Arany János: Harmadik ének
"Nagy parancsolatja cseh király császárnak; |
Adaját kívánja jó Magyarországnak, |
És személét látni ifjú Lajos királynak.' |
Ilosvai |
Paripát nyergelnek fiatal leventék,
Kocsi hintón, orsós, födeles szekéren
Kiki módja, rangja, tiszti szerént mégyen.
Rozgonyi hajnaltól sürög elé s hátra, |
Utravalót minden kocsihoz rendén ád:
Eledelt embernek, lónak puha szénát.
Mely csak alig szunnyadt, megin' ébren talpal.
Nagy út van előtte, meredek nagy hágó;
A király álmát is gond veri el, rágó:
Nem azért, hogy e szenny rajta ne száradjon |
Oly példát, amiből messze megismerjék,
Magyarok királyát bántani hogy' merjék.
Kisérete ott áll, s Lőkös hada, szerben:
Csak Toldi hiányzik, dalia testőre,
Mert haza kéredzett, még otthon, előre.
Fele-utján, mondá, Nagyfalunak lészen, * |
Egy napra, ne többre. Lajos ezt nem bánta,
Hogy jó fiú, még jobb szívvel van iránta.
Rojtos takarója csülkét veri épen,
Ezüst liliommal tele írva selyme,
Üstöke gyémántján struc lobogó pelyhe.
Lajosnak is aztán megnyilik a sátra; |
Nehogy az indúlás idejét tévesszék;
Búcsuzva, köszöntve utjára eresszék.
Piruló Piroskát maga karon fogta,
S indult vele szépen befelé, a háznak:
"Nincs idekinn, úgymond, helye búcsuzásnak."
Rozgonyi utánok ballag süvegelve, |
Gazdáinak, intvén, maga mutat széket,
Nyájasan egykissé velök elbeszélget.
Budára leányát fel fogja kisérni;
Örömest igérte, öröme telt benne,
Nem tudja, hogy inkább temetőbe menne.
De Lajos, köszönve, mond: "az idő múlik", |
Szép karcsu növését pattantja nyeregbe, -
S tűnt az egész kis had magavert fellegbe.
Kedve szakadtából, mondom, ivott, tombolt
Akkor egész éjjel, leveles szín hantján;
Mint bús bika, olykor nagyokat sikkantván.
De midőn halványabb lett reggel a fáklya, |
Toldinak is mindjár' lelohadt a kedve,
Hajnali szellőtől elébb fázni kezde.
Megútálta magát ez éji tivornyán,
Borivó pajtásit odahagyá lopva,
Megy, zaboláz, nyergel, lóra magát dobja.
Ideát van a komp, hanem a révészek |
Maga hát a kompot viszi által könnyen;
Csiga nélkül hajtá, hogy hamarább menjen.
Falu rajta sűrü, mint égen a csillag,
Magyaros a neve, magyar aki lakja:
Nem irtotta még ki az Isten haragja.
Nagyfalu helysége nem igyenest délen - |
Arra felé Miklós fékét kanyarítja.
Tudja már a Pejkó, ha nem is tanítja.
Jól esik ez Toldi nehezült fejének:
Nem annyira bortól feje pedig tompa,
Mint a tegnapi nagy indulat elnyomta.
Csak a lehetetlent lehetne letetni: |
Csak Lajos indulna hamar a táborral!. . .
Vigasztalja magát: "eh! kimegy a borral."
Roppant nagy egésség, nagy erő meggyőzi:
Mégsem szabadulhat Rozgonyi lányátul:
Akármire gondol, az is ott van hátul.
Ha csak a délibáb szűz fátyola lebben: |
Mint mikor a fátyolt ő visszavetette, -
Oh, hogy a föld akkor el nem sülyesztette!
Tornyai, kastélyi eleven faluknak,
A falu jó népes, rajja pedig lépes,
Kicsiből, mint a méh, takaritni képes.
Toldi, lovát az nap pihenni se' hagyta, |
S nosza megint: hajrá! víz az inán csordul;
Mire a nap megszáll, Nagyfaluba fordul.
De haza sovárgott, haza ment azután,
Nehogy elpusztúljon a vagyon és hajlék,
Mihelyest György úrnak halomása hallék.
Mert nem ada Isten hosszu éltet annak, |
Holló vájta szemét, farkas evé máját;
Jó anyja fogá fel kis anyátlan lyányát.
Hogy neki ez a nap ily örömöt hozzon.
Ablak előtt űl, de onnan keveset lát,
Mindössze az udvart meg az aprómarhát:
Mert úgy vala e jó ösi ház kiszabva, |
Hogy sose bámuljon országba-világba:
Nézzen, igaz bölcsként, befelé, magába.
Szívébe azonnal nagy öröm nyilallott:
"Jaj! Miklós..." rebegé, s kiszaladt elébe,
Nem leli a rostély nyitját hevenyébe.
Szép Anikó meg' már, György eladó lyánya |
Fut elébe, fut, fut; kengyelibe pattan,
S mint valamely ostor, csókja olyat csattan.
S indult anyja felé, köszönő szép szóval,
Megcsókolta elébb halavány homlokán,
Még föl se' jutott a lépcső három fokán.
Mikor aztán fenn volt, lehajolt hozzája, |
Édes anyja, szegény, kivül a ruháján
Csókolgatta fiát, szíve verő táján.
Mondani sem szükség, hogy lett lakodalom!
Dehogy leli helyét Miklósnak az anyja!
Cselédnek is áll most pince, kamra, konyha.
Bence, a vén, Bence vala pincemester, |
Úgy járt, ha borért ment, hogy ne kelljen várni,
S úgy hoza, hogy kétszer sose kelljen járni.
Forgatva fejében apai gondokat.
Iszik ő, mint szokta, búfeledés végett;
Vagy ha barátságból mutat emberséget:
De mikor sejté, hogy nincs semmibe' híjány, |
Odaszólt fiának, egy buksi legénynek,
Toldihoz ők ketten a házba menének.
Kenyerem ettől az öreg háztól eszem,
Rossz süheder voltam, kicsi mint az öklöm,
Jut eszembe: Toldon szántottunk, hat ökrön.
Ostoros én voltam, mer' apám az ekét. . . |
Hej micsoda termés lett abban a földben:
Nem lát olyat ember mai szűk időben.
Csakugyan Bencének hítták ő kigyelmét;
Én is; mikor ez lett (látom a bolondok
Cifra neven kapnak): Bence legyen, mondok.
Nagy fiú; ehol van: gyere hé közelébb. |
Hej, nagy uram, tudja? jut még az eszébe
Mikor együtt mentünk a király elébe?
De magosabb mint ő, jobban is megtermett;
Hányszor is elmondtuk azelőtt: no, ebből
(Kelmedet értettük) ember lesz, ha megnől.
Biztattam is: álljon katonának. . . vagy mi, |
Pedig itt van! úgy van! megmondtam előre:
Lám, no milyen embert csináltam belőle!
Katonának vágyik, vagy mi az eblelke!
Azt hányja örökké: nem leszek én paraszt,
Nem én, apám uram; elszököm ha maraszt.
Itt van, Nemzetes úr! azért hoztam elő, |
Apja helyen apja, vezető vezére,
Isten is úgy áldja kigyelmedet érte."
S hányja-veti Miklós a dolgot eszében:
Elvigye-é Bencét? vagy jobb néki otthon
Az eke szarvánál, sose kóborogjon?
De Anikó Bencét egy asztali késsel |
Azután, kitörvén hangos hahotába,
Vonszolta magával a cseléd szobába.
Felhányva, előszed holmi viselt ruhát,
Melyeket a bátyja, miután kinőtte,
Régen lehajított már annakelőtte.
Anikó mindaddig lim-lomola közte, |
Od'adá Bencének, ingyen, ajándékba,
S biztatta, tanuljon bele mindjárt, még ma.
Meglátta, hogy őröl fia szívén bánat,
Látta, hogy a jó kedv csak aranyfüst, melyen
Átal-feketéllik gondja nem egy helyen:
Érezte is a bút, mint érzi előre |
Vagy mint égi madár, mely pihenést nem lél;
Oh, nincs igazmondóbb anyaszívnél, szemnél!
Mi baja? mi lelte? kérdezi, faggatja;
Minden szava színméz: édes fia, lelke,
Galambja, virága: mi baja? mi lelte?
Könnye is egy kérdés az elolvadt szemben. |
Rezgő szava, képe, test-oda-hajlása;
Mind csupa szív, részvét, bizalom-forrása.
És, mint olyan érc, mely csak nehezen olvad
Soká tartja magát, de ha olvad, ömlik:
Keserű érzésben Toldi elözönlik.
Odaborúl anyja szerető keblére, |
Könnyez is; úgy tetszik, zokog is mint gyermek -
Már szégyen, avagy nem, embernyi embernek.
Toldiné a könnyét letörölte mindjárt:
Nem érzi, hiába! ezt az ilyen bajt a,
Ki hamar, vagy régen átalesett rajta;
S monda neheztelve: "Nosza, ne légy gyermek! |
Nem a világ egy lyány, s van lyány a világon:
Terem az szebbnél szebb, mint rózsa az ágon."
Szégyellte, hogy ilyen gyáva tudott lenni:
"Soha nekem! - mondá - ha aranyból lesz is,
Egy se', anyám, egy se! elfeledem ezt is.
Csak én megin' egyszer csatába mehessek, |
Ha majd körülöttem harcriadó bömböl:
Mint a tavalyi hó, úgy kimegy eszemből."
Szele is megfordult, felszakad egy tiszta:
Toldi az anyjának mutat olyan képet -
Hanem épen Bence, az ifjú, belépett.
Kard veri a combját, vállát veri mente |
Megálla keményen, mint egy mutatófa,
S rövid habozással így eredett szóba:
Egy sisakos bajnok, úgy látom idegen,
Odalent a hágcsón kigyelmedet várja,
Hogy vele megvíjon életre halálra."
Toldi legott sejté: "hogyan, a patvarba!" |
Hát csakugyan ott egy szörnyü vasas vitéz,
Vele a holdfényen viadalt állni kész.
Anikó, a húga, hamiskodik evvel,
Iszonyú láncsáját balja felől tartja,
Villog a jobbjában fényes erős kardja:
De azér' a szemét összerántja vadul, |
Rohan üres kézzel: megszalad az ellen,
Hármat lép, elesik a nehéz fegyverben.
Kiált odafutván Toldiné, mert szánja;
Fölemeli szépen, tizszer is megkérdve:
Nem fáj-e valahol? könyöke vagy térde?
Baj nincs: de van ebből sok tréfa, nevetség, |
Anikó bátyját is tréfáiba vonta,
Ez azonban, titkolt nevetéssel, monda:
Ugyan anyám, mért nem is adod már férjhez?
Vagy nem akad néki az egész Sárréten,
Ki legalább egyszer megverje egy héten?..."
Anikó bátyjára hamisan pillantott, |
Busa szemöldökét ráncolva keményen,
Tiszta erős hangja így csendüle mélyen:
Büszke, dacos, válogató;
Jobbra balra pillogató, |
De a szíve színmutató; |
Nem eladó. |
Maga tetszős, bár negédes:
Rád tekinthet, mosolyoghat: |
De azért, hogy tőrbe foghatd, |
Nagyon kétes. |
Rózsa vagy-e? tulipán-é?
Rózsa vagyok, szúró tüske, |
Tulipán-sziv nincs oly büszke, |
Mint a lyányé: |
Nagy szerencse! fele köszvény,
Jár szegényes, az nem kényes: |
Majd megeszi, olyan - éhes: |
Ott az ösvény! |
Úgy bötűzi a szerelmet;
Lám az apród, ha nem űl is, |
Százat szeret könyv ne'kűl is: |
Odább kelhet ! |
Ecet az, mi azután forr;
Minden zugban síró gyermek: |
Dajkát keress, ne szerelmet, |
Szegény jámbor. |
Van-e benned jó levente?
Jaj, ha volna, beh szeretném! |
Ezer közt is szemen-szedném; |
Ha lehetne. |
Messzi tőlem, bár mellettem:
Könnyü nézni, megölelni, |
De szeretni, párját lelni |
Lehetetlen ! |
Nyájasan az időt hamar elbeszélik;
Édes övéi közt enyhül Toldi gondja,
Míg a rövid álom Piroskához vonja.
De korán a hajnal ébren leli másnap, |
Követi sok "áldás", kíséri "szerencse";
Utána poroszkál sárga lován Bence.
Hazaért, s a márvány palotában hála;
Esteli megjöttét anyjának izente,
Fáradt volt, lefekütt, magát kipihente.
De reggel az anyja' termeibe lépett. |
Leirta előtte, mint egy irott képet!
Már alig is várja, hogy lássa, Erzsébet.
Semmit is anyjának a király nem monda,
Sőt rejti pirulva maga önmagátul,
Fátyollal eszében elleplezi hátul.
Az adót ellenben, császár üzenetjét, |
Látta gyalázattal, fogadta kevélyen:
Mire a királyné megindula mélyen:
Az én fiam e szót, Károly fia, tűri?
Szemeidben villám haragot sem látok:
Ily sértés. . . Iszonyú!. . . Oh átok, oh átok!
Mért nem siketűl már Buda harci zajtul? |
Egy óra gyalázat - ha ki abban fetreng. . .
Menj; vissza se jőjj míg hadi zászlód nem leng!"
"Hiszen ez szívemnek éj- s nappali gondja" -
S távozik anyjától fiui kézcsókkal,
Ki soká jár-kel még elharapott szókkal.
Meg-meg is áll, bársony padlóját döbbenti - |
Akkor imádkozva borul egy fülkébe
S egyszerre buzgóvá esik alá képe.
Maga fő-deákját, Küküllei Jánost,
Erre lévén a nagy leveles-tár bízva,
Hol az ország minden dolga le van írva:
És monda: "Se nappal ne nyugodj' sem éjjel, |
Vajon e szép ország - kiderűl-e onnat -
Hogy adózott volna más birodalomnak?"
"Felséged e munkát rendeli tréfául,
Hiszen maga tudja, jobban akár nálam:
Holtig keresem bár, még úgy se' találom."
De Lajos nem tréfált, és komolyan szóla: |
Eleitől kezdvén a fizetés dolgát:
Hamikor ez ország, vagy más neki, szolgált."
Országa huszonnégy legidősebb véne
Budára begyűljön egy bizonyos napra:
Tisztelve megőszült fiak éltes apja,
Olyan, ki magas fő hivatalban forgott, |
Nádor vala, tárnok, avagy országbíró,
Vagy egyéb méltóság érdemivel bíró.
Könyveit, írásit napokig betűzé;
Sok vala: átok s bűn nem ereszté még meg:
Tanúi öröklött régi dicsőségnek.
Olykor mosolyodva tola egyet félre, |
Bulcsú, Lehel, Taksony riadó csatái;
Béla, Dicső, * László: magyarok királyi.
Mikor az irással készen leve a pap,
Mikor a huszonnégy öreg is felgyűle:
Tanácsot, az ország nagyjaival, űle.
Király a követnek először is intett: |
Bertalan elmondá, (kihagyva belőle
Lajos anyját - így volt meghagyva előre).
Lassan elébb egyik vagy a másik mordul,
Azután a villám szeme itt-ott rebben,
Majd a tüzet, dörgést szaporázzák többen;
Egyszer összeszakad a nappal, az éjjel; |
Szél harsog, eső zúg; s mind e kevert hangnak
Tetején a villám ördöge sikkangat:
Komoran csüggének Bertalan úr ajkán;
Moraj, izgás támad; szem villog; az elme
Nem hiszi, és még vár több hihetetlenre;
Mikor aztán nincs több: egyszerre riadnak; |
Csörög a kard, s villan; kiki mind felkölt, és
"Bosszu! bosszu!" "Harc! harc" vijjong az üvöltés.
Elkésve ha rikkant még azután némely,
Megszégyelli magát az is, a szót félen
Harapva, lehúzza, süti fejét mélyen.
Akkor Lajos így szólt: "Híveim! én értem |
De tanácsba gyűltünk, nem időtlen zajra -
Olvasd, pap, az írást, hogy kiki meghallja."
Nagy hangon az olvas, háta mögött állván:
"Mi Lajos - így kezdé - Magyarok királya,
Levelünk rendében, bizonyos tudtára
Adjuk egyetemben, kit e dolog illet, |
Bármi nemen, renden és karba' levőnek
Valaki mostan él, s kik ezután jőnek.
Elbízva magát, hogy e hatalom rászállt,
Merészele minket alatta-valónak
Mondani, és nevét említni adónak.
Mi azért elvégzők, hogy utána járunk, |
De sem ez az ország, sem - régi királyi;
Soha nem voltak más' fizető szolgái.
Ragyog amaz ősünk s híre eget ér fel,
Kinek ostora két birodalmon zúgott,
Adót neki önte Napkelet és Nyúgot.
Ennek örökségét mikor elfoglalta |
Említsük-e Árpád fejedelmet? Zsoltot?
Taksony avagy Dicső fizettek-e zsoldot?
Veséje, hatalmát Vérbulcsu-, Botondnak;
Hallotta remegve Lehel ádáz kürtjét,
S ontá lábaihoz aranyát ezüstjét.
Kérdje meg a császár, kik előtte régen |
Maga Henrik, Ottó árnyéki felelnek,
Győzve is irtódzván nevére Lehelnek.
Nem vala Istennél igaz áldozatjuk:
Hanem István, István, magyarok szent őse,
Nem volt-e hatalmas, maga-ura ő se?. . .
Hadaiban félték, s midőn köte békét, |
Amaz áldott jobbét, mely koronát szerzett
S mely, mint birodalma, rohadást nem szenved.
Kiveték a hálót, amelyet rég fonnak,
De bevonák ismét idegen császárok:
Gyalázat, nem egyéb, szálla bizony rájok.
Péter is, az első, megfizeté drágán; |
Salamon is, aki árúba vetette
Maga szép országát: lakola érette.
Ha csak egy kopját is, de csak egy fillért is;
Királyait önnön hatalomból kente
Mióta király lőn amaz első szente.
Imhol, Károly atyánk esete nem régi: |
Maga ő sem kellett, 'a pápa kezéből',
De kellett szabadon, magyarok szivéből.
Hadd tudja meg a cseh magahitt császára,
S megtudja jelenben vagy sok idő telve,
Körül a világnak minden fejedelme:
Adtuk Budavárott levelünk, négy héttel |
Hogy az Üdvösségtől, ezeren kezdendő
Háromszáznegyvenhét vala az esztendő." -
Megvala szép rendben: tanubizonyságul
Hogy Lajos a békét igaz okért bontja;
"Helyes! helyes!" "Úgy van!" kiki tűzzel mondja
Ez nem elég: most az élő tanuk jőnek, |
Hattyu fehér haj mind, vagy letarolt üstök:
Kiket, imádkozván, meghitel egy püspök.
Előtt úgy támadjon melletted Mária;
Úgy szóljanak érted Isten minden szenti;
Magul-magod úgy ne szakadjon s vesszen ki:
Isten színét úgy lásd; föld úgy ki ne vessen: |
Úgy szörnyü halállal lelked meg ne haljon:
Amint igazat szólsz nekem: arról, vajjon?"
Feleltek a rezgő szavu vének arra,
De megerősíté hangját, kiki mostan,
Hogy az igazsághoz méltóbb legyen a hang.
- "Tudja-e a tanu?" Nem tudja! nem, egy se, |
- "Tudja-e a tanú?" Mind tudja bizonnyal,
Hogy semmi köze nincs a birodalommal.
Ott, a feszületre, kész hitet ajánla,
Üdvöt kárhozatot fejeikre vévén:
Hogy igazán eskütt ez a huszonnégy vén.
Mind e bizonyságot írásba szerezték; |
Komolyan és bölcsen végezve iránta,
Ahogy a tárgy, a hely, a személy kivánta.
Mint legközelebb a Morva határszélhez,
Vértanu szent Lőrinc napra hadat járnak,
Ellene indulván cseh király császárnak.
Ezzel odahagyva fejedelmök házát, |
Megkél az egész hon nagy haragos harccal,
S vérben lemosandó nemzeti kudarccal.
Nagy mérges kelevény szívére szökellett,
Alig-alig fojtá dühe kitörését,
Tömve, repedt várként, indulati rését.
Győzte magát mégis. De mikor elmentek, |
Toldi nem állhatta, s követve királyát
Megereszté a szó s türelem zabláját.
Éhezi a szemem, hogy cseh ebet lásson,
Holtra tudom nézni, hadd legelem őket!
Hamar a zsengéjét! nekem az elsőket!
Én fussak előre, csatázni, bitangra; |
Leszek én tűz, sáska, istennyila, hóhér -
Követem Felséged a goromba szóér'."
És mint paripát mely bokros avagy csiklós,
Várta hogy a vérhab telijét elfújja;
Szünet után: "Miklós!" monda neki újra.
Toldi, nevét hallván (nem tudja mi végett): |
Úgy csillapult vére lefelé azonban,
Mint az örök csepp húll nagy üres barlangban.
"Tudom én, ember vagy ahol ember harcol;
De ha egész harcot egyedül kén' állnod:
Meg tudnád-e, felelj, védeni királyod?"
Miklós bizonyítá: száz élte ha volna, |
"Nem a halált kérdem, az utolsó bérünk",
Monda Lajos "azzal ne siess: ráérünk.
Csak te meg én, haddal körülállva, szembe'
Vagy lesbe kerülnénk, vagy rabul esném én,
Idegen országban, te szabadon lévén:
Bíznál-e, fiam, hogy magad' is kivágod, |
Legalább míg jőne aki segélyt hozzon?" -
Hallgata egykissé; s mond a lovag: "Bízom."
Többet is erről majd hallani Trencsénnél.
Addig, ha dolog kell, adok azt is: nyergelj,
Ott a Szilágy, a Nyír, Máramaros, Erdely:
Szedj hadat, önkéntest, a király zsoldjába, |
Eregesd falkánként trencséni vidékre,
Magad is, Lőrinckor, odajöhetsz végre."
Megvakarná fejét ha nem acél volna;
Szeretne bizony már csehet ölni, enni:
De király parancsa: azaz így kell lenni.
Biztatja különben fejedelme titka, |
S legalább, mig felhajt hét vármegye népét,
Rozgonyi Piroskát elfeledi végkép.