Arany János: Negyedik ének
,Dicsérete, tisztességi lön barátnak.' |
Ilosvai |
A Dunán átkelve Rákosmezőn jára,
Toldi elül, Bence utána csendesen,
Nem dobban az úton lovaik lába sem,
Körme sík homokba csuklóig lehalad, |
Ha maradna is, azt mindjárt egyenlőre
Söpri az éjszaki szélnek fölözője. *
Ki tudná, mit gondol azért, hogy csak hallgat?
Látom én: a folyó, azért hogy hallgatag,
Mélyebb szokott lenni, mint a csörgő patak.
Bence sem szólott még, amióta jőnek; |
Csak az első egy szót ejtené ki Toldi,
Majd ki tudná ő a többijét pótolni.
Érkezzék, de mintha észre nem is venné;
Akkor hol köhentett (nála szokott próba),
Hol pedig lovával őgyeledett szóba.
Avval is kénytelen volt felhagyni aztán, |
Mentek, mendegéltek még egy jó darabot,
Egyszer a vén Miklós e szókra fakadott:
Lásd, Bence, a földön már meg sem ismernek;
Mesévé csinálnak maholnap engem is,
Amiről azt mondják: hisszük is azt, nem is."
Itt elhagyta kissé, vagy épen elakadt - |
Így sem óhatá, hogy titkon el ne lepje
Szeme ősz pilláit könnyjének egy cseppje.
Kettőt avagy hármat pillantana szemmel,
Hogy megint erőt vett szívén az ősz Toldi
S folytatván beszédét, ígyen kezde szólni:
"Időnek előtte krónikába tesznek, |
Tán sokallják ami vén karomtól telik:
Mennydörgős nyila! hát kinek keveselik?
Jobb szemed volt másszor; karomat ismerte,
Ismeréd a testőrt, aki hajdanában
Testével takart el sok nehéz csatában.
Most nem ismersz, ugy-e, bár erőmet látod? |
Hidegen vonítasz a dologra vállat -
Vén király! a róka nem rókább tenálad.
Lábaihoz csúszok és kegyelmet kérek?
Mért kérjek kegyelmet? amiért a gyermek,
Kit goromba szülék ok nélkül megvernek?
Én kérjek kegyelmet? én, holott ő vétett? - |
Elsötétült lelkem, mint a sötét árnyék,
Ollyá lettem, mintha már földön se járnék.
És korcs udvaráért a királyt dorgáltam -
Melyben már alig van egy jó magyar bajnok,
Csak holmi lyányképű, ugrándozó majmok?
Fájt, hogy a magyarból olasz bábot csinál, |
Ha megromlik a nép régi jó erkölcse:
Mit ér a világnak csillogó kenőcse?
Régi kardját, íme, most is birja kezem,
Fájdalmim, ha vannak, nagynéha gyötörnek:
Óh, ez a penészes tunyaság, ez öl meg!
Nem áhítom én a nagy király kegyelmét - |
Hozzá vonz a lelkem. . . Mi haszna? mi haszna?
Bújj el öreg: halj meg; ne nyisd szád panaszra."
Mint, ha szűk edényből öntenek valamit,
Utoljára mindig legnagyobbat buggyan:
Oly formán szakadt ki őbelőle a hang.
Elfordult sebesen, alighogy kimondta, |
Úgy nézett a széllel farkasszemet, soká,
S könnye csordulását a nagy porra fogá.
Porral és morajjal a sok nép közelget,
Nagy ujjongatás lesz, mihelyest belátják:
Toldi! a mi Toldink! örömmel kiáltják.
Egymást töri a nép, úgy nyomul előre, |
Karikába veszik, elfogják az utját,
Köszöntik jelekkel, hanggal, ahogy tudják.
Mondván: "Toldi Miklós! köszöntet a király,
Régen tartogat már számodra kegyelmet,
És nem vala szükség azt újra kinyerned;
Meg is adta volna százszor és nem egyszer, |
Most, midőn ezt a hírt így meghazudtolád,
Jöszte, vedd kegyelmét, mit ő kész szívvel ád."
Nyujtá a vitéznek barátságos kezét:
Késett elfogadni - szeme csak tébolygott,
Mintha nem is hinné Toldi ezt a dolgot.
Akármerre tekint, minden ember képe, |
Csak, lám mondom, ő néz tétovázó szemmel;
Elszokott, hiába! még örülni sem mer.
Szeme kezd lobogni, jobb kezét odadja:
De, mintegy akarván örömét titkolni,
Indultában ekkép dörmölődik Toldi:
,Óh én vén szakállam, hívatlan vendégem, * |
Tán meg is csufolnak ott az ifjak éngem,
De király parancsa: fel kell menni nékem.
És megtanítandod most serdült ifjakat:
Gyönggyel megfűzetlek, mint jó szakállamat.
Ha pedig szégyenbe hozod tenmagadat:
Szálankint tégedet én el-kiszaggatlak, |
Azért úgy mutassad; ősz szakáll, magadat,
Hogy aranyba, gyöngybe téged foglaljanak!'
Vége-hossza nincsen az ujjongatásnak,
Toldihoz tolúlnak, egymást nyomva, törve,
Akit a szép ruhás urak vettek körbe.
Más csoport az öreg Bencét fogja körül: |
"Megmondtam" dicsekszik, "hogy e lesz belőle!"
Pedig sose mondott semmit meg előre.
"Ej no, Bence bátya, jut eszébe kendnek:
Mikor itt s itt - tudja?". . . s mondtak olyanokat
Mikből sose hallott a jó öreg, sokat.
"Hogy van Bence gazda? alig ismerni rá." |
- "Meg is érdemelné, ugyseg'en, igazán:
Van egy faluára ereje a hazán."
Hogy mindnek odadja, annyi keze nincsen,
Szájának is kéne lenni vagy ötvennek,
Hogy felelni győzzön, aki kérd, mindennek.
Csak nézett mosolygva, hol ide, hol oda: |
Jobbja meg a nép közt kézről-kézre járván -
Kifogott az öröm, kifogott az árván.
Még jobban gyülekszik, nemhogy eloszolna;
Aki hozzá nem fér, hogy vele beszéljen:
"Éljen Bence!" kiált, "a jó Bence éljen!"
"Megvan a vén Bence? lássuk a vén csontot!" |
- "Ki bántotta Bencét, a pokolra termett?
Akasztófa kéne annak az embernek."
Fel kell őt emelni, hogy mindenki lássa! -"
"Emeljük, emeljük! hisz' vagyunk elegen:
Így la, mindenestül, hogy hamarább legyen!"
Azzal nekidőlnek, ahogy tőlük telik, |
Fészkelődött elébb egy kissé az állat,
De majd belenyugszik, mivel úgyis fáradt.
Látva, hogy' felvitte Isten az ő dolgát;
Két fejjel nagyobb most, annyival kilátszik:
Egyik a lováé, magáé a másik.
Nézett jobbra, balra, hátra és előre: |
"Istenem, Istenem! ejnye bizony! no lám!"
Tördelé rebegve, "sohase gondolám."
Kezde alábbhagyni minden búbánattal;
Hátra-hátra nézett s Bence diadalán
El-elmosolyodék, irigylé is talán.
Minek irigyelné? tudja, kiért teszik: |
Aztán neki volt már része dicsőségben. . .
De sohasem annyi, mint ma lesz egy végben.
Emberből van ottan peremje az útnak;
Tán, ha a felséges király maga jőne,
Annak sem lenne már annyi sok nézője.
Nem is nézők ezek: mindnek szája tátva: |
Összeroppan a hang - sőt a kopasz falak,
Messziről azok is "Toldit" kiáltanak.
Annyira, hogy hátul semmit sem lát fele;
Minden ház gerince valóságos nyereg,
Sorra ülnek rajta lármás sühederek.
Némelyik a kémény tetejére mászott, |
Akármely felől jő, vastagon vagy véknyan:
"Toldi! éljen Toldi!" nem hallik egyéb hang.
Árnyékos búbánat nem vet foltot rája:
Ilyen az ég, ha a felhők felszakadnak
S este szép pirosan visszatekint a nap.
Ki gondol akkor rá, hogy mindjárt lemegyen? |
Maga az esőcsepp a mezőn, az sem könny
Olyankor, hanem mind-mind megannyi szem gyöngy.
Csak felé sugárzó száz meg ezer szemet,
Fennrázott süveget, karok emelését.
Mint örvendő lelkek szárnya lebbenését.
Látni ablakában csaknem minden háznak |
Nevét is kiáltják, de az zajban vész el,
Mint ha mennydörgéskor árva méh döngécsel.
Az elaggott ősznek gyenge szép leányi:
Bokréták, virágok; - télizöld növények,
Melyek, mint a szép hír, halálban is élnek.
Hullanak magára, hullnak a lovára, |
Pesten is, Budán is; míg, a várhoz érve,
Meg nem álla Toldi, az urakat kérve:
Én kapattam egykor fegyvert fogni csatán,
Most ti váljatok el tőlem, hírüladni,
Hogy nem fog sokáig Toldi elmaradni:
Házikóm van itten; elmult három éve, |
Mint jóféle gazda most oda elnézek,
Nem hordták-e még el tőbül a szélvészek.
Jó-magamnak sem fog ártani a mosdás,
Poros a küzdőhely, nem úgy mint a szőnyeg,
Porral fedi arcát az ott öklözőnek.
Hisz talán még rajtam is fog a pipere, |
Rajtam is megakad holmi cifra rongy még. . .
Eh, barátim, hagyján! úgy kileszek, hogy még."
Hogy nem csak kijátssza minden ő dolgokat,
Nem bocsátanák el, ha jutna eszekbe,
Olyas eset, mikor Toldi szavát szegte.
De meghisznek neki és bátran elválnak |
Az öreg vitézt és hű szolgáját pedig
A tapsok, éljenek, házához követik.