Arany János: 7
7
Éjfél van. . . éjfél elhaladt.
Csöndes, mikint elébb, a völgy.
Ápolgató kezek alatt
Lassan magához tér a hölgy.
Körülte gondos őr gyanánt
Isméri meg a jó anyát,
Minek jeléül egy mosoly
Rideg, halvány ajkára foly.
Eszmél, de még az öntudat
Homályos képeket mutat, -
Mint csecsemőnek gyertyaláng.
Előbb világos oldalán
Tünik fel néki a való:
Később fejlik ki majd az árny:
(Igy rémlik a vizbehaló
Szemébe csillagfény talán,
Mig a veszélyt, melyben lebeg,
Nem látja és nem érzi meg.)
És vissza rámosolygana
Szülője, a gyöngéd anya,
De, melyet igy erőszakol,
Arcán vonaglás a mosoly:
Egy színe-vesztett ajk-fodor,
Mikép az a rózsalevél,
Mit tűz fölé repít a szél
S annak hősége megsodor.
Ő tudja, hogy közelg a vész,
Mely gyermekére törni kész -
S amit szorongó keble sejt,
Borzaszt, gyötör, kétségbe ejt.
Miért ez a halotti csend?
Férje hová s mi végre ment?
Gyors távozása mit jelent?
Haragját, amellyel tele
Sértett apai kebele,
Miért nem mennydörögte le?
Miért akadt el ajakin
A bosszuvágy, mint néma kin?
Arcán miért szinlel jeget,
Hol vére - mint égő folyam
Hegyek lávás odúiban -
Kirohanással fenyeget?
Ah, volna most is bár olyan!
- Zsémbes, dacos, nyers, mint szokott.
Mentségre nem türő okot;
De - mint felleg, mely hirtelen
Kitör s ha célt talál, ha nem
Villámival - tovább megyen, -
Egyszerre föl- s kilobbanó,
Kinek rövid lángját legott
Eloltja a józan való:
Rettegni úgy nem volna ok.
De most mi történik? mi fog...?
Méltán remegsz, szegény anya:
Szörnyet hordoz méhében a
Haragtól viselős titok!
Csöndes, mikint elébb, a völgy.
Ápolgató kezek alatt
Lassan magához tér a hölgy.
Körülte gondos őr gyanánt
Isméri meg a jó anyát,
Minek jeléül egy mosoly
Rideg, halvány ajkára foly.
Eszmél, de még az öntudat
Homályos képeket mutat, -
Mint csecsemőnek gyertyaláng.
Előbb világos oldalán
Tünik fel néki a való:
Később fejlik ki majd az árny:
(Igy rémlik a vizbehaló
Szemébe csillagfény talán,
Mig a veszélyt, melyben lebeg,
Nem látja és nem érzi meg.)
És vissza rámosolygana
Szülője, a gyöngéd anya,
De, melyet igy erőszakol,
Arcán vonaglás a mosoly:
Egy színe-vesztett ajk-fodor,
Mikép az a rózsalevél,
Mit tűz fölé repít a szél
S annak hősége megsodor.
Ő tudja, hogy közelg a vész,
Mely gyermekére törni kész -
S amit szorongó keble sejt,
Borzaszt, gyötör, kétségbe ejt.
Miért ez a halotti csend?
Férje hová s mi végre ment?
Gyors távozása mit jelent?
Haragját, amellyel tele
Sértett apai kebele,
Miért nem mennydörögte le?
Miért akadt el ajakin
A bosszuvágy, mint néma kin?
Arcán miért szinlel jeget,
Hol vére - mint égő folyam
Hegyek lávás odúiban -
Kirohanással fenyeget?
Ah, volna most is bár olyan!
- Zsémbes, dacos, nyers, mint szokott.
Mentségre nem türő okot;
De - mint felleg, mely hirtelen
Kitör s ha célt talál, ha nem
Villámival - tovább megyen, -
Egyszerre föl- s kilobbanó,
Kinek rövid lángját legott
Eloltja a józan való:
Rettegni úgy nem volna ok.
De most mi történik? mi fog...?
Méltán remegsz, szegény anya:
Szörnyet hordoz méhében a
Haragtól viselős titok!
-------------- Mint óriási
Kebelnek tompa dobbanási,
Kondul meg egy várbolt alatt
A sziklatépő kalapács
És megrenditve a falat,
Belé mindig mélyebbre ás.
Egy mécs rövidlátó sugára
Világol a sötét munkára;
Pőrölye húzamos, kimért,
Visszarugó csapásinál
A munkás néha meg-megáll,
Letörli égő homlokát:
Kérdőleg föltekint, miért?
De egy szó rádörög: "tovább!"
Mögötte Szúnyog zord alakja,
Mint barna kőszirtből faragva;
Árnyékát mozdulatlanul
Végig fektette a falon.
Arcára egyik oldalon
A mécs fakó világa hull,
S a domború csontok megett,
Melyekre bő fényt ereget,
Mutat homályos völgyeket.
S e megfagyott ábrázaton
Nem rezdül egy ér, egy izom;
Ezüst eresztől árnyazottan
Az ajk, ha szól is ottan-ottan,
Tán föl se' nyílik, meg se' moccan;
Csak szeme villog mély gödörbül,
Mint tigrisé, midőn sötét
Barlangjából prédára lés -
Kisérve mindenik kövét
A sziklafalnak, mely legördül,
S a dolgozó gyors eszközét. -
A munka foly, tágúl a rés;
A kar hevűl, a pőröly ég,
Nyomán szikráznak a kövek:
Meghódol a kemény tömeg
És felkiált az úr: "elég!"
Kebelnek tompa dobbanási,
Kondul meg egy várbolt alatt
A sziklatépő kalapács
És megrenditve a falat,
Belé mindig mélyebbre ás.
Egy mécs rövidlátó sugára
Világol a sötét munkára;
Pőrölye húzamos, kimért,
Visszarugó csapásinál
A munkás néha meg-megáll,
Letörli égő homlokát:
Kérdőleg föltekint, miért?
De egy szó rádörög: "tovább!"
Mögötte Szúnyog zord alakja,
Mint barna kőszirtből faragva;
Árnyékát mozdulatlanul
Végig fektette a falon.
Arcára egyik oldalon
A mécs fakó világa hull,
S a domború csontok megett,
Melyekre bő fényt ereget,
Mutat homályos völgyeket.
S e megfagyott ábrázaton
Nem rezdül egy ér, egy izom;
Ezüst eresztől árnyazottan
Az ajk, ha szól is ottan-ottan,
Tán föl se' nyílik, meg se' moccan;
Csak szeme villog mély gödörbül,
Mint tigrisé, midőn sötét
Barlangjából prédára lés -
Kisérve mindenik kövét
A sziklafalnak, mely legördül,
S a dolgozó gyors eszközét. -
A munka foly, tágúl a rés;
A kar hevűl, a pőröly ég,
Nyomán szikráznak a kövek:
Meghódol a kemény tömeg
És felkiált az úr: "elég!"
