Arany János: Harmadik szakasz
Tiszolc felé menve domborul egy halom,
E halom lejtőjén feküvék a tábor,
Tetején piroslott a vezéri sátor.
Szürke félhomálya áradozni kezde,
Lassan elborítá a tábort, a halmot,
A sátort s vezért, ki a tetőn andalgott.
Domború mellében új szerelme forrván,
Ifjú még szerelme, van sebes növésben,
S már is kínosan fér öblös kebelében.
Melyen ég a napnak visszavert sugára:
Azt reméli tán, hogy valamint e kövek,
Úgy gyul szerelmétől asszonya szive meg?
Gondolati láncként fűződvén egymásban,
Mint ver a kő vissza minden szál sugarat,
S maga kemény, hideg, érzéketlen marad. . . ?
Galambcsoport szállong az őrtorony felett.
Fejér szárnyaikat megfestette a nap,
S megannyi aranyos lepkének látszanak.
A váró kebelnek édes hirt mondani?
Hoztok-é a hősnek - ami üdvet áraszt -
Szécsi Máriától örvendetes választ?
Párosan enyelgnek, vígan múlatoznak,
Alantabb sötétlik, a szikla oldalán,
Egy. . . holló? vagy ember? az a hírnök talán.
Elhagyá Murányt is a végső napsugár,
Tornyai sötéten merednek a falon,
Vár és szikla együtt egy óriási rom.
Bő harmatot síra búcsukönnyek helyett.
Ormokon és völgyön gyászos éjtszaka ül,
Búsan feketéllik az őrtüzek körül.
Érkezik azonban Kádas a levéllel,
Kézbe adja és megy, tovább szónak sem áll,
Vissza a teljes hold kelő világánál.
A pecsétnek színén megdöbben keményen,
Felszakasztja mégis, bár retteg előre,
S tartalmát ekképen olvassa belőle:
Maga jőjön annak elfogadására,
Most kitüntetheti férfi-merészségét
S bebizonyíthatja szerelme mélységét.
Egy ablakfény alatt kötélhágcsót talál:
Azon siessen fel, hallgatva, egyedül;
Belépve megtudja sorsát, hogy mire dűl."
Megfordult eszében, hogy tőrbe ejthetik,
Gondolt ó mesékre, szomorú példákra,
Férfiaknak ártott női ravaszságra.
Hogysem elringassa régi mesés ének,
Sokkal kívánatosb vére kiomlása,
Hogysem gyávaságát szíve hölgye lássa.
Csak az elmenésből csillog az feléje:
Ellenben, ha marad, úgy Szécsi Mária
Kezéről örökre le kell mondania.
És ily szókat intéz kedves hadnagyához:
"Kedves jó vitézem, leghívebb emberem,
Nekem még az éjjel Murányba kell mennem.
Azt tudod, hogy a vár gondja főfő gondom,
Most sem teszek olyat, megnyughatol benne,
Ami terveimnek ártalmára lenne.
Amiről kivűled nem fog tudni senki,
Azalatt te a rád bízottakat teszed
S legmélyebb titokban ezeket végezed:
Összegyüjtöd szélen, valamely tűz körül,
Csörgő fegyverüket fűvel némíttatod,
Zörgő sarkantyúik szíját leoldatod.
Föltekert mordályom köntösujjban lészen,
Ha rosszúl találna kalandom kiütni,
Módot ejtek azt egy ablakon kisütni.
Hallván, talpra keltek és jöttök azonnal,
Felmásztok Murányhoz s éjszaki oldalon
Kötélhágcsót leltek függeni a falon.
További parancsot akkor tőlem vesztek;
Oly dolgot viszünk ki, mely hirünk megedzi,
Fejünk hervadatlan babérral övedzi.
Jele, hogy Murányban fogságra jutottam:
Akkor nincs egyéb mód. . . nem vezet célra más. . .
Mint véletlen, elszánt, teljes megrohanás."
Életét kockára sokszor tette ő is:
Mégis elszörnyedt most, hallván e szándokot
S felhordott ez ellen minden józan okot.
Mint az a kettő, mely vonzza Veselényit,
Szerelem, becsűlet, kettős küzdelmi bér,
Hősi életével mindegyike fölér.
De legott agyában merész terv szülemlett:
Haderőt javaslott a hágcsón vinni be,
S egyéb kaland helyett, a várat venni be.
A tanácsló ellen gyult nemes haragra,
Felelés helyett csak elfordúla tőle,
Forduló szeméből villámokat lőve.
Ez a néma feddés a vezér szemében,
Észrevette mindjárt hogy amit ajánla,
A cselt Veselényi aljasnak találja.
És egyebet nem kért, egyebet nem ajánlt,
Csak hogy vészes útra ne keljen egyedül:
Hagyja őt legalább menni kíséretül.
Küldte, hogy végezzen amikép rendelé.
Távozott a hadnagy: Veselényi pedig
A rejtélyes útra tette készületit. -
A mennyre királyi székét fölemelte,
Rajt' ült maga, s a hold, szép szende arája,
Félénk szerelemmel símul vala rája.
A nagy országútig nem födte semmi folt,
Szerény csillagocskák álltak őrt, csoportban,
Királynéjok körül, illemes távolban.
Óriás sziklái sötét fellegeknek,
Tarajos tetőik messze kihajlának,
Mintha minden percben földre szakadnának.
Vad vihar szágulda, szekéren nyargalván;
Rezgett a föld háta lassu morajától;
Szikrát hányt a felleg lova patkójától.
Mely tovább lehellte az őrtüzek hamvát,
És a lenge álmot, mely könnyedén fedte,
Az őrök szeméről el-ellebbentette.
Mint a vér mezeje öldöklő harc után,
Melyen a halottak vérfagyasztó csendét
Egy-két álomszerü hörgés zavarja még.
Olykor egy-egy árnykép széttekint, felállván,
De megint leszédül a földre (ah, hogy a
Lelkére nőtt álmot örökké alugya!)
Csakhogy nincs halálköd szempillái alatt,
Testén volt elég seb, de már egy sem vérzik. . .
Legfölebb az idő változását érzik.
Irgalmatlan orvos szíta izzó szenet,
Ugy ujúl örökké lelkének egy sebe:
Kedves ember által bántott becsülete.
Elvett bántalmakat álomba temessen:
De nem oly vén, hogy ha bosszúlni akarna,
Ebbeli segélyét megtagadná karja.
Ridegen virasztott az alvók sorában,
Bosszusan hallgatva egyik avagy másik
Első álmu szomszéd éles horkanásit.
A tábor őreit sorra kerülgette;
Most elvégezé azt, s a táboron kivűl
Félreeső árnyas helyen alunni dűl.
Ki- s bezárva ennek két ezüst rostélyát,
Mert az enyhe álmot nem rekesztheti be
Benső küzdelemtől éber szemeibe.
Mint hogy Veselényit megtorolva lássa:
Megboszúlva bátor, dícséretes tettel
És egy diadalmas büszke tekintettel.
Sík gyepen nyugasztva fáradt tetemeit,
Egyszer - amint füllel földön fekve vala -
Mintha tompa, csendes dobogást hallana.
Tiszta holdvilágnál a vezérre ismert,
Aki, burkolózva sötét palástjába,
A tábor felől jött Murány irányába.
Magát félkönyökre s kísérte szemével,
Majd fennült sokáig, azután felálla
S ballagó léptekkel indult meg utána.
Messziről követte, nem, hogy elérhesse,
Csak, hogy szemeivel folyvást kisérhesse;
Egyszer elvesztette: az ég borulása
Elfödé előle, nem hagyá, hogy lássa.
Csapkodván az erdőt széles szárnyaival,
Közelebb közelebb hallott mormolása;
Búgó bömbölése, füttyös sipolása.
Lomha testeikkel átfekvék az eget,
Holdat, csillagokat éktelen, mogorva
Csudás szájaikkal elnyelének sorra.
Mindmegannyi hosszu lángkigyóvá nőttek,
Mérges üvöltéssel víttak a felhőben
S nagyokat csattantak olykor, leesőben.
Más percben lesulykolt vastag sötétség lett:
Mintha a vihar, hogy gazdagítsa magát,
Kirabolta volna a napot s éjszakát.
Szembeszállt viharral, birkozott a széllel,
Úti szövétnekül villámfény vezette,
A sötétben utja célpontját kereste.
Halvány lámpa rémlett égni annak falán,
Ködszerűn sillámlott kétséges világa:
Irányában a hős bércről bércre hága.
Mely Murányaljától a várkapuig ment,
Most magának kellett föllelni az útat
Melyen küzdelemmel a falakig juthat.
Szemvakító fénnyel lecsapott a villám,
Olykor meg-megállott, s fénybiró sas szemmel
Kémelé az útat, merre mehessen fel.
S összecsapott az éj sűrű sötétsége
És meg mert jelenni várfalon a ködfény:
Megindult a bajnok; feljebb erölködvén.
A Murányt emelő sziklák tetejére,
És megállt pihenni, hol a töves falak
A szirtkaponyába gyökért bocsátanak.
Halad ingadozva sötét mélység felett -
S amint egy-egy villám lobban el ujonnan
Rettenetes lőn a letekintés onnan.
Feljutott s belépett a nagy ablakrésen,
S amely pillanatban a hágcsót elhagyá,
Akkor ért Solymosi a várablak alá.
A belépő vezért láttatá meg nyilván;
Most sötét lön ujra; a merész öregnek
Kezei a hágcsón kétesen remegtek.
Hallatszott felülről, mintha küzdenének,
Megfeszített lábak súlyos dobogása,
Titkos erőszaknak vad dulakodása.
Amelybe kitört a néma erölködés,
Egy-egy káromkodás dörmögő darabja
Fog közül bocsátva, meg' visszaharapva.
És már a hágcsónak legderekán haladt,
Fenn a tompa küzdés folyvást hallatott még,
De úgy vette észre, mintha távolodnék.
De lágyabb ütéssel, amint távozának,
S tisztán kivehette dörgeni a vezért:
"Áruló zsivány had! meglakoltok ezért."
Hogy hamar elérje a hágcsó tetejét,
S nem soká, az ablakrésbe kapaszkodván,
Végigtekinthete annak boltos odván.
Melynek távolába kémlő szeme hala,
Melyet függő lámpa homályos bősénye *
Megől világított egy mécs fakó fénye.
Szája egyenesen szolgált az udvarra,
Most az is sötét volt, de, ha villant az ég,
Fénye innen és túl egybetalálkozék.
Hányták le a várnak régi birtokosi,
Akit el akartak veszteni s innen vett
Mellette a bástya hóhérbástya nevet.
Anélkül hogy látna s hallana valamit;
Egyszer kialutt a mécsnek fakó fénye
S láthatatlanná lön a lámpa bősénye.
Jártasan tekergett a sziklaösvenyen,
Melyen biztosabban jött imént fölfelé
Veselényinél, ki azt ugy nem ismeré.
Hulló szövétneke már sehol sem lángol,
Gyorsan száguldozó fekete fellegek
Meddő csoportjai boritják az eget.
Engesztelő záport pusztult nyomaira;
Itt-amott ha egy-két csöppet elhullatott,
Zúgó szelek szárnyán az is fennakadott.
S ráakadt Vadászi kisded seregére,
Mindjárt félrehitta Vadászit, Feketét
S elmondá azoknak a vezér esetét.
Húzamos időig suttogott egymással;
Végre elvált tőlük a derék Fekete
S a táborba vévén útját, elsiete.
De mig ők Murányig küzködve haladnak,
Sólyom szárnyaidon, oh tündér képzelet!
Hagyj a sziklavárba felrepülnöm veled. -
Nyugtalanul víraszt éji szobájában,
S mintha tán szerelem ellen védné magát,
Harcias páncélban tölti az éjszakát.
Majd sebesen jár-kel és beszél egyedül;
Most leűl, majd feláll; nyughelyét nem leli
Arcán indulatok változó jelei.
Csak a kisded óra szívverése hallik,
Arra veti néha nyugtalan szemeit,
S elmerengve nézi szobor-isteneit.
Hogy siet, hogy késik, bosszankodik rajta:
Éjfélig hibául késedelmét veti,
Akkor sietését rója vétkül neki.
Hogy kelepcéjébe nem jut Veselényi,
Tőrét bizonyosra hasztalan vetette,
A vezér átlátott cselén s kinevette.
Mely előbb viharzott, már hallgat az ég is:
S tán alszik a bajnok édesen álmodva,
Hasztalan ül Kádas lesben ólálkodva.
Hogy színes szavakra tervem építettem,
S pártom érdekébe', jó remény fejébe,
Gyöngéd becsületem kockára vetettem.
Hogy nincs szerelmének mélysége és heve,
Hidegen kiszámolt aljas hadicsel volt,
Hogy bukjék el a vár s egy nő tiszta neve.
Ha híred beszédit tartom mind kevésnek
S a hallott csudákat a látott valóhoz
Mérve, ámultomban alig jutok szóhoz.«
Nem birom az érzést szóval kifejezni. . . «
Mind szépen kigondolt hazug érzemények,
Csalhatlan tanúi színlelt szerelmének.
"E csalárd beszédre kézvonásim adtam!
Titkos helyet tűztem a találkozásra. . .
Lesz mit magyarázni egyre avagy másra.
Fogná mutogatni a kapott levelet,
S kacajt indítnának Szécsi Máriának
Férfiak iránti büszkesége felett...
Pedig ki volt volna egyéb az érkező,
Mint az öreg Kádas, aki örömittan
Benyitott s kiálta: "Veselényi itt van!"
Megrezzent a lelke mint a nyárfa-levél,
Sohasem érezte ily gyöngének magát,
Egy szóra sem birta megnyitni ajakát.
Ravaszul kivetett horgába nem harap,
Most, midőn kezében a várt győzedelem,
Azt látszék kivánni: bár ne volna jelen!
Örömet szinlelvén:"hol van ő?" kérdezte;
Erőltette hangját, de minden csengése
Mellett elárulta őt a hang rezgése.
Az álarcosok mit tettek a vitézzel,
A sötét zugolyból hogy rohantak elé
Gyorsan a belépett Veselényi felé.
Fegyvert sem vonhatott maga védelmére,
Egy mordálya volt, de az a küzdés alatt
Nyakából lefoszlott köntösében maradt.
Honnan (biztositá) élve nem szabadul,
Csak, ha felfogadja eskü szentségével,
Hogy Rákóczihoz tér egész seregével.
Dúl-ful, árulói vérét szomjuhozván:
Készebb elviselni örökös rabságot,
Mint e feltétellel nyerni szabadságot.
"Ha! mily durva bánás egy nemes lovaggal;
Utána zsiványkép lest hányni bokorbul,
Hát megől ráütni s rabbá tenni orvul."
Nem lőn gondolatja, elméje megálla;
Végre, összeszedvén a hallott szavakat,
Kérdé: "Avagy nem így rendelted-e magad?"
Mit szól belőlem a megsértett büszkeség,
Siettél - hogy közbe ne jőjön valami -
Azt vad mohósággal végre is hajtani.
Kormányozó tisztem nem úgy vittem volna. . .
De nem hivém azt, és azért adott neked
Haragom játéka olyan rendeletet."
"Panaszra nem tudom miért nyitod szádat;
Szerencsédet, midőn a vár felszabadul,
Miért kárhoztatod megfoghatatlanúl.
Rajta állt eljőni, vagy maradni otthon. . .
Nem hoztuk erővel: ha mégis megjelent. . .
Szorult állapotunk minden bánást kiment."
Mely lemossa rólunk ezen gyalázatot:
Cél az aljas eszközt soha ki nem menti,
S itt nem Veselényit veti okul senki.
Bátorítja keblét hősi szerelemmel,
Bérceket mász éjjel, viharban, egyedül,
Ellenséges várba lép fegyvertelenül:
Lábára véletlen bilincseket vetünk,
S kit virágfüzérrel szerelem csalogat,
Rút árulást talál s nehéz rabláncokat.
Őt azért büntetni van-e méltó okom?
Égő szenvedélye, bár nyugottan nézem,
Nem érdemli-é meg hideg tisztelésem?
Engem kárhozatos árulás szeplőz be,
És míg őt dicsővé teszi a szerelem,
Én varázsló névnek átkait viselem."
A hölgy sorra nézte fénylő fegyvereit,
Vagy talán szemei csak tévedezének,
Nem levén bennök a kormányvivő lélek.
A hallott beszédet forgatá fejében,
A hallott beszédet, a látott jeleket:
Összeillesztgeté gyanuja ezeket.
A hölgy kebelében amaz uj indúlat;
Nőttön nő tagadva, gerjedez titokban,
Visszafojtva éled, míg egyszer kilobban.
Csak Muránynak sorsa ettől ne függene,
S melyért ő buzog, az erdélyországi párt
Egy ingatag nőért ne vallna ennyi kárt.
Átengedi kezét s várát mindenestül,
Büszkeségét, pártja érdekét feledi,
S győztes szerelmének áldozatul veti.
Hideg tanáccsal már kihűtni nem lehet,
Sem elnyomni többé. . . ki ilyet akarna:
Tűzokádó hegyet tenyérrel takarna.
Hogyan egyesítsen két külön érdeket:
Hogy, ha a büszke sziv láncra lesz is verve,
Árulóvá mégse változzék szerelme.
Miért ne bánhatnál foglyoddal szabadon,
És, midőn e cseltől élet függ vagy halál,
Kezedből ily fegyvert ki mért bocsátanál.
Igazolni tetted van könnyebbségedül:
Íme a mód, melyen e célt is eléred:
A fogoly vezérnek kezedet igéred. . ."
"Ki beszél itt kézről" vága gyorsan közbe,
"Ki kérd ily tanácsot tőled, s ki emleget
Gyáva nőhöz illő hitvány szerelmeket...?
"És ne szaggasd félbe jó célú szavamat:
Mondám, a vitéznek kezedet nyujthatod,
Csakhogy a feltételt ilyenformán szabod:
Egy feltétel alatt szívemet s jobbomat:
Ha esküt teszen hogy Ferdinánd királytol
A szabadság ügyhöz - Rákóczihoz - pártol..«
Hanem személyed volt felingerlő oka,
Megtenni éretted nem oly nagy áldozat, .
S te győztél, mert dicsőn nevelted pártodat.
Aljas haszonlesés vezérli, ott a jel!
Akkor kitünik, hogy csábitó és csalárd,
Akkor méltán lakol. . . érdemli a halált.
Ha ő halált választ, te nem léssz felelős:
Akár a bástyáról fővel levetteted,
Akár kegyelmet adsz s szeliden bünteted."
Szép arcát lehajtá fekvő karjaira;
Tünődött sokáig, és mire felálla,
Rózsát nyomott vérből fejér homlokára.
Lázad egész lényem férfi-járom ellen;
Másrészt a közügyért élek s mindenáron
Annak előmentét óhajtom, munkálom.
Tőle megfosztatnom. . . iszonyú gondolat!
És minden bilincstől visszaborzad kezem,
Mert csak hidegségét, csak súlyát érezem.
Tőlem áldozatot és választanom kell:
Akkor. . . ha a közjót előmozdithatom,
Keblemben az önző szívet megtagadom.
Ügyünknek bizonnyal szolgálna javára,
Mert midőn nagyot veszt és gyengül az ellen,
Nem lehet: a más fél hogy nagyot ne nyerjen.
Buzgó és hatalmas bajnokul nyerém meg,
Nem tettem-e így mind emberileg szebbet,
Mind az ügyre nézve nyereségesebbet?
Elszántam. . . férjemül fogadni a vezért;
Szenvedni egymagam gyülölt bilincseket,
Ha szabadnak látnám végre a nemzetet!
Hogy erről valamit talán szivem is tud:
Mert nem hő szerelem. . . oh ! kinos áldozat
Adja - szívemet nem - csak hideg jobbomat."
Szólítá asszonya, de nem hallotta meg;
Vagy talán jól hallá, csak félt visszaménni,
Hogy szavát megbánta s vissza fogja venni?
"Elment már!" sohajtott s tűköréhez álla
Kalpagát fejéről egy szögletbe dobta,
Hollószín fürteit körül leontotta.
Elfödék páncélját karcsu derekának,
Eltakartak mindent, ami csak férfias,
Válltól csípejéig nem látszik semmi vas.
Sötét fürtök közül egy-egy ezüst halom,
Melyen a mécs fénye játszik enyelegve
És hullámzik rajta, mintha az remegne.
S a hideg kemény érc, az is remeg vele?
Mi az, ami bántja: borzadó félelem?
Vagy sokáig szunnyadt, nem ismert szerelem?
A csiklándva metsző lelki fájdalmakat?
Érzi-e a lángot, mely midőn áthatja,
Fázlaló hevétől reszket minden tagja?
Hogy szerelme birna kelni oly erősen:
Tán csak álmatlanság vett hatalmat testén,
Amiatt lön rosszul, forró lázba esvén. . .
Kádas visszajöttét rettegve és várva,
Ki azalatt az éj visszhangját fölveré,
Kopogván a lépcsőn le, a börtön felé.
Aki négy fal között ült nagy-buslakodva;
Háborús melléből sóhajok kelének:
Kínai s átkai vészes szerelmének.
Hányszor ingerlé azt, ütközetre menve?
Rabságát se' bánná, ha vére-szakadva,
Kétségb'esett harcon jutott volna abba.
Élni gúny alatt és bosszut nem állhatni,
Szenvedélye tárgyát átokkal illetni,
Vérét szomjuhozni - és mégis szeretni...
A kemény vádlóra, a kötelességre,
Látni ennek rémét, mint halálfőt, jelen,
Melyet a gyalázat kínos fája terem. . .
Égő szerelem és fagyos kötelesség:
Az kigúnyoltatva, eldobva, megvetve;
Ez fenyegetőleg ujjait zörgetve. -
Megrendült alatta, de le mégsem rogyott;
S most, amint erében lohadni kezd a vér,
Szokott szilárdsága s nyúgalma visszatér.
Hogy hiv seregétől várnia nincsen mit;
Sőt, amint eszébe jutnak rendeleti,
Szégyenli azokat s keserűn neveti:
És most józanodnék zavaros mámorbul,
És eszébe jutván egy-két dőre tette,
Félne: hátha mégsem álomban követte.
Veselényi Ferenc oly balga ötletre:
Ellenséges várban lövéssel adni jelt,
S hinni hogy az őrség nem gyanít semmi cselt?
Szabadítására jőnek a hadnagyok,
S rögtön, egy rohammal beveszik a várat,
Melynek vívásából őmaga kifáradt?
Érezé hogy sorsa egy nő kezében van;
És amint füleit kopogás üté meg,
Úgy képzelé, mintha gyilkosi jőnének.
Kétszer visszapattant, nagy kulccsal tekerve:
Megnyilt a vas ajtó, és aki belépett,
Kádas Márton emigy kezdé a beszédet:
Jól szemügyre venni az uj szállásodat,
Mely erős falával talán meggyőzhetett,
Hogy kegyelemtől függ eljátszott életed.
Nagylelkű asszonyom szabadságot ajánl,
Jobbját azonfelül - ha a nemes vitéz
Rákóczi s a vallás ügyéhez állni kész.
Hogy ezen feltételt így is visszavetnéd,
Akkor. . . a szép hajnalt többé nem láthatod:
Menyegzős ágy helyett választál vérpadot."
Szíve gyors örömnek már-már kezde nyilni;
De midőn Kádas a feltételhez ére,
Összekulcsolódék s visszahökkent vére.
"Asszonyod lelkemet tovább kisérteni,
Mert nincsen előttem semmi drága - ollyan,
Hogy hűségem árán is megvásároljam.
Gyilkosságra talán vetemedni nem mer:
De inkább választom a tőrt, vagy vérpadot,
Mint akármi díjért ama gyalázatot."
Nem várta, hogy a hős oly hamar válasszon.
"Kérj időt" unszolta "és határozz jobban:
Lovag. . . minden késő, ha a mécs kilobban!"
Csak megrázza fejét gazdag fürteivel,
Nagy sötét szemeit a szólóra veti,
Melyek égetését Kádas nem türheti.
Küzd a kulcs a zárral s fogát csikorgatja.
Csörömpöl a vas rud a nehéz ajtókon,
S elhal a kopogás messze folyosókon.