Arany János: Első szakasz
Hozzáférhetetlen szikla tetejében,
Kevélyen tekintett völgye lapályára,
Veselényi Ferenc ostromló hadára.
Mind szemen szedett nép, gazdag borostyánnal,
De, ha nem mind órjás, aki bércet szaggat,
Hogyan víhatna meg a sziklás Muránnyal?
Váltogatja egymást a vezér lelkében;
Tervre tervet épít, de mind csak hiába:
Áll Murány, a sok terv összerogy magába'.
Arcpirulva nézni a napok lehunytát,
Sarkalák a vezért: hagyja e sasfészket,
Másfelé keressen könnyebb dicsőséget.
Órákat veszítni hasztalan vitában,
Mert nincs oly tanácsuk, mely megingathassa
Veselényi lelkét föltett szándokában.
Hogy célom nem érve innen elmozduljak,
S annyi drága időn, annyi drága véren
Vásárlott gyalázat legyen minden bérem.
S a magamnál gyávább kacajt üssön rajtam,
Nagy fáról mesélvén s gyönge kis fejszéről:
Veselényieknek füstbe ment tervéről?
Hogy talán a dolgot tréfaságnak hittem,
S hogy vén napjaimra, kérkedhetés végett
Lopjak, munka nélkül, olcsó dicsőséget?
S nem feledtem ama hires vezért, Salmot,
Ki e sziklavölgyet, előbb egy századdal,
Hasztalan sokáig ülte vívó haddal.
Csak nehéznek láttam, nem lehetetlennek:
S mit egyszer magamban föltevék előre,
Ember nem, csak Isten tántorít el tőle."
Gombkötő emelt szót, Fülek kapitánya;
Hallgatott a többi, nem volt szólni kedve,
Látván hogy a vezér fel vagyon gerjedve.
Az ostromot félbehagyni tanácsoltam,
De mostan (amiben nincsen semmi szégyen)
Ellenkező részre fordult véleményem.
Ez s amaz tanácsot adni a nagyobbnak;
Könnyü megszállt várat hagyogatni sorba:
A mi hirnevünkön nem esik nagy csorba.
Retteg ettől Eger, Hatvan, Szolnok, Heves,
Reszket, míg kimondja, a pogány nép ajka,
Csecsemőket ijjeszt véle török dajka.
Fáj neki, hogy véle nem szeret fogózni:
S hol babérja termett, a felső országok,
Róla tesznek élő tanúbizonyságot.
Ékesen foglalja a király kegyelme.
S e nevet ha félti vezér ő nagysága:
Kérdem én, bajtársak, nincs-e igazsága?"
A vezérre veté, lesve alattomban,
De nem hallgatá az a színes beszédet,
Sátorajtón állott és Murányra nézett.
"Nem uj dolog, amit akarok mondani,
Isten bizonyságom, hogy ha kell s eszélyes,
Nem félek hazámért vérem kiontani.
Nem szólok magamról, szóljon a fegyverem,
Szóljon a gyalogság, amelyet vezérlek,
Hisz elég csatát nyert néhanapján velem.
Mint szilárd kitűrés, állhatatos jellem;
Ez hitem, vallásom, - szólhat bármi tettem,
E hitet magam is mindenkor követtem.
Azt, hogy szándokában soha meg nem rendül
És, hogy amit egyszer célbavett előre,
Ember nem, csak Isten tántorítja tőle.
Emberrel van-é most a bajunk meggyülve?
Nem békén tanyáz-e fent a renyhe őrség
S neveti a völgynek feltörekvő hősét?
Meghágnunk, bevennünk, izre-porra tépnünk,
Ha e sziklatömeg, mit Isten alkotott,
Semmivé nem tenne minden ily szándokot?
Hová felrepülve a madár is fárad, *
Óriás kőszálak viselik ott gondját,
És, mint féltő kincset, tenyerökben hordják.
S szárnya-szegve hull le légi ösvenyérül,
Vagy a sziklafalba ütve olykor magát,
Széjjelzúzza benne kemény vas homlokát.
Egyenkint hatolni fel a meredekre?
De szemes vadászok álltak lest felettünk,
S jól jártunk nehányan, akik lejöhettünk.
Mint tovább nem víni egyenetlen téren,
Felhagyni a harccal, mit a föld embere
Ezredeket élő sziklák ellen mere.
Túladni az ostrom sikeretlen tervén;
Mit ha gyalázatul róna fel valaki,
Jőjön maga és a kaput nyittassa ki."
Ráhagyák beszédit alvezér társai:
Gábor Pál, két Farkas: Ferenc s öccse Fábján;
De fölállt Vadászi homlokát megrázván,
Bár saját tettinket hozzá elregéljük:
S ami szépet tettünk: hol, mikor és mennyit,
Mind fölemlegessük, nem kérkedve semmit.
Hogy nem enged fogytig semmi föltételben:
A félbenszakítást azért ne sürgessük,
Inkább az ostromnak végét siettessük.
Múlik, amióta itt vesződünk vele:
És vajon a célhoz mennyit közeledtünk?
Jó remény fejébe' sok vitézt vesztettünk.
És elűzhet innen üres gyalázattal.
S a világ után mondja majd nevünknek:
Azok, kik oly soká Murány alatt ültek.
Még az éjjel, majd ha szép holdvilág lészen,
Csendesen másszuk meg e kevély sziklákat,
Holdvilágon az őr nem oly messze láthat.
Vagy kiontott vérünk e kövekre szárad -
S hadd száradjon inkább vérünk sziklafélre,
Mint szennyes gyalázat ennyi tiszta névre."
Fölemelkedett és így kezdé beszédét
Halk, nyugott, mély hangon, és ha néhol megállt,
Kezével törölvén szép magas homlokát:
A veszélyt keresni, háborúba menvén,
Illik, ha már nem tud becsületben élni.
Pironságos éltet halállal cserélni.
Míg csillog felétek jobb remény sugára:
Ez nem csak botorság: valóságos vétek,
Mit a közügy ellen tudva cselekvétek.
Aratás ideje nincs magas Murányban;
És az ég, midőn hull éjjeli harmatja,
Hogy szomjat eloltson, oly bőven nem adja.
Sok várnak lerontá büszke erősségét:
S ami már nem egyen, hanem akárhányon
Megesett, miért nem eshetnék Murányon?
A várnak útait tartsuk vizsga szemmel;
Így remélem, hogy e gőgös várbeliek
Magok kérnek egykor: hagyjuk lejőniek."
Mert a többieknél érettebb korú volt;
Maga Veselényi hajtott a szavára;
Mostan is figyelt rá, mihelyest felálla.
Kémeim által is gyakran tudakoztam:
Van-e a megszállott népnek elesége
És ivó kútvizben nincsen-é szüksége?
Ma tehát Solymosit küldtem, mint követet,
Fenyegető szókkal kisérletet tenni;
Nem soká meglátjuk, mire tudott menni."
Vén követ betoppant a hüves sátorba,
Eltörődött és a déli nap sugára
Sötét piros színt csalt az ábrázatára.
De nem szólt előbb, mint Veselényi intett;
Csak midőn a vezér megengedte jellel,
Kezdte el nyers hangon, de gyakorlott nyelvvel:
Vagy déli álmomban történtet beszélek;
Amit mondok, úgy van mindenik szócskája,
Akár most előre hitet tegyek rája.
Annak parancsnokát kérdezém legottan;
Mosolygott az ember, s ismeretes helyre,
A hóhér bástyára vezetett egyszerre.
Midőn a nevezett bástyára felértem:
Fegyvert öltve, mint egy szép ifju katona,
Maga állt előttem a várnak asszonya.
Róla háromszínü tollak lobogtanak,
Magas bokor tollak, hajlongván kevélyen,
Mint sugár jegenyék a tolongó szélen.
Kékellő zománcos páncél övezte át,
Mellén vert ezüsttel gazdagon borítva
S két kisded halommá vala domborítva.
Földig ért tengerzöld nehéz bársony szoknya -
Nehéz már magában a nagybecsü kelme,
Nehezebb, arannyal pazarul terhelve.
És az őrség felett hadi szemlét tarta:
Szóló ajakáról messze csengett a hang
S egyik ó toronyrul a másikra pattant.
S köszöntém az urnőt illő meghajlással,
S láttam ékes arcát, gyönge állát, melybe
Sisak-állazója el vala mélyedve;
Szemöldöke ívét egyenesre vette,
Alsó ajakával felnyomá a felsőt
S homlokán redőkbül könnyü felleget szőtt:
Merjek, vagy ne merjek mondani valamit?
Végre megszólaltam, illően és szépen,
Válogatván a szót kitelhetőképen:
Hatalmas nevében, váradat fölkérem:
Nyittasd meg kapuid hős Veselényinek,
S harmadik Ferdinánd győztes sereginek.
Hogy miatta bút lát nagyságos személyed:
Népedet foglyául, vagy kincses táraid
Nem kivánja, csupán váradnak kulcsait,
Úgy egész váradban egy cserép sem csorbul,
Kiki bátorsággal viheti vagyonát,
Egy ujjal se' bántják a békés katonák.
S a vezért ingerled ellenszegüléssel;
Akkor jaj neked s jaj a nyomorúltaknak,
Kik e fecskefészek üregében laknak!
Szabad zsákmányra jut mindennemü vagyon,
Kardra hányatik mind: férfi, asszony, gyermek,
Még a csecsszopója sem talál kegyelmet.
Míg fokán zászlóit szél nem lobogtatja,
Eszközölje bár azt okos hadi csellel,
Kínozó éhséggel vagy tüzes fegyverrel.«
De nem adott választ annak szavaira,
Elfordult, fogával bíbor ajkit marván
S nagy felindulását nehezen takarván.
Amik e falak közt szemedbe akadnak,
Fenyegetésére az legyen a válasz.
Menj, mutass meg mindent a követnek, Kádas!«
Ki e névrül értett, s elvezetett sorban,
Megmutatva mindent: a derék őrséget,
Kútat, éléskamrát, bástyaerősséget.
Víni sík mezőn is dolgot adna velek:
Hátha még falaknak biztos vértje őrzi!
Nincs erő, mely bírjon ővelök mérkőzni.
Szembehunyva járom tekergő ösvenyét,
Laktam egykor benne Szécsi György korában,
De sokkal különb most, mint volt hajdanában.
Mely csekélyebb volna a tizenkét ölnél;
Pattantyúk, mozsarak, nagy golyók halommal,
Fegyverek és lőpor két egész toronnyal.
Százöles kút, gazdag tiszta forrás benne,
Nyers anyag: fa, kő, vas; műhelyek, munkások...
Szóval, semmiben sincs megfogyatkozások.
Hő napon felégnünk, harmaton megáznunk:
Mert elébb ledőlnek e magas kőszálak,
Mint mi bévehetnők híres Murányvárat."
De felállt tüzesen bajnok Veselényi,
Ki eddig hallgatott egész figyelemmel,
De szembetünőleg fogyó türelemmel.
Mintha futva menne, oly sebesen lépett;
Hirtelen megállott s monda békevesztve,
Solymosit szemével mintegy átszegezve:
Több dicsőitő szót halmozni rakásra?
Mérthogy róla nyelved olyan ékesen szól?
Hogy nem győz kitérni a magasztalásból?
Rá a napot, holdat és minden csillagot?
Vén, aszott velődet megzavarta véred,
S eszed rovására bolondul dicséred?
Vén embert, mint te vagy, a fösvénység emészt.
Rakodva, mint a méh, kellett visszatérned:
Szájad hazug hirrel, arannyal erszényed.
Belőled, ősz, mégis a félelem beszél;
Nem vesztegettek meg, van tiszta jellemed,
De rémet láttatott a félelem veled.
Azért akarsz mást is leverni szüntelen.
Eredj öreg, pihenj ; ne költs rossz híreket:
Ne félj, a zsákmányból majd juttatunk neked."
Mert öreg szolgának a szó is vereség,
Nehéz lecke ez, mit vén fejével tanul,
És, azt sugja lelke, most is ártatlanul.
S már kemény szavakra megnyitá ajakát,
De az alvezérek integettek kézzel:
Hagyja el, ne szóljon, béken távozzék el.
Őszes bajuszára nagy nehéz könny csordult,
Észrevette, mert a szive könnyebbedett,
S titkon a kárpithoz törülé azt menet.
Bánta meg amit tett az ősz katonával;
Most még fogva tartá első gerjedelme,
Indulatvihartól elborult az elme.
A hallott beszédet forgatván agyában;
Meg-megállott néha és nézett merően,
Ismét menni kezdett s ajka járt menőben.
Hadszerek, telt kamrák, jól gyakorlott őrség,
És kormányon egy nő, aki páncélt visel,
Hősöket kigúnyol dölyfös szemeivel. . .
Egy-egy érthetetlen töredéket ajka.
Egymásra néztek a hadnagyok s kelének,
Rossz kedvét, haragját látván a vezérnek.
"Szégyen és pironság" így kezdett beszélni.
"Szégyen és pironság víni olyan várat,
Melyben asszonyi kar vezet gyeplüszárat.
Mint akármi áron falait bevennünk;
Mert egy nőt legyőzni fél gyalázat, igaz,
De győzetni tőle. . . mondjátok meg: mi az?
Folytassuk a véres megrohanásokat;
Mert erő, vér, élet legyen bármi drága,
Drágább a vitézi névnek tisztasága.
Még eszembe sem jut hadamat elvinnem,
És nem is mozdúlok, míg vagy életem vesz,
Vagy Muránynak kulcsát felszúrom övemhez."
Alighogy magában maradt Veselényi,
Kémek jelentkeztek, izzadt, poros kémek,
Kik nehéz hirekkel terhelten jövének.
Erdélyi hadai nagy-sietve jönnek,
Mind erős, edzett nép, vérszomjas fenevad,
Melyet a csatára vak buzgalom ragad.
Vérrel írogatnak útazó levelet,
Rá pecsétül fényes győzelmöket nyomják,
S jaj azoknak akik ezt kétségbe vonnák.
Kénytelen-kelletlen vendégi volnának,
Siet szabadítni a vár nővezérét,
Mert hitvesül bírja ennek a testvérét.
Csak egy napi járó föld a köze annak;
Ha nem hisz a vezér, ma-holnap itt lesznek
S a hallott beszédről tanúságot tesznek.
Szokatlan kétségnek vad kínai szelték,
Mert, midőn valami becsületben jára,
Maga volt magának kegyetlen birája.
Kis számu hadával, ő nem felelhet meg;
Bizonyosnak hitte, hogy, ha azt bevárja,
A murányi völgyön romlását találja.
Vagy cél s haszon nélkül elvezesse hadát? -
Így sem, úgy sem övé híres Murány, csak a
Hosszu ostromlásnak híres gyalázata.
Elzárkózott mélyen a sátorfenekbe.
Tábori ágyára ott leborult arccal,
És küzdött sokáig nehéz, benső harccal.
A gyötrő szorongás szavakban enyhűle,
S mit emberi fülek sohasem hallának,
Panaszolni kezde a csendes magánynak.
"Magas Murányvárhoz, fenyegető hadban,
Hogy rideg völgyében, rút bélyegü helyen,
El sem feledhető síromat megleljem!
Meredek szikláit hasztalan kerülném,
S végre, mint a tolvaj, szökném meg galádul,
Üldözve egy asszony méltó kacajátul!
Melyért hősek ellen harcoltam csatákon:
Lovagsarkantyúmat, híremmel-nevemmel,
Sárba tapossa egy félénk asszonyember?
Aki páncélt hordoz, hogy kacajt támasszon,
Aki gyáva kézzel nyúl hadi szerszámhoz,
S katonásdit játszó gyermeket utánoz?
A csodás természet méla tévedése;
Férfi, aki tűt fog, vagy guzsalyát őrzi,
Tűkörét bámulja és magát kendőzi.
Férfi-bátorságot a női kebelbe?
S a nehéz acél kard, női kézzel fogva,
Önt-e férfierőt a gyenge karokba?
Megszün-é a vérnek hullámzó játéka?
Gyáva rettegésre nincs-e mindig résen?
És nem döbben-é meg minden zörrenésen?
Könnyü, játszi sajka tenger gyöngeségen?
Nem teremtve másért, mint, hogy készakarva
Meggyőzetés legyen legszebb diadalma?
Hah, őket úgy, mint én, nem ismeri senki. . .!
Diadal, diadal! enyém a diadal:
Murány! semmi dolgom kemény szikláiddal.
Falaid kövérek, megvehetetlenek,
Tornyaid, bástyáid, kapuidnak íve -
Minden, minden erős! csak nem úrnőd szíve.
Biztató paizzsal, férfias páncéllal:
Az lesz az én résem, melyen áthatolván
Felütöm zászlómat a vár büszke ormán."
Csengetett, hivatta Pétert a deákot:
"Fel, Murányba, Péter! szárnyakelt léptekkel,
Szécsi Máriához ilyen izenettel:
Magas személyedet uram Veselényi,
(Ki, bár ellensége pártfogolt ügyednek,
Buzgó tisztelője hősi erényednek):
Hozzád küldene egy tábori segédet,
Ha, becses bizalmad által megtisztelve,
Annak szabad járást, kihallgatást nyerne.«"
Hogy nem tagadja meg nemes ellenségem,
Kit, ámbár személyét nem láttam, becsülni
Megtanított a hír s annyi veszteségem."
Látta bércösvényén jobbra-balra térni,
Végre elvesztette s többé ne lelé fel
A sziklák oldalán kereső szemével.
Íróeszközöket vett maga elébe,
Írt sokáig ottan, és megpecsételvén,
Iratát elrejté felső köntösébe.