Arany János: NEGYEDIK ÉNEK
,Igen keserüli Miklóst az ő anyja: |
Titkon ezért őtet éléssel táplálja.' |
Ilosvai |
Fut sötét erdőbe sajgó fájdalmival,
Fut hideg forrásnak enyhítő vizére,
És ezerjófűvet tépni a sebére;
Jaj! de a forrásnak kiszáradt az ágya, |
Minden ág megtépte, tüske megszaggatta,
Úgyhogy még aléltabb most az isten-adta:
Oldalát kikezdte annak sarkantyúja,
S mint bezárt paripa, mely fölött az ól ég,
Szíve a mellében akkép hánykolódék.
Bujdosik az ,éren', bujdosik a ,nádon', |
Hasztalan kereste a magánosságot,
Mert beteg lelkének nem lelt orvosságot.
Magát egy kiszáradt nagy nádasba vette:
Ott is azt susogta a nád minden szála:
Széles e világon nincsen árvább nála.
Nádtors lőn az ágya, zsombok * a párnája, |
Mígnem a sötét éj szárnya alá vette
S fekete ponyvából sátort vont felette.
Elvetődött arra tarka köntösében,
De nem mert szemére szállni még sokáig,
Szinte a pirosló hajnal hasadtáig.
Mert félt a szunyogtól, félt a szúrós nádtól, |
Félt az üldözőknek távoli zajától,
De legis-legjobban Toldi nagy bajától.
És elült a szúnyog, és a zaj sem hallott,
Akkor lelopódzott a fiú fejére,
Két szárnyát teríté annak két szemére;
Aztán álommézet csókolt ajakára,
Akit mákvirágból gyüjte éjszakára;
Bűvös-bájos mézet, úgy hogy édességén
Tiszta nyál csordult ki Toldi szája végén.
Hajnali álmából csakhamar fölverte,
S addig ösztökélte, addig korbácsolta,
Míg a rétet összevissza barangolta;
Fölkereste fészkit a réti madárnak, |
Házukat feltörte és kifosztogatta,
Tarka tojásikkal éhét elaltatta.
Szörnyen hányta a hab a jövőnek tervén:
Merre menjen? mihez fogjon? uramfia!
Nincsen hő lelkének hová fordulnia.
Mert elmenne könnyen, el is bujdokolna, |
Jaj, de majd ha róla hírt nem hallanának,
Megrepedne szíve az édesanyjának.
Harmadik nap a nád megzörrent megette,
Azt gondolta farkas, meg se moccant karja,
Mert ellátta, hogy őt csak testvére marja.
Pedig Bence volt az, régi hű cseléde, |
Ki nagy zokogással nyakába borulva
Így szólott Miklóshoz egy kis idő mulva:
Harmadnapja már, hogy mindenütt kereslek;
Tűvé tettem érted ezt a tenger rétet,
Sose hittem, hogy meglássalak ma téged.
Hogy' vagy édes szolgám? nem haltál meg éhen? * |
Itt a tarsolyom, fogd, és egyél szépen; ne!
Sült hús, fehér cipó, kulacs bor van benne."
S öklét megtörölte ócska köntöséhez,
Letérdelt a földre, tarsolyát letette,
Ami csak volt benne, sorra mind kiszedte.
Asztalt is terített, csak úgy hevenyéből, |
A cipót, kulacsot, pecsenyét rárakta,
Végre két almával a módját megadta.
Megkínálta vele kisebbik gazdáját; *
Toldi a jó késsel a cipót fölszelte,
S a cipóval a hust jóizűen nyelte.
S mily örömmel nézte Bence, a hű szolga! |
Mintha ő is ennék, úgy mozgott a szája,
Néha szinte könnybe lábadt ősz pillája.
Bence a kulacsnak nyakát kitekerte:
A kulacs sikoltott és kibuggyant vére
Az öreg szolgának a keze fejére.
Ez meg a vörösbort urára köszönte, |
S míg azt a fiúnak nyujtá jobb kezével,
Megtörülte száját inge elejével.
Hogy' kinyilt a szíve! hogy' megoldott nyelve!
Kezdte a beszédet Miklósnak nagyapján,
(Ostoros gyerek volt annál néhanapján);
Azután fordítá apjára, anyjára, |
S tán a szó belőle, míg a világ, folyna,
Ha Miklós szomorún így nem kezdte volna:
Hagyd el, kérlek, hagyd el e fájós beszédet.
Máskor, a tűzhelynél tengerit morzsolva,
Ítéletnapig is elhallgattam volna.
Hányszor elbeszélted apám vitézségét! |
Aztán mily sokára tudtam elalunni!
Hajnalig se birtam a szemem lehunyni.
Más pennával írnak; sorsom balra fordult;
Gyilkosságba estem, lettem bujdosóvá,
Hej, ki tudja, mikor leszek bele jóvá?
De hiszem az Istent, az árvát sem hagyja, |
Tán veszett nevemet is lemossa vérem,
Mit fejemre költe drága jó testvérem.
Hogy itt békamódra káka között lakjam;
Nem is teremtőztem béresnek, villásnak,
Hogy petrencét hordjak akárki fiának.
Már csak arra várok, hogy bealkonyodjék, |
És akkor nyakamba veszem az országot,
Szél sem hoz felétek énrólam ujságot."
Szánta kis gazdáját, hogy bujdosni mégyen,
Hallgatott sokáig s majd elfakadt sírva,
Bocskorán körmével kereszteket írva.
Végre megszólamlott s nagyon szépen kérte, |
De ő ezt a dolgát bolondságnak tartja,
Hogy fejét ily rögtön bujdosásnak adja.
Három-négy nap mulva, visszamegy Budára:
Akkor, ami elmult, feledségbe mégyen,
Kiskirály leszesz te az egész vidéken.
Hát itt hagynál minket, sok derék cselédet, |
Itt hagynád a Bimbót s Lombárt, a hajszását. *
Kiknek hét vásáron sem találni mását?
Párjával malomba ki emelne zsákot?
A malomkövet ki öltené karjára
Molnárlegényeknek álmélkodására?
Ne menj, édes szolgám, jaj, ne menj messzére, |
Jaj! ne hagyd bitangul az ős Toldi házat,
Ne taszítsd a sírba jó édesanyádat."
Fejét rázta Miklós, ahol nem szerette;
Hanem, amint anyját hozta fel végtére,
Követ hengerített a fiú szivére.
Nem felelt sokáig Bencének szavára, |
S addig-addig bámult a susogó nádra,
Nagy meleg könnycsepp ült szeme pillájára.
Tenyeréhez törlé hívatlan vendégét:
Végig a kisujján a könny földre csordult,
Ő pedig Bencéhez ily szavakkal fordult:
"Mondd meg ezt, jó Bence, az édesanyámnak: |
Egykorig nem látja, még nem is hall róla;
Eltemetik hírét, mintha meghalt volna.
Mint midőn az ember elrejtezik mélyen,
És mikor fölébred bizonyos időre,
Csodálatos dolgot hallani felőle.
Rólam is hall még hírt, hogy mikor meghallja, |
Akkor anyám lelke repes a beszéden,
Csak meg ne szakadjon szíve örömében."
Az üres kulacsot tarsolyába tolta;
Megtörülte szépen csillagos bicskáját,
Összehajtogatta szalonnás ruháját. *
Aztán a tarisznyát félvállára vette, |
Ment is volna, nem is; gyakran visszanézett,
Végre a töretlen nád közt elenyészett.