Arany János: ARIOSTOBÓL Fordítási kísérlet

Teljes szövegű keresés

ARIOSTOBÓL
Fordítási kísérlet
 
ELSŐ ÉNEK
 
1
 
Hölgyek és leventék, szerelmek, kalandok,
S harc az én tárgyam, mikről danolandok;
Akkoriból, hogy a mórok özön hada
Tengeren átkelvén, Frankhonra támada,
Agramánt királyuk dühétől vezetve,
Ki fiatal gőzzel mondá fenyegetve,
Hogy Troján halálát, ahhoz illő áron,
Megveszi Nagy Károly római császáron.
 
2
 
Lorántról is fogok beszélni egy versben,
Olyat, ami nincs még prózában, se versben:
Hogy lett szerelemből dühössé, bolonddá,
Bár előbb mindenki bölcs embernek mondá;
Ha ugyan az, aki velem se bánt jobban,
S már-már fölemészti ami kis eszem van, *
Hagy belőle annyit, amennyi elég lesz,
Hogy, amibe kezdtem, jól vihessem véghez.
 
3
 
Fogadd, oh Herkules dicső nemzedéke,
Századunk kiváló fénye, dísze, éke,
Hippolit, fogadd el, mit jószántából ád,
És adhat egyedűl, alázatos szolgád!
Tartozásom nincs mi leróhassa, mint a
Szavak némi részben, és az iró tinta.
Ne is vedd bűnűl, hogy kevés adományom,
Mert amennyi telik, ím, mind felajánlom.
 
4
 
Majd hallasz, a méltó nagy hősökkel számban,
Kiknek dicsérete készül mostan számban,
Hallasz Rugierról, ki őseid őse,
Híres nemzetfádnak volt legvénebb törzse.
Majd beszélek róla fényes győzedelmet,
Dicső tetteket, ha megnyerem figyelmed,
És ha, tágulván a fejedelmi gondok,
Helyet adsz elmédben annak, amit mondok.
 
5
 
Lóránt, ki régóta halálból szerette
A szép Angyélikát, s harcolván érette
India-, Média- és Tatárországban
Diadalmit hagyta véghetetlen számban,
Most vele Nyugatra megtért vala épen,
Hol, a Pirenéi nagy hegyek tövében,
- Francia- s Németföld népével körötte -
Károly a mezőben táborát ütötte;
 
6
 
Avégre, hogy Marsil s Agramánt királyok
Vakmerőségökért hadd verjék pofájok',
Amiért fölszedte egyik Áfrikában,
Aki láncsát, kardot elbír a markában;
Másik, hogy ami nép Spanyolhont lakozta,
Mindet a szép frank föld romlására hozta.
Így Loránt is épen jókor érkezett meg,
De, hogy oly pontos volt, meg is bánta bezzeg;
 
7
 
Mert elvették hölgyét nem sok idő telve;
(Im, mily gyakran téved az emberi elme!)
Azt, kiér' Nyugattól Napkeletig annyi
Hosszu harcot vívott, nem akarván hagyni,
Most elveszik tőle, baráti körében,
Egy kardcsapás nélkül, a saját földében.
Az eszélyes császár volt, ki azt elvette,
Oltandó a tűzvészt, mely kigyúlt érette.
 
8
 
Mert némelynap szörnyű vetély keletközött
Loránt és unokaöccse Rináld között,
Minthogy a leányzó különös szépsége
Miatt mind a kettő édes vágyban ége.
Károly, egy csöppet sem örülvén e pernek,
Mely elvonva kardját két ily hős embernek,
Elvevé a bajnak okozóját szépen,
S a bajor hercegnek adá azt kezében,
 
9
 
Jutalmul igérve kettejük közt annak,
Ki ama nagy harcon, melyre útba' vannak,
Több pogányt aprít le, és sajátkezűleg
Fegyverét legjobban forgatja közűlök.
De nem úgy ütött ki bezzeg az eredmény,
Mert bizony futásnak indult a keresztyén,
Fogoly lőn a herceg s vele annyi bátor!
S elhagyatva állott a hercegi sátor;
 
10
 
Hol, miután maga maradt a kisasszony,
Nehogy martalékul a győzőnek jusson,
Előbb, mint az lenne, felszökött nyergébe,
És hátat fordíta még jó idejébe',
Sajdítván előre, hogy az nap elpártol
A szerencse Károly római császártól.
Szűk, szoros ösvényen egy erdőbe ment be,
S egy vitézre bukkant, ki gyalog jött szembe.
 
11
 
Sisak a fejében, derekán páncélja
Balkarján a paizs, oldalán acélja,
Mégis könnyebben fut (legyen útja jó, rossz)
Mint a pőre paraszt a vörös posztóhoz *
Félénk pásztorleány zord kigyótul soha
Nem riadt, nem nyargalt oly egyszerre tova,
Mint most Angyélika e lovag láttára
Forditá a zablát s megeredt kantára.
 
12
 
Ámon fia volt ez a derék levente, **
Ura Montalbánnak; s gyalog azér' ment e,
Mert lova, Bajárdo, csak azelőtt épen,
Elszaladt kezérül, csudálatosképen.
Ő, mihelyt szemét a hölgyre fölemelte,
Bárha még jó távol, egybe' megismerte
Az angyali arcot, a deli szépséget,
Melynek hálójábul nem lelt menedéket.
 
13
 
A hölgy paripáját megfordítja nyomba
S megeresztett fékkel vágtat a vadonba,
Nem is nézi, hol van sűrű, hol világos,
Se' az útat, hol jobb, merre bátorságos;
Hanem, magán kívül, sápadtan, reszketve,
Hagyja futni ménjét, merre viszi kedve.
Fel s alá az erdőn addig-addig jára,
Míglen egy folyamnak érkezett partjára.
 
14
 
A parton időzött Ferraú szerecsen, *
Merő izzadság s por; mivel egyenesen
A csatából hozta ide égő szomja
S a nagy fáradság, mely készté nyugalomra;
Már most ha akarna sem mehetne vissza,
Mert midőn a víznek mohón dűlt, hogy issza,
A folyamba ejté sisakját, és semmi
Üggyel nem birá még belőle kivenni.
 
15
 
Sikoltozva szörnyen minél jobban tudott,
A réműlt kisasszony épen arra futott.
Felszökött helyéből a pogány e szóra
S fölveté szemeit a kiáltozóra;
Megismerte mindjárt közelebb jöttében,
Noha zavart, sápadt vala ijedtében,
S bár felőle régen hallgat a hír szája:
Hogy, kétségkivűl, ez szép Angyélikája.
 
16
 
Udvarias lévén, s mert talán oly hővé
Tette keblét e szűz, mint ama kettőé,
Ahogy tőle telik, áll segélyre készen;
S mintha csak sisakja megvolna, merészen
Kardot ránt, fenyeget és nyomúl előre,
Oda, hol Rináldo kicsit fázik tőle.
Többször látták egymást, nemcsak úgy futtában,
Hanem mérkőztek is a fegyvertusában.
 
17
 
Gyalog, amint voltak, meztelen szablyával
Összecsapnak mindjárt, kegyetlen csatával.
Nemhogy vékony páncél, perecek, kötések -
Egy kovács üllő sem állaná ütések'.
De mialatt ezek dolgoznak keményen,
Ideje, hogy a ló egérútat végyen,
Mert a szép leányzó megfordúlva háttal,
Döfi, sarkantyúzza, tüskén-bokron átal.
 
18
 
Miután egyik se' tudott arra menni,
Ellenét lábárul hogy le birná venni;
Mivel a vívásban vele egy fokon áll,
Nem nagyobb, nem kisebb az ennél, ez annál.
Rináld volt az első, ura Montalbánnak,
Ki megszólalt, mondván a vitéz pogánynak,
Mint olyan, ki keble tüzét már nem állja,
S égve mindenestül, helyét nem találja:
 
19
 
Szólott a pogánynak: Csupán engem bántasz,
Azt hivéd, pedig lám, téged szintugy bánt az,
Ha egyéb bajod nincs, mint, hogy ez új napnak
Tündöklő sugári a szivedbe kaptak;
Mi hasznod van, jámbor, ezen múlatságba?
Hisz, tegyük fel, ölj meg, vagy ejts fogságba,
Még se' tied a szép hajadon, mert már a,
Míg az időt loptuk, elmene dolgára.
 
20
 
Mennyivel okosabb, ha te is szereted,
Hogy velem jössz, s magad' az útjába veted,
Hogy segítsz elérni és letartóztatni,
Mielőtt nagyon is el talál szaladni.
Ha egyszer kezünkben a hölgy, kit akartunk:
Hogy melyőnké legyen, döntse el jó kardunk!
Máskülönben, nem t'om, akármeddig fáraszt
E harc, mi követné végre is, mint kár azt.
 
21
 
Nem volt ínye ellen e szó a pogánynak,
Így a birkozással mostan felhagyának,
És léptek azonnal oly fegyverszünetre,
Harag és gyűlölség úgy el lőn feledve,
Hogy Ferraú, midőn elindultak onnat,
Nem ereszté gyalog jó fiát Amonnak,
Ülne háta mögé, unszolá a pogány,
S elkocognak együtt Angyélika nyomán.
 
22
 
Oh nagy jámborsága a lovag-hajdannak!
Ime vetélytársak, nem egy hiten vannak,
És egész testökben sajog a tömérdek
Ütés kegyetlenül, mit egymásra mértek;
Mégis együtt járnak, görbe úton s útlan,
Nagy erdők homályán, és pedig gyanútlan. -
Paripájok, amely négy sarkantyut érez,
Mostan oda ért, hol egy út kettővé lesz.
 
23
 
Már itt nem tudá a két erős levente,
A kisasszony erre, vagy amarra ment-e?
Mert különbség nélkül mindenik ösvényen
Látható az új nyom, a puha fövényen:
Így tehát indultak, puszta véletlenre,
A szerecsen arra, Rináld pedig erre.
Amaz, sok csavargás után az erdőben,
Oda került vissza, ahol volt elsőben.
 
24
 
Azon vette észre, hogy a folyamnál van,
Hol imént sisakja elmerűlt az árban.
Nem remélve, hogy a hölgyre rátaláljon,
Legalább sisakját keresé, a tájon,
Hol a víz elnyelte; s a folyamnak nedves
Szélihez leszálla, melyet a hab verdes;
Hanem a fövenyben úgy elűlt a sisak,
Hogy nagy üggyel-bajjal ha kiveheti csak.
 
25
 
Most egy élőfárul hosszú póznát törvén,
Méregeti azzal, milyen mély az örvény,
Szurdal a fenékig itt is, ott is, sokat,
Nem marad olyan hely, mit meg nem tapogat.
S míg ott, bosszankodva ennyi fáradságon,
Legnagyobb méreggel időz a világon:
Íme, a folyamból, egészen köldökig,
Büszke ábrázatu lovag emelködik.
 
26
 
Teljes fegyverben volt, a fejét kivéve,
Hanem egy sisakot tarta jobb kezébe',
Ugyanazt, mely ottan a folyóba esett
És amit Ferraú hiába keresett.
Neheztelve mintegy a csodás lovag szól:
Hitszegő, árúló, hát te még haragszol
Ezért a sisakért, hogy itt fog maradni,
Holott régen vissza tartoztál azt adni?
 
27
 
Emlékezz' rá, pogány, amidőn megölted
Angyélika bátyját: itt van az, előtted;
Igérted, a sisak rövid-nap enyim lesz,
A folyóba veted, többi fegyverimhez.
Most, hogy a szerencse teljesíti, látom,
Mit te elmulasztál, s vissz'adá sajátom';
Ne haragudj', vagy ha a harag eröltet,
Haragudj' magadra, hogy hited megtörted.
 
28
 
Ha pedig az a baj, hogy finom sisak kell,
Szerezz mást, s viseld azt nagyobb becsülettel!
Ilyet hord Loránt is, ama jó levente,
Ilyen van Rináldnak, ha különb nem, mint e!
Egyik Almonté volt, Mambriné a másik,
Vedd el, amelyikre fogad jobban vásik,
Hanem, amit egyszer nekem hagytál szóban,
Jól tennéd, ha nekem hagynád most valóban.
 
29
 
Amint a kisértet így elébe álla,
Borzadt a lovagnak minden szőre-szála;
Elképedt, az arcát elhagyá a vére,
Szava, mely útban volt, rátapadt nyelvére.
Majd Argaliától (mert a neve az volt,
Aki hajdan ott az ő keze miatt holt,)
Hallva hitszegését szemrehányásképen,
Bosszu, harag és düh lángja gyúlt szivében.
 
30
 
És mivel nem ért rá, hogy magát kivágja,
Azt is bölcsen tudván, hogy igaz a vádja,
Hallgatott, a száját felnyitni se' merte;
De szivét a szégyen úgy keresztülverte,
Hogy megeskütt anyja Lánfuza éltére,
S fogadá, több sisak nem megy a fejére,
Míg Loránttól ki nem küzdi ama szépet,
Melyet az az Álmont fejéről letépett.
 
31
 
Esküjét ezúttal meg is tartá jobban,
Hogysem azt az elsőt, mely szemére lobban.
Akkor indul onnat, oly veszett kedéllyel,
Hogy eszi, emészti magát nappal, éjjel.
Csak azon van, hogy a leventét keresse,
Itt is, ott is, ahol szokott járni, lesse. -
Más kalandra bukkant jó Rináld ezalatt,
Aki Feraúval nem egy úton haladt.
 
32
 
Még nem messze járt ő, csak keveset méne,
Hát ihol, előtte szökdel szilaj méne:
Áll meg, én Bajárdom, édes lovam, állj meg.
Nélküled ellenni nem tudok; no várj meg!
De biz e szép szóra a paripa süket,
Nem hogy vissza térne, sőt még jobban üget.
Rináld megy utána, égve nagy bosszútól. -
De mi Angyélikát érjük inkább utól.
 
33
 
Futott ő az erdőn, sötét rengetegen,
Járatlan, kietlen, borzasztó helyeken.
Levél zörrenése, zöld lomb susogása,
A cser, a szil, a bükk félelmes zugása,
Rettegéssel töltvén gyönge szívét tele,
Különös nagy útat csináltattak vele:
Mert ha árnyék rendül hegyen akár völgyön:
Már Rináldtol reszket, azt képzeli, ő jön.
 
34
 
Igy az üsző dámvad, szűlő erdejében,
Vagy fiatal zerge hűs lombok tövében,
Mely anyját a párduc körmei közt látta,
Midőn rá az épen véres torkot táta,
Erdőről erdőre fut a kegyetlentül,
Reszket ijedtében, s új-új félelemtül:
Egy fa-tő, egy ág ha érinti futtában,
Magát a szörnyűnek véli már fogában.
 
35
 
Az nap, akkor éjjel, másnap szinte délig
Bolyga, nem tudván hol; az is eltelt félig;
Azután megálla egy kies erdőben,
Mely lassan himbálta magát a szellőben.
Két ezüst csermelynek hallá mormogásit,
Melytől szüntelen friss gyenge ott a pázsit,
S amint a kövecs közt habjai gördülnek,
Édes összhang lészen e moraj a fülnek.
 
36
 
Ott magát a szép hölgy vélve bátorságban
És Rináldtól ezer mérföld távolságban,
Gondolá, hogy jó lesz ennyi út és ennyi
Nyári hőség után kissé megpihenni.
Leszálla virágos szép mezőben tehát,
És legelni csapta, lefékezvén lovát;
Az a tiszta csermelyt bolyongva követi,
Melynek széleit friss, buja virány fedi.
 
37
 
Ime, lomblugast is lát nem igen távol,
Virágzó tövisből, szép piros rózsából,
Mely magát a habban nézi tetszelegve,
Árnyas vén cserfáktól a nap ellen fedve;
Sűrü boltot képez, melynek üregében
Titkos árnyék unszol friss tanyára szépen,
És úgy összenőtt lomb, galy, levél meg inda
Hogy a nap se' lát be, hát kisebb szem, mint a!
 
38
 
Benn puha füvecskék alkotnak gyepágyat,
Mely nyugodni híja, aki nem is bágyadt:
Tagjait a szép hölgy pihenésre hajtja,
Ott lefekszik és ott el is szunnyad rajta.
De soká nem szunnyad, s jól még el sem alszik,
Mert egy érkezőnek lábdobajja hallszik.
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
 
A huszonhetedik énekből
 
Nyergét felpockolá négy szál karóra,
S ugy a csupasz mént kilopá alóla.
 
(1858)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages