Arany János: KILENCEDIK ÉNEK
,Bika rugaszkodván, kötél szakadt vala. . . |
Miklósnak akkoron sok máj adatott vala' |
Ilosvai |
Sok kémény fejérlik fenn a holdvilágban;
Barna zsindelytetők hunyászkodnak alább,
Megborítva mintegy a ház egész falát.
Azt hinné az ember: a padláson laknak, |
Most a házfalakat rakják emeletre,
Akkor a tető volt kétszer újra kezdve.
Letelepült Miklós az utcán egy padra;
Úri nép jött-ment ott; asszony, lány és férfi,
Miklós nézte őket, el is unta nézni.
Aláfüggesztette fejét nagy bánatban, |
Pedig négy nap óta csak gombát mit evett,
Melyet vándorolva útfélen szedhetett.
Tűz van-é vagy árvíz, vagy víják a várat?
Nincsen tűz sem árvíz, nem is jő ellenség,
Hanem van egy másik rémítő jelenség:
Egy nagy szilaj bika fut a keskeny utcán, |
Bömböl és sikangat, és a vért szagolja,
Mely füléből ömlik s szügyét végig folyja.
Iramodtak egy-egy hurkoló kötéllel,
És míg magok biztos helyre nem jutának,
Addig rá sem értek szólni a kutyának.
Volt pedig a hídnál hat erős szelindek, |
A kutyák szaladtak, nem is voltak restek,
A bika fülének és marjának estek.
S fülében a bika a fájdalmat érzé,
Elbődüle szörnyen és lerázta őket,
Elszórá füléről a fülönfüggőket.
Hullottak az ebek, hogy jobban sem kellett, |
Egy-egy darab fül, hús ha maradt szájokban,
Agyarkodva rágták kínos haragjokban.
De a veszett állat karikára forgott,
S amely kutya egyszer hozzá közelített,
Annak ő szarvával repülni segített.
Egyiket bedobta a szomszéd udvarra, |
A vágók pedig, hisz' mit tehettek másat?
Biztaták keményen a - döglött kutyákat.
Nem nézte az útnak sem hosszát, sem szélét:
Annak tartott, akit elül-utol talált,
Futá minden ember a bizonyos halált.
Sikolt a fehér nép, esve már kétségbe; |
De egy sincsen, aki elébe fordulna,
Hanem még a fúru-lyukba is bebúna.
S a bikát bevárta az utcaközépen.
"Mit akarsz te fickó! tán bolond vagy? nem ládd
A dühös bikát, hogy jön egyenesen rád?"
Látta Miklós bizony, hogyne látta volna? |
S elbocsátá a szót a két füle mellett,
Minthogy látni mármost a bikához kellett.
Rémitőt sikkantott és a port kapálta,
Azután úgy szórta a földet szarvával,
Mintha szérűn pelyvát forgatna villával.
Egyszersmind erősen nekirugaszkodva |
"Odavan! vége van! jaj, jaj!" sikoltának
Minden ablakából a pesti utcának.
Rémitő szavával erősen kurjantott:
E fogással visszahökkenté a marhát,
S azon pillanatban megragadta szarvát,
Vágószékre voná két szarvánál fogva, |
Nagy-sokára el is jöttek azok oztán,
Erős köteleket és pányvákat hozván.
Szarvát lenyügözték az első lábához;
A nép széjjeloszlott; a vágó legények
Egy kis házikóba fekünni menének.
Miklós meg leült a vágóhid szélére, |
Fejének párnája a szín ágasa volt,
Lepedőt sugárból terített rá a hold.
Hogy a vágószínben magát pihenje ki,
Egy jó darab májat kilöktek elébe,
S menjen onnan, mondák, "anyja keservébe." |
Hogy a megmentőnek alamizsnát vetnek -"
Gondolá s a májat ott a földön hagyta,
Jött egy éhes kutya, annak odaadta.
Valaki: "ez volt az, aki szarvon fogta;"
Sok helyen látott még egy-két emberképet,
Ablakból, kapuból amint visszalépett.
Aztán becsapódott az ablak táblája, |
Aztán csendesség lőn, hideg, embertelen;
"Hát nekem" mond Toldi "hol lesz már tűzhelyem? "
Előtte lebegett édesanyja képe,
Mint mikor hozzá ment búcsuvétel végett,
S nyakán csimpalyogva ajkán csókja égett.
Akkor is oly csendes méla éjszaka volt, |
Akkor is ki volt ő mindenünnen zárva,
Nyughelyet nem adott senki éjszakára.
Az özvegyasszonyra repült gondolatja,
Hogy' sírt a kereszten, két kezét hogy' törte,
Amiért a vad cseh két fiát megölte.
Fogadása jut most eszébe s így sohajt: |
Hol vagyon paizsom, páncélom, fegyverem?
Fog-e a cseh bajnok szembeszállni velem?
Kinevet, kigúnyol és félvállról néz rám,
Vagy talán hozzá még közel sem bocsátnak,
»Félre innen, rongyos!« mondják, ha meglátnak."
S nagyon elbusítá Miklóst e gondolat, |
Meg-megállt, szemét a föld felé meresztve,
Mintha lába előtt valamit keresne.
Azt gondolnák, hogy fut, úgy menésnek indult,
Ment, ment egyenesen a temetőkertbe,
Hol imént a síró gyászos asszonyt lelte.
Könnyü eltalálni, mi lehetett célja: |
"Felveszem azt," mondta, és örült előre:
Jaj! hogy ez az öröm is elpártolt tőle.
De nem lelt abban egy elátkozott lelket:
Hol keresse mármost az özvegynek lakját?
Budapest városát sok ezeren lakják.
Látta, hogy hiában minden akaratja, |
Könnyű dibdáb játék maga, esküvése,
Pajkos gyermek a sors, csak úgy játszik véle.
Elpihent tanyáján hideg halottaknak;
Nyirkos volt a sírdomb a harmattól, melyet
Hűvös éj sírt arra örökösök helyett.
Fölnézett az égre, az országutjára;* |
S mint amely madár van elröppenő félben,
Úgy tett a reménység hervatag szivében.