Arany János: A SZAKUNTALA-BÓL | Verstár - ötven költő összes verse

A SZAKUNTALA-BÓL

Kalidásza
(Angolból)

Dusjánta király a remeteség szentelt berekében)
KIRÁLY:

(kocsisához)

Nem látod-e

Az elszórt rizs-szemet vén fák alatt,
Melyeknek odva biztos menhelyűl
Szolgál fészket rakó kajdács-fajoknak?
S itt-ott a sima furkót, mellyel az
Ingudi ért gyümölcsét megtörik?
A szende gím vad, mely szelíd, kezes,
Szavunkra nem riad; - s az ösvenyen
Fahéjból szőtt vizes ruhák nyoma
Látszik, holott csöpögve átvivék
Kristály vizeknek tiszta kutfejétől.
S ím nézz oda!
Csatorna mossa a fák gyökerét,
Szellőben a víz tűkörlapja reng;
A gallyak új zöldjét mérsékli az
Elégett áldozatból fölfelé
Gomolygó füstnek barna lombozatja.
S a most-kaszált mezőn, kocsink körűl,
Őzborjú falka nyugton legelész.

(Szakuntala bűnt követ el)

Kert. Prijamvadá és Anaszújá virágot szedve jönnek.

ANA.:

Kedves Prijamvadá, bár szívem örvend, ha rágondolok

hogy Szakuntalá egy hozzá minden tekintetben méltó

férjjel szerencsésen összekelt, mégis valami rosszat sejtek,

nem tehetek róla.

PRIJ.:

Hogyan?

ANA.:

Tudod, hogy a kegyes királyt nyájasan hazabocsátották

a remeték, áldozati szertartásaik szerencsés bevégezte után.

Ő hát visszament fővárosába, Szakuntalát a mi gondjainkra

bízva; s félő, nem felejti-e el királyi társaságában mindazt,

ami remete magányunkban történt.

PRIJ.:

A felől nyugodt lehetsz. Oly nemes természetű emberek,

mint ő, nincsenek annyira kivetkezve minden becsületérzésből.

Hanem megvallom, van egy, amitől magam is

tartok: mit gondolsz, mit fog mondani Kanwa atya, ha

meghallja a történetet?

ANA.:

Azt hiszem, helyesli a házasságot.

PRIJ.:

S honnan gondolod ezt?

ANA.:

Elejétől fogva feltett szándoka volt magához méltó férjnek

adni a leányt; s miután az ég ily férjjel ajándékozta meg,

vágyai betöltek anélkül, hogy maga fáradt volna utánok.

PRIJ.:

(a virágkosárra tekintve.) Elég virágot szedtünk, a szent áldozathoz, édes Anaszújám.

ANA.:

Igen, de szedjünk többet is, hogy legyen mivel áldozni

kedves Szakuntalánk őrző istenének.

PRIJ.:

Minden esetre. (Folytatják a szedést.)

HANG A SZINTÉR MÖGÖTT:

Ho, ni! nem ládd, hogy itt vagyok?

ANA.:

(hallgatózva.) Bizonyosan vendég szava, ki jöttét

adja hírül.

PRIJ.:

Szakuntalá ott lesz, bizonyosan a kunyhónál. (Félre.)

Szíve legalább nincs ott, félek.

ANA.:

Jer, jer innen; elég virágot szedtünk már. (Indulnak.)

HANG A SZINTÉR MÖGÖTT:

Jaj, neked, leány, ki föl se vettél ily vendéget, mint én.

Én álljak itt megüdvözletlenül,

Én, a vezeklés annyi érdemével

Dús bánya, - méltó minden tiszteletre?

S így fel se vedd, te könnyelmű leány,

A vendéglátás szent törvényeit?

Csupán szerelmed hő tárgyára gondolj,

Midőn én itt vagyok? Átkom reád -

Az, épen az, kiről gondolkodol

Ne gondoljon többé reád; szívéből

Képed veszítse el. S hiába küzdj

Felköltni múltja emlékét szívén:

Tagadjon el, mint a részeg-bolond

Éjféli mámorból fölriasztva,

Tagadja ittasan ejtett szavát.

PRIJ.:

Jaj, jaj! félek, rettentő szerencsétlenség történt! Szakuntalá,

ábrándjai közben, megsértett valami vendéget, úgy

kell lenni, kit tisztelettel kellett volna fogadnia. (Kinéz.)

Ah, úgy van! s amint látom nem csekélyebb személyt,

mint a nagy bölcs Durvászasz, ki, tudjuk, iszonyú haragos.

Ő átkozódott oly szörnyen és most sebes léptekkel halad

tovább, reszketve dühében, s oly arccal, mintha sohasem

bocsátna meg. Haragja olyan, mint az emésztő tűz.

ANA.:

Szaladj utána, kedves Prijamvadá, borúlj lábaihoz, esedezz,

hogy térjen vissza, addig én engesztelő áldozatot készítek

számára, vizet és frissítőket.

PRIJ.:

Megyek. (El.)

ANA.:

(sebesen néhányat lép s megbotlik.) Jaj! jaj! így jár az

ember, ha nagyon siet. A lábam megcsúszott s a virágos

kosár kiesett kezemből. (Megáll, hogy fölszedje.)

PRIJ.:

(visszajő.) No édes Anaszújám, megtettem amit tudtam;

de micsoda élő teremtés tudna kiengesztelni egy oly savanyú

képű, mogorva vén kamaszt? Hanem egy kicsit

mégis puhítottam rajta.

ANA.:

(mosolyog.) Kicsi is sok volt annak. Hát aztán?

PRIJ.:

Hogy nem akart visszatérni, kértem, bocsásson meg, ily

szavakkal: "Nagyon tisztelendő bölcs, engedd el, kérlek,

az első hibáját egy ifjú és tapasztalatlan hölgynek, ki nem

tudta, mily tisztelettel tartozik szent hivatalod és magas

rangod iránt."

ANA.:

No s aztán? mit felelt?

PRIJ.:

"Szavamat meghazudtolni nem lehet; hanem az emlékgyűrű

láttára szűnjön meg a varázs, nem bánom." Így

szólván, eltűnt.

ANA.:

Oh, úgy könnyebben lélekzünk; mert most jut eszembe,

hogy maga a király eltávoztakor, Szakuntalá ujjára emlékjelül

egy gyűrűt dugott, melybe saját neve volt metszve.

E szerint bajának orvoslása egyedűl magától függ.

PRIJ.:

Jer, kedves Anaszújám, folytassuk vallásos tisztünket.

(Indulnak.) Nézd, Anaszújá, ott ül a mi kedves barátunk

(Szakuntalá), mozdulatlan, mint egy szobor, arcát bal

kezén nyugosztva, egész lelke elmerűlve a távol férjére

való gondolatban. Magára sem figyel, hát idegenre.

ANA.:

Aztán, Prijamvadá, egy szót se a dologról! Kíméljük barátunk

érzelmeit. Testalkata sokkal kényesebb, hogy sem

megbírná a nagy felindulást.

PRIJ.:

Beléegyezem. Ki is öntözne gyenge jázmint forró vízzel?

(Elmennek.)

(A szent Kanwa férje udvarába küldi Szakuntalát:

Szakuntalá elbúcsúzik a remeteségtől)

KANWA:

Ti fák, magányunk fái, halljátok szavam!

Szakuntalá nem nedvesíté úgy soha.

Kiszáradt ajkit a folyamból, hogy előbb

Kristály vizéből tiszta szeretettel

Ne öntött volna szomjú gyökötökre.

Gyakran szerette volna fürteit

Virágitok tömött füzérivel

Ékítni, de mert oly gyöngéd vala,

Egy szál virágtól is nem foszta meg.

Szemlélni volt csak, legfőbb öröme

Feslő bimbaitok tavasz-díszét;

Oh, mondjatok hát szíves búcsú-szót neki!

Ma, még ma hagyja el szülőhonát,

Hogy hitves férje udvarába menjen.

(Egy "Koil" madár hangja hallik.)

Csitt! Hallod? hallod a fák válaszát,

Nővéreinkét, a "Koil" dalában?...

Útjára jó kivánattal bocsátják

Az ő kedves Szakuntalájokat.

(Hangok a levegőben.)

Isten veled, utazz kéjjel hűs folyam-part mentiben,
Hol virágzik gyönge lótusz, s a nap égő súgara
Sátoros fák méla árnyát soha átal nem töri,
Míg körötted szende szellő hűs hulláma játszadoz.
Könnyü legyen lábad nyoma, minden lépted lebbenés,
Valahol jársz, liliomból hintse szőnyeg útadat.
Menj uradhoz, menj örömmel, és szíved legyen vidám,
Mert ahol jársz, hol te átmégy, a természet mosolyog.

(Mind ámulva hallgatják.)

GAUTAMI:

Leányom, az erdő szűzei (nymphái), kik téged testvéri

módon szeretnek, íme boldog kívánatokkal eresztenek útra.

Végy búcsút tőlük, illendően.

SZAKUNTALÁ:

(Illően meghajtja magát és tovább menve, - lánybarátjához, félre.)

Bármennyire óhajtom, édes Prijamvadá,

viszont meglátni férjemet, lábam még sem akar indulni,

most hogy itt kell hagynom örökre kislyány-korom

tanyáját.

PRIJ.:

Nem te vagy egyedül, kedvesem, ki a megválás gyötrelmét

érzed. Amint a válás perce közeledik, az egész liget részt

látszik venni bánatodban.

Búvában a gímnyáj is te utánad

Felejt legelni; pávád a gyepen

Elhagyja táncát; s ím a fák magok

Halvány levélt hullatnak, köny gyanánt.

SZAK.:

Atyám, hadd vegyek búcsút, mielőtt távozom, kedves

jázminomtól, a berek holdfényétől. Majd úgy szeretem e

növényt, mintha testvérem volna.

KANWA:

Jó, jó, gyermekem; tudom, mily testvérileg szereted e

kúszó növényt. Itt van jobbra.

SZAK.:

(odamegy.) Édes jázminom, te a kúszó növények pompája

mily öröm nézni, hogy ily szeretettel csüggsz férjeden,

a mango fán; de kérlek, bontsd ki egy pillanatra ölelő

karjaidat, s öleld meg testvéredet; látod, ő elmegy messze,

messze, és téged soha sem lát többé.

KANWA:

Szívemnek az volt édes szándoka

Leányom, oly férjhez adjalak,

Ki rád méltó legyen; s ily férfiút

Nyerél magadnak önnön érdemiddel.

Hozzá sietsz most, s oly bizalmasan

Fogsz rajta csüngeni, mint jázminod

Szerelmes karját fonja ím ezen

Délceg mango körűl. Bízd védurára,

Mint én uradra bízlak tégedet

S e pillanattól fogva számüzök

Szívemből minden aggályt sorsodon.

Menj útadra, gyermekem.

SZAK.:

(Prijamvadá-, s Anaszújához.)

Nektek hagyom emlékül,

édes társaim. Viseljetek rá gondot, ha én elmentem.

MINDKETTŐ:

(könnyekre fakadva.) Hát minket kire bízol édes? Ki visel

ránk gondot, ha elmégy?

KANWA:

Ejnye, Anaszújá, nem szégyelled? töröld le könyedet. Így

kell enyhítni barátotokat, midőn minden segélytek s vigasztalástokra volna szüksége?

(Indulnak mind.)

SZAK.:

Atyám, látod kedves őzemet? ott legel épen a remetelak

mellett. Nem soká leborjazik, már is alig bírja. Ne felejtsd

el megüzenni, ha majd anyává lett.

KANWA:

Nem, nem.

SZAK.:

(érzi, hogy valami húzza visszafelé.) Mibe akadt a ruhám?

(Megfordúl.)

KANWA:

Leányom,

A kisded őz az, tápla-gyermeked.

Szegény kis árva! jól emlékezik,

Hogy mily szeretve, mint gyöngéd anya,

Felfogtad őt s tápláltad önkezedből,

Naponkint rizs-szemet hordván neki;

S ha egyszer-másszor tüske szúrta meg

Száját, mi gyöngéd kézzel ápolád

Balzsammal hintve a vérző sebet.

Hálás növendék! most védasszonyához

Tapadva, némán esd, hogy hadd kisérje.

SZAK.:

Szegény kis őzikém, azt kéred, hogy kisérhess egy szerencsétlent,

ki haboz elhagyni társait. Midőn anyád meghalt,

mindjárt születésed után, én töltém be helyét, s tulajdon

kezemmel dajkáltalak föl; most ez a másik anyád is el

akar hagyni s ki fog gondoskodni te rólad! Atyám, légy

neki anyja helyett anyja. Eredj vissza, gyermekem, légy

az én atyám leánya. (Indul, sírva.)

MÁTH.:

(hallgatózva.) Csitt, édes barátom, figyelj egy kissé, kellemes

hangokat fogsz hallani a zeneteremből. Valaki gyönyörűen

dalol. Ki lehet? Ph, tudom már, Hanszapadiká

királyné gyakorolja nótáit, hogy új dallal üdvözölhessen.

KIRÁLY:

Csitt, hadd hallom.

(Egy hang dalol a szín mögött.)

Hányszor csapongtál röpke méh

Csókkal e mango fához itt!

Oh, mért hagyád el kedvesed,

Szíván a liljom ajkait?

KIRÁLY:

Szenvedélyes egy dal, igazán.

MÁTH.:

Érted a szavak jelentésit?

KIRÁLY:

Nekem hányja szememre, hogy valaha nagy

figyelemmel voltam iránta, de aztán elhagytam

őt Vaszumati királynéért.

(A király monológja)

Nem egyszer a kény szűnóráiban,

Midőn szivünk s a gondolat pihen,

Egy szép alak láttára, vagy zene

Halkan lehellett bús zöngelmire

Lelkünk homályos ábránd rezgi át

Titkos borúval és határozatlan,

Mégis komoly vágy furcsa érzetével.

Nem meglehet, hogy rég-múlt esemény,

Vagy lételünk más szakjain kötött

Barátság sejtelmes emléke lebben,

Mint árny, ilyenkor a lelkünkön át?

(A megtört szívű Szakuntaláról)

Egy tündöklő jelenség

Szállott le, nő alakban, a magasból,

A nimfa-tónál, és fölvitte mennybe.

(Egy halász megtalálta Szakuntala elveszett gyűrűjét és

jutalmat kapott a királytól)

HALÁSZ:

Itt van fele pénz, uraim. Megvehetik rajta a mondott

virágokat, ha nem elég az, jóindulatjokat megvásárlanom.

I. SZOLGA:

Jól van: ez a sorja.

FELÜGYELŐ:

Jó halász pajtás, te igen derék fickó vagy, szinte becsűlni

kezdelek. Nosza pecsételjük meg új barátságunkat egy

pohár italka mellett. Jer a legközelebbi csapszékbe, hadd

iszunk egyet az egészségedre.

MIND:

Jó lesz biz a.(Elmennek.)

(Az égbe rendelt király Máthalival, a mennyei kocsissal

visszatér a földre)

KIRÁLY:

Ah, Máthali, most lefelé szállunk már, a föld légköre felé.

MÁTH.:

Honnan gondolod?

KIRÁLY:

Mutatja íme a szekér maga.

Zápor miatt nehéz a viselős

Felhő alattunk és a csátaka,

Mely él-hal a nedvért, küllői közt

Játszódva repdes; Indra ménei

Ragyognak a villám szikráitól,

Sürű köd nyirkosítja kerekét.

MÁTH.:

Igazad van; a kocsi nem sokára földet ér és te saját országodban

léssz.

KIRÁLY:

(lenézve.) Mily csodásan látszik a föld, amint rohanva

szállunk lefelé.

Bámulatos látvány! Ím a hegyek

Hogy tornyosítják hirtelen fejök

A rónaságon, míg taréjos ormuk

Alatt a föld visszább-visszább sülyed;

S hogy nőnek a fák, melyek törzse még

Imént lombos hajukban rejtve volt,

S hogyan terpesztik ágas vállokat;

Ama folyó, mely mint ezüst fonál,

Alig tünt szembe, már egész özön,

S a földet, íme, mintha óriás

Karok hömpölygetnék az égre föl!

(A király egy kisfiúval találkozik)

KIRÁLY:

Kimagyarázhatlan vonzalmat érzek e csintalan gyermek

iránt.

Mily boldog az erényes jó szüle,

Kinek ruháját por beszennyezi

Midőn hozzá menekvő gyermekét

Ölébe kapja, földről felvevén!

S mily boldog akkor, ha vígan petyeg

Oly édes érthetetlen hangokat,

Fülét bájolva; és ha gyermeteg

Mosollyal szívét örvendezteti,

Most-gyöngyöző kicsiny fogát mutatva.

(A gyermek Szakuntalához, anyjához vezeti a királyt)

Viselvén özvegység ruháit; arca

Böjttől kiaszva, és hosszu haja

Egyetlen ágba fonva -

(Szakuntala megfejti sorsa talányát)

SZAK.:

Kelj föl, én férjem, kelj föl. Nem a te hibád. Én gonosz

tetteim, melyeket lételem valamely előbbi szakában

elkövettem, hozzák reám e büntetést.

Ah, kedves férjem, az elveszett gyűrű ez?

KIRÁLY:

Az. Amely percben megtaláltam, megjött emlékezetem.

SZAK.:

A gyűrű benne a hibás, miért hagyta magát elveszíteni

épen akkor, midőn nagy aggályban valék, hogy győzzem

meg nemes férjemet a házasság valódisága felől.

KIRÁLY:

Vedd vissza, mint a gyönyörű kúszó növény visszakapja

virágját, jeléül, hogy a tavasszal újra egyesűlt.

SZAK.:

Nem, nem; soha sem bízhatnám többé benne. Maradjon

férjemé.

(1861)

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem