Arany János: Első ének
,Az idő akkoron szép folyással vala.' |
Ilosvai |
Te dicső hajdankor! fényes napjaidra;
Szomorú tallóján ösi hírnevének,
Hej! csak úgy böngész már valamit - mesének
Engem is a bánat megviselvén zordul, |
Azokkal időzöm, akik másszor voltak:
Mit az élet megvon, megadják a holtak.
Játszi elmém könnyű énekét elmondta;
Egyszerű az ének, rajta semmi dísz tán,
De a szívből fakad melegen és tisztán.
Oh! ha - nem a hírért, nem a dicsőségért, |
De, hogy a dallásban lelkem átifjodnék -
Oh, ha még egy olyat énekelni tudnék!
Urak és leventék szolgáltak körűle;
Budán székelt immár, az új palotában,
Mely tündéri fénnyel épült mostanában.
Toldi a királynak volt személye mellett, |
Paizsán a cseh főt címerül mutatta,
Tizenegy nemesfi szolgálván alatta.
Felvirult a béke, mint egy zöld olajfa;
Már pihent a bajnok maga kénye-kedvén,
Nehezebb időkre erőt gyűjtögetvén:
De Lajos kerűlte puha párnaszékét, |
Elmegyek, fordúlok egyet-kettőt, szóla,
Hiszen én vagyok az ország számadója.
Ócska dolmányt szerze, s egy ütött-kopott szűrt,
Rossz süveg fejében, vállain kötőfék,
Akkor egy otromba lóra fészkelődék:
Lovait kereste, mint szegény kárvallott, |
Merre mi panasz van: mi a népség terhe;
Hogy teszik a törvényt a szegény emberre.
Megállott egy falu végin, hogy pihenjen:
Gyönyörű mezőt lelt, puha bársony rétet,
Leszállott a lórul, gondolva, megétet.
A nap is lehajtá fejét nyúgalomba, |
Hát neki hol vetnek, vajon, ágyat, hol hál?
Szállást kér valamely jószivű bokornál.
Oda ment itatni, hogy kizaboláza;
Nyitva volt a kapu, azaz nem is nyitva,
Hanem a sarkából messze kihajítva.
A kutyák azonban rátámadtak csúnyán, |
Szólott a kutyáknak, azok szót fogadtak
S egyenkint morogva hátra sompolyogtak.
Útas ember vagyok, szabad-e itatnom?"
Felelt a leányzó: "Ugyan hogyne volna,
Szegény ember, - hanem hova megyen már ma?
Jobb bizony, ha nálunk megpihen kegyelmed, |
És a szép szavakhoz nézett is oly szépen,
Hogy repesett a szív a király mellében.
Ilyen úri háznál nem forogtam én még;
Másutt is találok valamely szállásra:
Úrnak úr, szegénynek szegény illő társa."
Hallá ezt a gazda, és a tornác alól |
"Igen hát, öcsém, de nem addig van ám az!
Ki itt esteledik; bizony itt is hál az."
"Péter, a lovat kend beköti az ólba,
Te pedig, barátom, gyer a házba vélem,
Mert nem mégy el innen, engem úgy segéljen!"
Tetszett e magyar szív a fejedelemnek: |
Ott az asztalfőre ülteti vendégét;
Hasztalan szabódik, nem hágy neki békét.
"Hoznál egy ital bort a fehér kancsóval!"
Megfogadta a szót, az edényt kimosta
S felhozá a jó bort gyönyörű Piroska.
"Nosza, édes lyányom, mutass emberséget", |
Ráköszönte a lyány, de rögtön kifordul,
Tüzes lett a képe, de nem a kis bortul.
Folyt a szó odabenn, az ital is folyván;
Mikor pedig a tál asztalra kerűle,
Mind a hárman helyet foglaltak körűle:
Legfelűl a király, oldalvást a gazda, |
Hej! ha tudta volna, az útas ki légyen,
Vacsorája miatt megölné a szégyen.
Szép fejes saláta, kövér bárány mellett:
Jó lepény, turóval; eper és cseresznye;
Lépes méz a kasbul frissiben lemetszve,
Tiszta mint az arany, illatos, mert rajta |
Hozzá a jeles bor, érmelléki fajta,
S a szép lyány mosolygó, piros ábrázatja.
Kicsi kéne hozzá, hogy magán kiadjon,
Ugy kinyilt a szíve, oly nehéz volt néki,
Hogy magát egészen mért nem öntheté ki.
Lelkéről a titok - ez a lenge fátyol - |
De meg' arra gondol: hátha megijednek?
Mért szakassza végit ennek a jó kedvnek?
Ha hallottad hírét a vén Rozgonyinak..."
Szóla most a gazda: "Pedig úgy illenék,
Hogy már most egymásra kancsót ürítenénk,
Más egészségeért, a magunk javáért, |
Hazáért, királyért. . . hanem még egy hia :
Becsületes neved, édes atyámfia?"
A Rozgonyi urak híres urak itten,
Gazdagok, vitézek, amint hébe-hóba
Emlegetni hallám, gyermekségem óta.
Makkos erdejök nagy: faluik, pusztáik, |
Hogy-hogy nagy jó uram épen azok féle!
Tartsa meg az Isten, háza örömére."
(Melyet ivás közben hirtelen kigondolt):
"Jaj, biz én nem igen dicsekszem nevemmel,
Szegény fiú vagyok, noha nemes-ember.
Nagyon megromlottam; valamely zsiványok |
Ki miatt szántatlan, vetetlen maradtam;
Nagy földet bejárék, de rá nem akadtam.
S mikor otthon vagyok, Csuta György a nevem;
Csuta most, de apám azt vítatta holtig,
(Hamis bor, az ember nyelve hogy' megoldik!)
Azt vítatta, mondom, szegény jámbor öreg, |
Lyányágon. S neheztelt, hogy nem hitte senki,
. . . Lánchordtát, nagy uram, hát ne nevessen ki!"
Régóta vizsgálom képed vonásait:
Szemed járásából mindjárt kiláttam azt,
Hogy, ha nem vagy is úr, nem vagy bukó paraszt.
Ki tudja? ki merne hitet mondani rá? |
Bocskor a lábán ma sok régi nemesnek:
Megjárod bizony, ha még királynak tesznek!"
Mosolygós arcával távozott a szép lyány;
Csuta György pedig szólt (már csak igy nevezem):
"Hm! királynak? engem? nehezen, nehezen. . .
De, négy szem közt mondva, bizony a mostani |
"Mit!" kiált Rozgonyi: "öcsém uram, hallja!..."
S rácsapott öklével a kemény asztalra.
Hanem, szó ami szó, gyönyörű lyánya van:
Milyen a járása, termete, milliom!
Csak úgy libeg-lobog, mint egy szál liliom."
Ránézett a gazda, úgy kételkedőleg, |
Miután a szemét az nem sütötte le,
Sohajtván egy nagyot, ily szókkal felele:
Minden embernek van baja meg panassza,
S én az én bajomat meg nem gyógyíthatom:
Nekem ez az egy lyány örömem, bánatom.
Örömem szépsége, örömem jósága, |
Házam drága kincse, kertem gyöngyvirága:
De mégis hiába: hej! mégis hiába."
"Rajtam ugyan bételt: új király, új törvény:
Most fiágra szóló apárul-maradtat,
Kinek fia nincsen, lyányára nem hagyhat.
Ez az én keservem, ez az én bánatom. |
Idegen rokonság, kinek életemben
Egy pohár borát, egy jó szavát nem vettem."
Szomorúbb is volna, hogyha rá nem innék
És ha nem biztatná akivel beszélget,
Jó tanácsot adván és jó reménységet.
De Lajos elkezdi, gondolkozás után: |
Fejét rázta, hogy nem; igazán nem is volt,
Azt se tudta, hogy mért kérdi Lajos e szót.
S míre céloz ilyen kérdő felelettel,
Megmondom: azalatt esze Budán jára,
Hű emlékezetben derék Toldijára.
Mint arany vetéllő, gondolatja jött, ment, |
Őket arany szállal szőtte, fonta össze,
S a lelke mosolygott: milyen egy pár lessz e!
Menjen a királyhoz, kérje meg alásson:
Uram fejedelmem, én ez meg ez vagyok,
Felségedhez ebben meg ebben fáradok,
Nevezet szerint, hogy van nekem egy lyányom. |
Tegye azt felséged mintha fiú volna,
Írja örökségem kedves leányomra.
(Nem hiszem idősebb egy nappal is, mint én)
Torna-bajvivásnak, hallom, kedvelője:
Mondok egy okos szót: kettő lesz belőle:
Kérőjét nagy uram ne csak ingyen kérje: |
És hogy szép Piroskát a győzőnek adja:
Így aztán, remélem, lesz is foganatja."
Hogy ne tenném meg, ha tudnám, hogy való lesz!
Beh nem válogatnék gazdag vőlegénybe':
Lenne itt elég, mit apritni a téjbe.
Öcsém, öcsém: akkor én csak embert néznék, |
Ki mindet legyőzné vitézi játékon,
Annak adnám díjul kedves ajándékom."
Mintha így biztatta volna a vendéget:
"No fiú, ha tetszik a Rozgonyi lyánya,
Állj elő, mutasd meg, hogy te sem vagy gyáva."
Pedig annak más volt, lám mondom, eszében, |
De mint földön a nap tükröz új napokat,
Úgy ohajt a boldog látni boldogokat.
Azután egyébről, azután mindenről,
Azután késő lett, a király is bágyadt
S megveté Piroska a drágaszép ágyat.
Apjának, magának ott az első házban, |
Cifrát, mennyezetest, négy oszlopon állót,
Kétfelé hajtván a selyem szunyoghálót.
A király szemeit nyugalomra zárnák,
Mielőtt az ágyba fekünnék, mely tiszta
Színével, szagával édesdeden hívta:
Pergamen levelet vőn ki tarsolyábul, |
Kis gyürű pecsétet egy darab viaszra,
De azért csak annyi volt annak a haszna.
Fölkele, hogy számot vessen a gazdával,
(Nehéz számadás volt, nehezen lett vége:
Telhetetlen volt a gazda szívessége);
Mikor elbucsúzott, kétszer, háromszor is, |
Vánkos alatt a lyány ezt az írást lelvén
Olvasá, de a szó fennakadt a nyelvén:
Fiú gyanánt lészen apja vagyonába' -
Egyetlen örökös, ura mindenének,
Dísze, fenntartója a Rozgonyi névnek.
Harci játékot tart piros pünkösd napján,
S ki legbajnokabb lesz; azé legyen a lyány,
Mert ezt így helyesnek, jónak így találja
LAJOS, Magyarország mostani királya."
Meghajnallott arcán szép Piroska vére:
Szeget ütött a szó, nem mondom fejébe:
Nyilalló örömmel szíve közepébe.
Szűk lett neki a ház, alacsony padlása: |
Virágit a kertben locsolnia meg kell,
Apja váltig mondja: harmatos a reggel.
Elsuhan, ellebben, le sem is néz rájok,
Végig a nagy kerten, a gyümölcsös lankán,
Le a Tisza partra cél nekűl bolyongván.
Akkor vált meg a nap csókkal a mezőtül, |
Közepette széles, fényes égnek, habnak,
Látszott a nagy puszta keskeny zöld szalagnak.
Tágult a szabadban szíve szorulása,
Könny eredt szeméből, s a ragyogó cseppek
Testvér harmat gyöngyök közzé elegyedtek.
Nagy lélekzetet vőn, könnyűlt szíve azzal |
Gilice búgása hallatszott megette,
S enyelgésit párja édesen nevette.
Mindcsak egyre gondolt: a legbajnokabbra.
Egyszer látta Toldit, nagy vitézi tornán,
Azóta felejti, hosszú idők sorján;
Pillanatra látta, évekig feledte, |
Mert csak a reménynek egy sugára kellett,
S az egyszer látott kép újra eleven lett.
Bár mi tárgyra néz is: Toldi képe abban;
Még szemét behunyva is foly az igézet,
Mint ha ki valamit erősen megnézett.
Oh, sziv édes álma, ha nem álom volnál! |
Rózsa mindig nyilnál, el sem is virulnál!
Szerelem, szerelem, jaj, be áldott volnál!
"Fog-e víni értem (gondolá) a büszke?
Az, kiért a lányok hiába epednek?
Az, kiért a lyányszív hiába reped meg?
Minden szem kiséri, mint virág a napot, |
Vagy, mint nap az égen a napraforgókkal,
Egy csöppet se gondol szegény leányzókkal."
Mennyit töprenkedtek azon a levélen,
A levélen is, de hát még az iróján!
S mennyi mindent gondolt a szép eladó lyány.
A pünkösd azonban már nem vala távol, |
Nehezen is várták, készűltek is nagyon -
Majd meglátjuk, de most egykicsit elhagyom.