Arany János: HETEDIK ÉNEK
HETEDIK ÉNEK
| ,Oly igen megszáná az asszony siralmát, |
| Mondá, hogy megállja nékie bosszuját.' |
| Ilosvai |
1
Kinek az ég alatt már senkije sincsen,
Ne féljen: felfogja ügyét a jó Isten.
Toldi Miklósét is lám miként felfogta:
A holdat egy vastag felhőbe burkolta;
Zengett az ég szörnyen, csattogott, villámlott:
Az Isten haragja megütött egy hajdút,
Vége lett azonnal, még csak el sem jajdúlt.
Ne féljen: felfogja ügyét a jó Isten.
Toldi Miklósét is lám miként felfogta:
A holdat egy vastag felhőbe burkolta;
| Lett olyan sötétség, hogy semmi sem látszott, |
Az Isten haragja megütött egy hajdút,
Vége lett azonnal, még csak el sem jajdúlt.
2
Nem vette tréfára Toldi György a dolgot,
Hogy az istennyila feje körül forgott,
Elszéledt kutyáit visszakürtöltette,
Kósza népe is mind összegyűlt megette:
Hogy haza vergődött az ázott sereggel,
S az volt a legnagyobb bosszusága neki,
Hogy, amit elgondolt, még sem vihette ki.
Hogy az istennyila feje körül forgott,
Elszéledt kutyáit visszakürtöltette,
Kósza népe is mind összegyűlt megette:
| De bizony közel volt akkor már a reggel, |
S az volt a legnagyobb bosszusága neki,
Hogy, amit elgondolt, még sem vihette ki.
3
Miklós messze tette magát azon éjjel,
Szembeszállt esővel, villámmal és széllel,
És midőn a hajnal a homályt elverte,
Magát egy sivatag pusztaságban lelte.
A nap ment utána a kék égen úszván:
Elérte, elhagyta; otthagyta magában,
A barátságtalan nedves éjszakában.
Szembeszállt esővel, villámmal és széllel,
És midőn a hajnal a homályt elverte,
Magát egy sivatag pusztaságban lelte.
| Ki volt útitársa a kietlen pusztán? |
Elérte, elhagyta; otthagyta magában,
A barátságtalan nedves éjszakában.
4
Háromszor hagyá el. Negyedik nap, délben,
Nagy hegyek lebegtek délibáb vizében:
Bámult Miklós, mert ő olyat sosem látott,
A hegyet bámulta, nem a délibábot.
Estenden meglátta a budai várat;
S még nem ment le a nap, midőn odaére
Híres nevezetes Rákos mezejére.
Nagy hegyek lebegtek délibáb vizében:
Bámult Miklós, mert ő olyat sosem látott,
A hegyet bámulta, nem a délibábot.
| Sietett, sietett, ámbár vala fáradt; |
S még nem ment le a nap, midőn odaére
Híres nevezetes Rákos mezejére.
5
Rákosnak mezője tőszomszédos Pesttel,
Pest alatt ért össze utasunk az esttel.
Találkoztak pedig egy temető mellett,
Temetőben új sír dombja sötétellett.
Arra Miklósnak most van is nincs is gondja:
Hosszu gyászruhában - mindenható Isten! -
Édesanyja bókol egy pár új kereszten.
Pest alatt ért össze utasunk az esttel.
Találkoztak pedig egy temető mellett,
Temetőben új sír dombja sötétellett.
| De miféle sírnak sötétlik ott dombja, |
Hosszu gyászruhában - mindenható Isten! -
Édesanyja bókol egy pár új kereszten.
6
Pedig nem anyja volt, csak szakasztott mása,
Követ meglágyítna keserves sirása;
Hát Miklós ugyan hogy ne szánná meg nagyon,
Holott neki kőnél lágyabb szíve vagyon?
Meg is esett szíve, oda is ment hozzá,
És a gyászos özvegy (mert özvegy volt nyilván)
Így felelt szavára keservesen sírván:
Követ meglágyítna keserves sirása;
Hát Miklós ugyan hogy ne szánná meg nagyon,
Holott neki kőnél lágyabb szíve vagyon?
Meg is esett szíve, oda is ment hozzá,
| Hogy kiért? miért sír? tőle tudakozá, |
Így felelt szavára keservesen sírván:
7
"Jaj, fiam! ne kérdezd az én esetemet:
Ma temettem el két vitéz gyermekemet:
Duna szigetében gyilkolá meg egy cseh,
Isten a pokoltól soha meg ne mentse."
Nagy zokogás miatt elállott a nyelve;
Letérdelt a sírnak fekete dombjára,
S nyögött, leborulván a két keresztfára.
Ma temettem el két vitéz gyermekemet:
Duna szigetében gyilkolá meg egy cseh,
Isten a pokoltól soha meg ne mentse."
| Többet nem szólhatott, ezt is csak tördelve: |
Letérdelt a sírnak fekete dombjára,
S nyögött, leborulván a két keresztfára.
8
Sokáig tartott így. Miklós pedig várta,
Hadd szűnjék az asszony keserves sirása;
Szűnt is egyszer aztán, legalább úgy látszott:
Nem rí oly erősen, egy kicsit juházott.
Az asszony baját, de nem értem, megvallom;
Két fiát megölték, ki ölé meg és mért?
Ha megölték: nincs, ki vért kivánjon vérért?"
Hadd szűnjék az asszony keserves sirása;
Szűnt is egyszer aztán, legalább úgy látszott:
Nem rí oly erősen, egy kicsit juházott.
| Akkor monda néki: "Hallom, amint hallom, |
Két fiát megölték, ki ölé meg és mért?
Ha megölték: nincs, ki vért kivánjon vérért?"
9
Fölegyenesedék e szavakat hallván,
S erőt vett az asszony kegyetlen fájdalmán;
Sovány is, halvány is volt az ábrázatja,
Csak a két nagy szeme sötétellett rajta.
Az én keservembe ki belé tekintsen;
Puszta a szivem, mint kopár őszi tarló,
Amelyről leszedte a kalászt a sarló."
S erőt vett az asszony kegyetlen fájdalmán;
Sovány is, halvány is volt az ábrázatja,
Csak a két nagy szeme sötétellett rajta.
| "Vért a vérért, mondod? O jaj! senki sincsen, |
Puszta a szivem, mint kopár őszi tarló,
Amelyről leszedte a kalászt a sarló."
10
Toldi pedig monda: "Ne sírjon kegyelmed,
Csak nem támad már fel a két vitéz gyermek:
De ne legyen nekem az Isten Istenem,
Ha bosszút nem állok érettök a csehen.
Mondja el a dolgot isten-igazában;
Özvegy édesanyám van nekem is otthon,
Tudom én sajnálni a jó özvegyasszonyt."
Csak nem támad már fel a két vitéz gyermek:
De ne legyen nekem az Isten Istenem,
Ha bosszút nem állok érettök a csehen.
| Hanem kérem szépen (s látja, nem hiában), |
Özvegy édesanyám van nekem is otthon,
Tudom én sajnálni a jó özvegyasszonyt."
11
Ekkor a bús asszony nekibátorodva,
Hogy' esett, mint esett, mind elpanaszolta:
Duna szigetében öklelődzik egy cseh,
S szörnyüképpen szolgál neki a szerencse;
A magyar nemzetet csúfra emlegeti:
Sok bajnok kiment már életre, halálra,
Özvegyet, árvát és jajszót hagyni hátra.
Hogy' esett, mint esett, mind elpanaszolta:
Duna szigetében öklelődzik egy cseh,
S szörnyüképpen szolgál neki a szerencse;
| Kérkedik nagy fennen, magát hányja veti, |
Sok bajnok kiment már életre, halálra,
Özvegyet, árvát és jajszót hagyni hátra.
12
Tegnap állt ki az ő két levente fia;
Nem volt félországban olyan pár dalia,
Nem volt a világon olyan jó két gyermek:
És most egymás mellett egy sírban hevernek!
Aki a kegyetlen csehvel szembe szállna;
Pedig megint ott lesz a szigetben reggel,
Istent káromoló gőgös beszédekkel.
Nem volt félországban olyan pár dalia,
Nem volt a világon olyan jó két gyermek:
És most egymás mellett egy sírban hevernek!
| Elrémült a világ; nem is akadt már ma, |
Pedig megint ott lesz a szigetben reggel,
Istent káromoló gőgös beszédekkel.
13
Így megértve Miklós a bajnak mivoltát,
Tovább az asszonnyal nem közlötte dolgát,
Hanem köszönt s indult Pestnek városába,
Menet nagy dolgokat forgatván magába'.
Mintha ott a járást ő tudná legjobban,
Pedig csak ödöngött előre meg hátra:
Kebelén kenyere, hátán volt a háza.
Tovább az asszonnyal nem közlötte dolgát,
Hanem köszönt s indult Pestnek városába,
Menet nagy dolgokat forgatván magába'.
| Utcáról utcára ment nagy sebbel-lobbal, |
Pedig csak ödöngött előre meg hátra:
Kebelén kenyere, hátán volt a háza.
Annotációk
Szövegrészlet kijelölését követően fűzhet hozzá magyarázatokat.
További információk
További információk
