Arany János: Első ének
,Tholdira királynak egyszer lőn haragja... |
Három esztendeig nem ment bé udvarba.' |
Ilosvai |
Dérré vált a harmat, hull a fák levele,
Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,
És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.
Megpihen legszélén az égi határnak |
Megrezdűl a feje sok öregnek erre:
Egymásután mégis mennek a nyughelyre.
Síma volt a mező, a menny pedig tiszta;
Milliom kis naptól ragyogott a mező:
Akárhova nézett, csak azt látta: ez ő!
Itt egy tócsa tükrén, s felvetődő halán, |
Mindenütt, mindenütt, meddig szeme kilát,
Láthatá a vén nap önnön ia-fiát.
De most Nagyfalura nézdegélt legszebben,
Nagyfalu helységben a Toldi kertjére:
Tán az őszi fáknak hulló levelére?
Tán az árnyékokra, hogy mind arcra esnek, |
Tán a kurta pejre, mely, ahol csak leli,
A felmagzott burjánt nagybúsan legeli?
Mely egy kis domb alján földbe volt eresztve?
Sem erre, sem arra: Toldit, az öreget
Nézte, hogyan térdel a sír dombja megett.
Nincsen már hajának egy fekete szála, |
Szép fehér szakálla, melyet, amig térdel,
Kebelére kulcsol összefont kezével.
Néha egy könny csillog szeme alsó héján,
Néha, de csak ritkán, megmoccan az ajka,
Ám egy hang, mi nem sok, annyi sincsen rajta.
Feje felett átment a zimankós élet, |
Három éve már, hogy nem az udvart lesi,
Hanem a megígért jobb hazát keresi.
A király haragját ősz fejére vette,
Gáncsolván az udvart, annak puha kényét,
Csinosabb szokásit és olaszos fényét.
Szálka volt szemében a sok díszpalota, |
Míg, szaván marasztva, elküldé a király:
Hazamene halni, és most holt hire jár.
Az idő, e vén sas szörnyen megrugdosta.
Érzi a megoszlás napját, hogy eljöve,
Földre kivánkozik majd mindenik köve.
Apró szelek, mikor repülni tanulnak, |
Egyszer majd nekivág a zivatar apja,
Beleölti szarvát és a földhöz csapja.
De rozmarinbokor benne már nem díszlik;
Ott van a kis ajtó, de hej megvetkezett!
Belőle a szú is régen kiéhezett.
Rozsdás a kilincse; sarka, amint fordul, |
Pedig tudja bölcsen, merre van a nyitja;
S emeli az öreg Bence mikor nyitja.
Sokszor volt urával háborúban része,
Akkor csak komázott a kaszás halállal,
Most inkább rőzsefát vinne görnyedt vállal *
Hej! pedig öreg már, sírban a fél lába, |
Apja, a vén Bence, kitől nemcsak nevet,
Hanem hűséget is mintegy örökbe vett.
Észrevette Toldit túl a keskeny kövön;
Mutató ujjával béfogá ajakát,
A köhögéstől is türtőztette magát,
A lovat vigyázta, mert itatni kellett. - |
Inte a cselédnek s parancsolta neki:
Egy kapát, egy ásót hozzon egyszerre ki.
Hej szerette volna megkérdeni: minek?
Veteményezésnek nincs immár ideje,
Nem is volt e kertben, van húsz esztendeje.
Így töprenkedék, de csak felment azonban, |
Lehozá, - az ásót a földbe ütötte
S szemeit urára kérdve függesztette.
Fogta, a gyepen egy kis helyet pécézett,
Négy lépés a hossza, széle csak felényi:
Nem nehéz dolog azt ásóval kimérni.
Bence meg csak nézte, tűnődvén magában: |
Sírhalom tövében annak ásnak árkot,
Aki nem lát többé fényes napvilágot.
Gondolkozott, hogy-mint kerüljön elébe?
Tudta, hogy Toldinál áros a felelet,
Századik szavára alig szól egy felet.
Azért nem is merte megkérdezni tőle, |
Vitéz Toldi Miklós galambősz fejére
S a keskeny gödörnek fekete földére.
S ekkép szólamolt meg, nyulván az ásóhoz:
"Hadd segítsek, uram; illetlen az nékem,
Hogy itten, kezemet összedugva, nézem,
Úgysem ástam én sírt - haótátul óta..." |
S nézett gazdájára hunyorított szemmel,
Lesve, hogy felel majd igennel, vagy nemmel.
Egy szóval se mondta, sír lesz-e hát, vagy mi?
Mint a béfagyott tó, nyugodt volt az arca,
Nincs szél a világon, ami felzavarja.
Bencének ez a kép egy betűt se mondott, |
Sötét szomorúság, mint egy messze felleg,
Hírt adott szelével, hogy veszély közelget.
A kapát vevé fel a hűséges cseléd:
Csak folyt, csak folydogált szó ne'kűl a munka,
Végre Bence a nagy hallgatást elunta:
Nem is hallgatását unta el annyira, |
Akkor kell a sír, ha a háznál halott van,
De ahol halott nincs, minek ásnak ottan?
Csak amúgy távolról kerülgetett felé:
"Nagy jó uram, tréfán kivül, megkövetem,
Hogy mi sírt ásnánk most, sehogy sem hihetem.
Igaz, sírnak indult az egész formája, |
Széle, hossza megvan, s ha kiássuk mélyét,
Át-alhatja benne egy halott az éjét.
Ki belé fekügyék, hol vagyon a halott?
Máskor volt halottunk, mint terített kéve,
Kiterítve szépen csata mezejére;
Akkor volt halottunk s nem temettük őket, |
Az egész házunknál nincs egy árva lélek
Rajtunk kívül, akit ebbe temetnének."
Letörlé tenyérrel arca verítékét,
Két öreg markán a nedvet eldörzsölte,
Hogy ne csússzon ki a kapanyél belőle.
Időt akart adni, hogy feleljen Toldi, |
Hogy tehát az idő ne teljék hiába,
Visszament beszéde kerékvágásába:
Csendes sírban fekszik eltemetve régen:
Kedves nagyasszonyunk, Toldi Lőrinc nője,
Annak a neve van metszve, ezen kőre.
Elkopott az írás - dejszen nem is csoda, |
Elmosá a zápor - dejszen csak hadd mossa:
Úgysem soká lesz már, aki azt olvassa. . ."
S végignézett Toldi a sír puszta halmán:
Szemei sokáig, sokáig nyugvának
Mohos kőkeresztjén jó édesanyjának.
De nem szóla semmit, mintha néma volna, |
Szeme járásából nem tetszett ki harag,
Mintha mondaná, hogy: "beszélj, nem bántalak".
Hogy ma őrá szorult a beszéd magára:
"Szegény édesapám, jó öreg Benedek!
Nyugossza meg Isten sírjában kelmedet,
Nyugossza meg Isten a haló-porában, |
Hűséges cseléde volt kegyelmed annak,
Akinek lábánál csontjai porladnak.
Azóta hányadik újesztendőt írják!
Nem is kívánkozik másik házba kelmed,
Tán inkább fiának ássuk ezt a vermet."
Így beszélt a szolga elérzékenyülve |
Rátekintett Toldi a kicsiny halomra,
Mely a másik Bence földi részét nyomta.
Alig látszott már ki a földből az a domb,
Sőt talán a szem már meg sem lelte volna,
Ha lapú és burján fel nem verte volna.
Arra néze Toldi s eszébe jutottak, |
De semmit se szólott, mintha néma volna,
Visszatette lábát a kemény ásóra.
De egy árva szót se szólanak egymásnak;
Foly a munka, csak foly, vége sincs már messze,
És még, hogy mit ásott, csak gyanítja Bence.
Megszólal még egyszer faggatózás-képen: |
Talán összeszedték elszórott csontjait,
Azt akarja uram eltemetni ma itt. . . ?
Hogy bizz éretlenség, amiket beszélek,
Mintha nem jól tudnám, Toldi György hol vagyon
Gonosz végre jutván medvevadászaton:
Rút halállal halt meg, vadállat levágta, |
Kullogó farkasok rajta sorsot húztak:
Igy lett vége a rossz testvérnek, fiúnak."
Kilátszott belőle ősz haja, szakálla;
Bence még a gödröt egyengette, - térden,
Hogy kapája inkább a fenékre érjen.
Toldi felnézett rá s megszólala: "Bence!" |
Várta nagy sokáig, mit beszél gazdája, -
Egyszer a vén Toldi így kezdé hozzája:
Figyelmezz szavamra emberséges szolga;
Együtt ettünk meg mi sok kenyeret, sok sót,
Jó öreg cimborám, hallgasd meg ez egy szót:
Láttam az életnek minden változását; |
Jártam a tömött rend között, melyet kaszált -
Most fejemre várom a kaszást, a halált.
Voltam én is hű, de nincs annak hálája;
Tudja a te lelked, hogy ki és mi voltam,
S betöréd fejemet, mert igazat szóltam.
Adjon Isten neked, adjon a hazának |
Adjon tanácsadót, jobbat mint én valék
S tudja Isten, meddig lehettem volna még.
Aki volt, az régen itt pihen hüvösön;
Kardomon sötétlik három évi rozsda,
Róla ellenségvér soha le nem mossa.
Még tán bírtam volna, de már annak vége, |
Nem kell a kalász, ha hő nap megérlelte,
Jobban kell a burján, aki azt felverte.
Hogy ma-holnap indul melegebb hazába.
Neki már e földön minden olyan fagyott!
Neki én leroskadt hideg hajlék vagyok.
Sírom ez. Kevés nap vár üresen engem - |
Ide temess akkor s ne tégy semmi jelet,
Csak, amivel ástam, ezt az ásónyelet."
Lelkére is vette, de kivált a végét,
Zokogott, de el volt a képe takarva,
Eltakarta azt a kereszt egyik szarva.
Úgy sírt, mint az eső, lelkéből a bánat, |
Kinek szeme nyugton nézett üregéből,
Mint sötét tengerszem mély völgy fenekéből.
Felsütött pirosan, tüzesen az égre;
Majd lohadt a láng és ami ott marada,
Csak szén, csak korom lőn: a sötét éjszaka.
Romba dőlt a szép nap fényes palotája, |
Embertelen bagoly fogott benne tanyát
S elkezdé sivítni halálhozó dalát.
Egy lóhátasra, ki épen most érkezett;
Régen elpusztult az ősi kert gyepűje,
Nem kellett, hogy azt az útas megkerülje.
Észrevette Bencét s odamenvén hozzá, |
De Bence egy szónak sem birt lenni ura,
Csak mutatott kézzel a kivájt odura.
"Jöttem kegyelmedhez, nagy jó uram Toldi,
Jöttem kegyelmedhez, mint hírmondó követ,
Fényes Budavárból hozván a hírt jövet.
Régi jó baráti ottan kegyelmednek |
Visszaemlékeznek sok csuda dolgára
S engem íly szavakkal küldenek hozzája:
Nézd meg a vén Toldit: beteg-é, halálos?
Beteg-é, halálos, hogy kezét sem bírja,
Vagy talán már épen el is nyelte sírja?
S mondd meg ezt a hírt, hogy ha beteg, haljon meg |
Mondd meg neki, hogy a hős magyarnak vége,
Leányágra szállott régi dicsősége.
Sok magyar kidőlt már, de egy olasz áll még:
Olasznak süt a nap, annak áll a világ,
Magyar! este van rád, neked jóéjszakát.
Karján a pajzs, melyet viadalban nyere, |
Eladó a címer, nem is nagyon drága:
Nem arany, nem ezüst, - kis vér a váltsága.
Amely azt kiváltsa, egy kanál becses vér,
Ami van, az olcsó, nincsen semmi ára,
Ingyen öntik a vár szomju piacára.
Most az olasz, mint egy hím páva, kevélyen, |
"A pokolba megyen!" rivalkodik Toldi,
"Vén sas, ifjodjál meg, nem érsz rá meghalni!"
Kiugrék a sírból, mintha ifju volna;
Háborús tenger lőn lelke, melynek habja
Tűzokádó hegytől fel vagyon forralva.
S monda: "Vidd hírül az öreg cimboráknak, |
De a lelke ott lesz a viadaltéren;
Vérbosszúját állni az idegen véren.
Étellel, itallal újíts föl magamat,
Pincémben tekerd ki a bedagadt csapot
S hozz öreg bort, attól ifju kedvet kapok.
Te meg, Pósafalvi, jőj be vendégemül, |
Légy vendégem és lásd: isten-igazában
Hogy' iszik, hogy' vigad a magyar buvában."
Ivott és vígadott Toldi haragjában,
Birkozott a borral, erejét próbálván
És meggyőzte a bort, erős lábon állván.
Bence, meg a másik, eláztak mellőle. |
De csak úgy boronga szemein az álom,
Mint ha árnyék napfényt kerget a határon.