelke odalőn egy csókba.
Nagyokat ujjantva szilaj örömében;
Megmutatta, hogy mily könnyen elbir karja
Egy fehércselédet, ha épen akarja;
Fel-felkapta néha, mint vihar a pelyhet, |
Lebben a leányzó, mint kopján a zászló:
Az erős vitézzel a könnyü leányzó.
Mignem éjfél tájban már a hold is tetszett;
Akkor pihenés lőn, díjak elosztása,
Vitéz eleinknek hajdani szokása.
Összeülnek mostan a viadal-birák |
Nevezik nevérül, vagy csak cimerérül
Melyik vitéz mit kap diadalmi bérül.
Meghajol a vitéz, mikor elfogadja;
Megcsókolja a lányt, mert ez kötelesség,
Nem hiszem azonban, hogy terhire essék.
Öv, szügyellő, tarsoly, - gyenge kezek míve, |
Csótár, boglár, forgó bőven telik ottan:
Rozgonyi se' fukar, s a király is ott van!
Kié? kiki tudja, mégis alig várta:
Egy gyűrű, jegy-gyűrű - köve, jaj, beh szépen
Villog a Piroska remegő kezében!
Eredj, Toldi Miklós, eredj oda, vedd el! |
Bajnok termeteddel, szerető sziveddel -
Eredj oda, Miklós, a tiéd az, vedd el!
Rozgonyi Piroskát Toldi eljegyezte
Az összes nép előtt és a király előtt,
És, ki mindent jól lát, a nagy Isten előtt. -
Toldi kárpótlásul, mivel úgy is kérte, |
De már ideje, hogy oszoljon a vendég
S menjenek alunni a fáradt leventék.