Arany János: Ötödik ének
Tholdi Miklós ezen igen búsult vala.' |
Ilosvai |
Hogy megtöri szívét fájdalmas igában,
Ketté szakad ámbár, és ha könyez vért is:
Feleségűl mégyen Lőrinchez azért is.
Toldi bosszújára, maga bosszújára, |
Halni ha lehetne, oh! halni szeretne:
Szűnjön meg az élet, csak a becsület ne!
Játszik piros arcán az ifju egészség,
S úgy védi magát a viruló ép élet:
Soha öngyilkosság eszébe se rémlett.
Ám rózsa lehervad: hervadjon el ő is; |
Kell lassan emésztő szél, köd, aszály, féreg:
Neki a házasság legyen ilyen méreg.
Ami élet másnak, neki életvesztő,
Legyen neki átok, ami másnak áldás,
Neki nem jegyváltás, de halálra-váltás;
Menyasszonyi fátyol neki szemfedője, |
Maga magát százszor azon elsirassa. . .
Ezt ha nem gondolta, ezt érzé Piroska.
Kereste szegény szív a fogódzó nádszált,
Azt keresé titkon, éjente-naponta,
Hogy mi után áhit, még neki se' mondta.
Nem érti Piroska, mi vonja Budára, |
Mit maga sem sejt ő: arra van a lejtő,
Minden ohajtását édesdeden ejtő.
Nincs távol, akárhol, maradása tőle;
Mint az Akastyán * hegy, griffmadarak honja,
Száz mérföldnyirül is maga felé vonja.
Hadd lássa hidegnek, vagy lássa betegnek. |
Ne szeresse, szánja, mellőzze, utálja:
Ő pedig elhaljon - de szeme láttára!
De hát az a nádszál nem lebeg ott, vajjon:
Ha talán a bántást a lovag megbánta,
S édes szerelemre fordulna iránta?. . .
Oh te dacos, bús szív, mely halni akarnál, |
Nyom téged, igen nyom, Toldi lovag bűne,
Mikor a bocsánat egy szódba kerűlne.
Öröme büszkén süt a leány bújára,
Aranyosnak látja fekete felhőjét:
Látja benne csupán háza emelőjét.
"No fiam Piroska!. . . lám, igazán mondom: |
Volna fiam hét-nyolc, mindannyi levente:
Nem hozna reám oly becsületet, mint te."
Együtt az öreggel hét számra vadásznak;
Cilice búgástól, szerelemtől ráér,
Nem is azért él-hal, inkább vagyonáér'.
Ezt is eleinte kegyesen fogadta, |
Erőltette magát Piroska, hiában:
Vergődhetik immár szava hálójában!
Már kezde ürülni Rozgonyi ős telke;
Szomorún Piroska az útravalóját,
Rakosgatta, szegény, halálra valóját.
Mozdúltak is a nagy társzekerek lomhán, |
Mikor a ház régi falusi gazdája
Kocsira ül, s mellé szép eladó lyánya.
Repes a hir régen, hogy, elmegy az úrról:
Most az egész vidék ügyefogyott népe
Egyszerre, falunkint tódulnak elébe.
Tettek olyan áldást, szívreható dolgot - |
- Csak századik ebből rá örömet hozzon -
Csak ez az "angyal-szép, angyal-jó kisasszony!"
Szép háza Budán is volt Rozgonyi úrnak:
Azóta se látta nagy palota házát,
Mikor Lajos atyját, Károlyt koronázták.
Ott vala Csák ellen maga is Rozgonynál; |
Kedve-szegetten ült falun és nőtt mája,
Míg bele új lelket nem önte királya.
Hirdetve alig volt Trencsénhez a tábor;
Mikor a Felséghez Rozgonyi fölére,
S vitte Piroskát is a tiszteletére.
Bezzeg elámultak: udvara mily fényes; |
Igazán, nem látszott a különbség rajta:
Ott kezdte velük, hol Kesziben elhagyta.
Biztatja, ne féljen, remegő Piroskát,
Ki, miként nagy hangos templom alatt járván,
Fél szinte haladni, lesülyed a márvány.
De csak addig volt ez, míg közelebb értek |
Nem hagyta; Piroskát fölemelte kézen,
S mondá, hogy azonnal bemutatás lészen.
Lakozott Erzsébet még többnyire nyáron,
Mely az uráé volt, Károly nagy királyé,
Ott érezte, hogy ő igazán királyné.
De felváltva az új palotában is tart |
Övé vala ennek jobboldali szárnya;
Oda ment Lajos be, s a Rozgonyi lyánya.
Nappali termében, mivel udvar van ma;
Mellette királyok leányai, űlve,
Fő uraké, vagy száz, mind állva körűle:
Mint a halavány hold, noha sápadt fénnyel, |
De azért nem könnyen hagyja magát egy sem:
Lopva előpillog egy-egy tüzesebb szem.
Lajos bemutatván, távoznia kellett,
S ott hagyta Piroskát, anyja előtt, térden,
Ki kezét, az ép balt, nyujtotta kimérten.
Megrezzent a leány eme hideg kéztől, |
Gyűrüi gyémántján ajka lehét hagyta,
S térdelve, parancsát elvárta, fogadta.
Fodorodott kissé ajka sovány széle:
"Állj fel!" Szava nem volt se szelid, se metsző;
Társai tudták már, hogy az új lány tetsző.
Vált vele négy-öt szót, nagy-sebesen kérdez; |
Szép Örzsike mellé udvari leánynak,
Kisasszonya mellé a bosznyai bánnak.
Szép ujja begyébe tűje hegyét nyomta;
De mikor oszlának, kezdte legott csókon,
S ragadá kézfogva, hosszú folyosókon
Nem szól neki semmit, nem kérdezi, szóljon: |
Oda, hol tisztán és otthonosan várja
Puha pehely fészke, szép szűzi szobája.
Kezeit két kézzel széttartva, szorítja,
Néz a szeme közzé hosszasan és mélyen,
Hajolva felé, hogy ajka odaérjen.
"Szeretlek, te leány!" kitörőleg monda, |
"Ezt, ezt, a mosolygó, csókravaló szádat -
Hozzá szemeidben az a mély, mély bánat!
Szerelmes vagyok én: szeretem a léget,
Az álmot, az árnyat, a napot, a holdat:
Az elérhetetlent, ki se' mondhatókat!
S titkolom a légtül, a csapodár széltül, |
Rettegek álmomban, elárul az álom. . .
De, nézz ide! nem fáj: egy szisz ne'kül állom."
Szép ujja begyébe tűje hegyét nyomta;
Piroska sikoltott, hogy elveszi tőle,
Mosolyogva hátrált a másik előle.
"Hagyján!" kacagott fel: "hiszen ez már semmi: |
S mint nézi rubintját gyönyörrel az ötves,
Megnézte a csöp vért, s ízlelte, hogy: "édes!"
Szeretni Piroskát Örzse alig győzé:
De mikor jó-későn nyugalomra tértek,
Panasza feltörte azt az erős kérget.
Odafutott hozzá hirtelen az ágyba, |
Odafeküdt mellé; csókolta, ölelte;
Gyenge fehér vállát pirosra lehellte.
Szereti a földnek koronás királyát;
Ő, kicsi néptörzsök s fejedelem lyánya,
Szemeit a napra, Nagy Lajosig hányja.
Tudja mi lesz vége, ám hadd legyen! ennek |
Tudja, Lajossal már ki van eljegyezve;
De ha nem volna sincs közelebb a messze.
Neki lett szüksége a vigasztalásra,
Megesett a szive kisasszonya sorsán,
Maga állapotját ahoz elgondolván.
Gondolta, de nem szólt. Visszás neki - bátor |
Neki ez a nyiltság vált lehetetlenné:
Úgy érezte, hogy a világért se tenné.
Hogy Toldit egész nap nyomtalanul leste;
Lovagok csörtetnek, daliák, apródok:
Csak az az egy nem jött, az az egy nem volt ott.
Kérdeni szót nem mer. Ám sürgeti apja, |
S míg egy nap a másra görgeti ón súlyát:
Csak az Isten tudná szíve nehéz búját.
Ocsúdni sajongó tetemi fájdalmán;
Ellene föllázadt minden ere, tagja:
Erejét, mozgását neki megtagadja.
Nem tudja, mióta, hol, mi okon fekszik; |
Álma világosság, szín, mozgalom, élet:
Csupa homály, holt, vak, üres az eszmélet.
Feszíti szemét az alaktalan éjbe:
Feje felett négyszög nap támad előtte,
S emberi hang és szó árad ki belőle.
Toldi figyel. Lassan mind újraszülemlék |
Nyers, durva kiáltás füleit szaggatja,
Melynek szitok, átok, s ez a foglalatja:
Ott vessz meg, ebanyád! ha még meg nem vesztél.
Tapadjon a bőr rád, mint asszu fakéreg;
Nedves, büdös almon egyen meg a féreg.
Szüntelen éhség közt, élted alig vonjad, |
De ne halj meg; sőt élj: amennyi elég lesz,
Hogy halni ohajthass, hogy kínodat érezd.
Jodok áll itt, fia ama cseh vitéznek,
Kit Duna szigetjén meggyilkola kardod
S címerben a képét szemtelenül hordod.
Most fogva vagy, itt vagy az én csaptatómban, |
Ostoba! tudd meg hát, és egyen a méreg:
A farkas, a bárány: egyhasi testvérek!
Sziklafalú tornyom' vállad erejével;
S híred az égig bár, csillagokig szálljon:
Nosza próbálj onnan kirepülni szárnyon!
Ott vesztél, cudar, ott! Nem férfi bosszúja |
Kik veled a tréfát kezdik erős lúgon:
Jer, apád gyilkossa te rabod lesz, húgom!"
S egyre hanyatt fekvén, motozá a kardot,
De fájt keze szörnyen; tapintva, sokára
Ráakadott, épen a markolatára.
Gondolta, derék lesz, mentiben a szónak |
Nem birta fel; amin nagy nehezet búga,
Ezt hallva, rikoltott Jodok ádáz húga:
Emlőmön az élted táplálni kivánnám;
Gyűlölném a halált ha kegyelmet adna,
Boszum éh torkából hamar elragadna.
Bosszúval örökre kapcsolva leendel |
Ez a "holtomiglan", - ez a "holtodiglan":
Elmondod-e, Toldi? nem mondod? ez így van!
Soha nem borúl az apja sirhalmára!
Vakká sírja szemét a kedves utánad,
S könnye kifogytával maga is elszárad.
Nem, nem! dobja magát dögleletes kéjbe, |
Ölével a híred öli minden éjen:
Koldus gyermekid is megköpik útfélen!"
Eszébe jutott a tiszta fehér angyal,
Ki ragyogó tündér lakosa lelkének,
S kitől gonosz ármány így különíté meg!
Össze csikorítá foga éles malmát, |
S enyhíti szerelmét: dühe az, hogy' álljon
Bosszút eme rablón s neme-hagyott lyányon?
Hada romlásának már végire jára:
Hogy esett, mint történt serege gyors veszte,
Mely idegen tábort Prágáig ereszte.
S megtudta előbb is, nagyra nyitott szemmel, |
Kivéve Lajossal az udvari falka,
Mely a réműlt várost neki elfoglalta.
Hogy népe csatát sem mert állni Aporral,
Nem is ütközött meg viadalra szállván,
De meg az ellenség erején és számán.
Mint szembe dobott nyáj, eredett futásnak, |
Nyil-, kopja-süvöltés riogatván hátul, -
De nagyobb kárt valla rablók csapatátul.
Zsákmánynak előre kezdének örűlni;
Cseh-Morva hegyekben vala rabló fészkek
Lecsapni a völgyre idején nem késtek:
Fogadák a rémült szaladókat szembe, |
Sokat önvérükből leölének harcon,
Sokat elfogdostak, hogy eladják sarcon.
Hogy allatta így foly gonosz embervásár:
Megszégyellte magát, s udvara láttára
Fogadá keresztes kardmarkolatára:
Hogy lakomán kelyhet szűz ajka nem érint - |
Hüvelyébe addig vissza se' száll kardom:
Valamíg a rablót egyig ki nem irtom!"
Nemes, a közjóra, mind lóra felüljö, -
Királyi személyben maga tábort járat,
Megvíni had által minden olyas várat.
Azonban e harc most mit érdekel engem, |
Neki dicsőség, ha kipusztul a féreg; -
Én Toldihoz ismét; az enyímhez térek.
Éh-szomjan elölni nem siete rabját;
Ő maga titkon is ápolta, hogy éljen,
Bort neki, jó étket, bocsátva kötélen.
Mondotta, bosszúját halasztja továbbra. |
S mikor a természet dúl-fúl, zsarol önkint:
Gyötrelmeit akkor neveli csöppenkint.
Ereje kész orvos, vére csupa balzsam:
Valamint az erdők viharedzett vadja
Sebeit egy-két nap éppé nyalogatja.
S vele üdűlt vágya, bizalma, reménye: |
Bizony egy óráig sem tartja le fogva,
Csak erő gyűlhessen e béna tagokba.
Kezdé tapogatni börtöne homályát
Ha valamely bézárt ajtóra találna,
Melyet kifeszítsen nekivetett válla.
Nem lelt; csupa kőfal, ameddig eléri, |
Megásni alólrul kísérti hiába:
Kőszál gyökerébe van börtöne vágva!
Szét néz: falak által szorul össze gondja,
Nem látja, de érzi, meredeken, szűkön:
S elfutja szemét egy kínos, keserű köny.
Letörli a cseppet: türelem! azt tartja: |
Szikrázik acélja visszarugó kőben -
S diribre-darabra szakad a kezében!
Megrázza sörényét riadó haraggal;
Dühe tetőpontján harap önkarjába,
Hogy minden ereje hiába, hiába.
El kell veszni tehát, becstelenűl, gyáván! |
Ama mennyországtól küszöbén elválva!
S mindezekért bosszut - még bosszut sem állva.
Szőke piros arcát Jodovna lehajtá
S leszólt neki halkan a néma sötétbe,
Kétfelül a hangot tenyerivel védve:
"Toldi, fölépűltél: azt köszönöd nékem, |
Gyilkosa nemzőmnek! gyermeke táplála:
Meglátom, e jóért van-e benned hála.
Jodok elment, s éjjel hazajő, mint részeg:
Jodokot én éjjel meg ölöm az ágyban,
Mert nem tudok érted hova lenni vágyban.
Esküdj meg, enyim léssz; - ha nem akarsz nőddé, |
Kincs van e várban sok; gyere, vígan éljünk:
Az erő, a szépség sokasítsa kéjünk."
Feledé, hogy cselből ily alkura álljon,
Nem is jut eszébe, de hiába jutna:
Az őszinte bajnok még úgy se' hazudna.
"Máglyára boszorkány! heh! aki feláldott. . . |
És rázta fel öklét, egyebet sem mondva -
Erre, keselyűként süvölte Jodovna:
Ám lásd boszumat, ha szerelmem elűzöd.
Könnyen elengedtem apám megölését,
Testvérem eladnám - egy hév ölelésért:
Neked az mind nem kell:. . . ! Bosszu tehát, bosszu,! |
Eleven rothadsz meg: de magad kerested:
Nem lesz soha másé, ha enyim nem, tested!"
Vígasztalan éjben Toldi vitézt hagyta,
Fekete éjfélnél is feketébb gondban.
Az idő jel nélkül sietett azonban.
Fényes nap az éjjel dali táncát lejti: |
A szép tarka világ neki egy sötétség,
Örvényzik alatta feneketlen kétség.
Bőjtjei mind hosszabb, sanyarúbb időnek;
Előre az étket meggyűlöli orra,
S vissza fanyalodik bizonyos undorra.
Képzelme Piroskán enyhűlni se' szállhat: |
S mennyei lelkében ha nem esett kár még:
Környékezi azt is őrűletes árnyék.
Hull rá a magosbul üszög és sziporka,
Lát odafenn lángot kavarogni füsttel,
Veri fülét nagy zaj: az itélet jött el?
Mint éhes oroszlán Dániel vermében: |
Megrendül a szikla beléje tövestűl,
S mennydörgve hat a nagy zsibajon keresztűl.
Még akit az anyja föld-siketen szűlt is;
Emberek a hangra nosza jőnek-mennek,
"Kell lenni - kiáltják - még ott elevennek!"
Útat egész addig irtanak a tűzön, |
Toldi az Isten szép ege alá jő fel,
Szabad levegőjét méri tág tüdővel.
Hogy Károly a rabló kapuit bevette,
Fészkébe Jodoknak hajíttata csóvát,
S meglelte hugostul már az akasztófát.
Látta is út közben - s bosszús vala Toldi, |
Mégis elirtódzott szeme ily látványtól:
Csúnya bitón függő szép ifju leánytól.
"Buja zsivány volt ez, holtak szeretője:
Ifjakat elrablott s megölé a karján:
Tízszerte Jodoknál gonoszabb volt e lyány."
Jó Toldi azonban táborhoz elére: |
Kínálták, le is ült; volt sok ital, étel;
Versent bizony a hős falatoza héttel.
Röviden szép szót tesz mostani sor járul:
Hogy a neve Toldi, - Toldi, Lajos híve;
Most e cudar rabló mit tőn vele, íme!
"Felségedet - úgymond - én csak azon kérem: |
Valamennyi rablón boszumat hadd töltöm:
Nevemen ily csorbát ne hagyjak e földön!"
Mert Toldi nevétől zeng mindenek ajka;
Bizonyos! a rablót ez elirtja szörnyen:
Keze alá adja serge javát: menjen.
Ott a zsivány haddal Toldi hogyan végez, |
Jobb az idők fátylát rá visszaterítnem;
Csak az útjokból még ez egyet említem.
(Csuda volna, ha nem megesett történet),
Paripa-nyerítés vihog egy bokorbul:
S Toldinak a Pejkó csak elibe fordul.
Nyerge azonmódon, s minden egyéb szerszám, |
Bántani (oly vad volt) száz brátye se merte:
"Ember vagy!" a hős mond, s csókolta, ölelte.
Röpülj haza röptön szép Magyarországra,
Hagyd te a rablókat, ne keresd a híred:
Boldogságodat úgy még tán utoléred!
De, noha szerelme kétszeresen vonja: |
"Valamíg a rablót rendre le nem vágom:
Hogy csúfra ne légyek idegen országon!"
Nyomhatja fejével ablaka keresztjét,
Szép szemeit nappal nézheti fájósra,
Sírhatja ki éjjel, mint a piros rózsa:
Hősök az udvarnál noha jőnek-mennek; |
Még amelyik távol olyan is, egy szálig:
Közeledvén, az is idegenné válik.
Szép Örzsinek egyszer nyakába borúla:
"Ne nevess ki érte szép Örzsike, lelkem!
Ha valamit kérdek, ne itélj meg engem:
Ím a leventék, mind harcból haza jöttek, |
Toldit az udvarnál mégis sose látom;
Rokonom pedig ő, az anyai ágon."
"Nem rokonod, látom; itt a fejem rája;
Szereted, mint én azt. . . s kínja szerelmednek
Annál gonoszabb, ha máshoz erőltetnek.
De ne búsulj: a föld gyomrának alóla |
Csak valld be!" - Szegénynek szót kelle fogadni.
Nem merte, nem tudta, nem bírta tagadni.
Kezd nyomozást titkon az egész tábornál:
Toldinak, úgy mondák, fegyvere-hordója,
Ha valaki, az tud bizonyosat róla.
S nem nyugovék Örzse fondorlatos ésszel |
Midőn a kérdés velejét meghallá,
Ily egyenes választ teve azonnal rá:
Hullt bizony ott a cseh, akar a pozdorja,
Magam is vagy húszat tudom elapróztam,
Pedig én csak gazdám szemetén tallóztam "
"Jó, jó!" - nevet Örzse - "nem az itt a kérdés" , |
Többi viselt dolgát elnyelte morogva,
Azután így szólott - ujra beléfogva:
Mennyi özön kincs volt! csupa gránát, skárlát.
Kopjával az ember singjét neki mérte -
Igaz, hogy a gazdám megfizetett érte -"
Örzsike még egyszer a szavába vágott: |
De Toldi felől szólj: hova lett? hol vált el?"
Mire Bence kissé boszusan kiált fel:
Hát biz az úgy történt, akar a mesében:
Egy rengeteg erdőn hogy lépve haladtunk,
Hát egyszer a föld is rázkódik alattunk.
Nézzük, micsoda ló, miféle sikoltás: |
Utcu! egyéb sem kell a nemzetes úrnak:
Utána ered; mint az agár a nyúlnak.
Rajta! no most Pejkó!. . . de már megelőzte;
Útakon, út nélkül; völgyön le, hegyen fel:
Ameddig az ember kísérheti szemmel.
S nosza befordulnak odafenn egy várba: |
Váltig zakatoltam, nem eresztettek bé:
Azóta se láttam jó uramat többé.
Szomorún kuncsorgék, Toldi vitézt várván;
Azután a tábort siettem elérni:
Ejh! a nemzetes úr - van is ott mit félni!
Megölé az órjást, tudom, egy »muk« nélkül, |
Süvei most már mind hercegek, királyok:
Üthetik a nyomát idevaló lyányok!"
"Fogd ez az erszény, de megesküszöl ám rá!" -
"Már hiszen, az órjást nem mondhatom, a volt -
Bence felel - csakhogy maga, lova nagy volt;
A királyleányt is: az-e, nem-e épen? |
De hogy a történet valóigaz; erre
Esküszöm az élő nagy örök Istenre!"
Vergődni Piroskát sebeiben hagyta,
Mint lelövött gerle vergődik az aljon;
S kit Örzsi se' tudta mivel vígasztaljon.
Toldinak ezt nyilván hirdeti kalandja: |
Árva Piroskához hogysem haza térne,
S kezihez békülve, bocsánatot kérne.
Hogy vérben előtte, fagyban a hős fekszik,
Idegen bércek közt, elhagyva, feledve,
Végig se' siratva, hanttal se' temetve!
De megint jő perce, még iszonyúbb ennél, |
Melyhez ama kínt is nyugalomnak véli:
"Él, él: de világát nem teveled éli!"
Vajh mitevő légyen a Rozgonyi lyánya?
Néha egy-egy tanács indul egész hévvel,
De maga a szóló megakasztja dé-vel.
"Hátha bizony. . . jaj de! - Tudod-e mit?... áh de! |
"Nem!" felel a másik, hirtelen és bátran,
"Lyánya ha volnék sem! én árva, anyátlan."
"Igazad van: bűn itt érzeni a lánynak!
Itt csak ez a sok dísz, fagyos és szent pompa
Vagy képmutatónak kell lenni naponta.
Nem szólni, de nézni: nem nézni: pirúlni; |
S valamit csak sejtsen a királyné róla ...!
Nem hiszem, éltében fiatal lett volna.
De te oly félénk vagy, leány vagy egészen:
Úgy-e, te nem mernél. . . ily viruló korba'. . .?
Boldogtalan! élj te; menj te kolostorba!
Nyersz a királynétól dícséretet ezzel, |
(Elválasztana, ha már hitvese lennél:)
Semmi egyéb útat nem képzelek ennél."
"Azt az öreg embert nem viszem én sírba!
Nem élne az régen: a remény táplálja,
Hogy lesz örökösse, támad unokája.
Most a kegyelemszó felfújta reményét, |
Oh, e buborékkal élte is elpattan. . . !
Szívem', rántsa ki bár e kéz: odaadtam. "
Nincs menedék földhöz, irgalomért éghez:
E gyönge teremtés, Piroska, ezentúl
Kezdte magát törni a kötelességhez.
Megnézte merően azt a sötét pályát, |
S addig erőltette a mosolyt arcára:
Szívébe is olykor lehatolt sugára.
Most látszik a munkát szinte siettetni;
Hetek óta foly már - nagy készület ímez:
Mind az egész udvar neki varr és hímez.
Piroska az éjből is nappalt csinálna, |
Sürög-forog, intéz, maga szabja, bontja:
Oh, csakhogy e gondtól csilapodnék gondja!
Órjás bizonyosság zuhanó terhével,
Borult le magános hajadon ágyára,
Sírt az el-elfúló forrásviz módjára.
"Anyám, jaj anyám!" - így szakad a szó tőle - |
Vagy, már ha le kellett kora sírba szállnod,
Mért oda nem vitted árva kicsiny lányod!
Ami velem történt, soha nem történnék;
De mit tehet a lány, árván, növeletlen,
Kemény férfiak közt, elhagyva, egyetlen!
Oh nézz le, tekints le amaz üdvösségből, |
Ha van ott irgalom, kegyelem számomra:
Boldogtalan szívem enyhítsd nyugalomra!"
Enyhült is. Azonban készűlnie kellett.
Vidor ifju lánykák fülébe csevegnek,
Eleven bábjáték az ilyen ezeknek.
Öltöztetik immár gondos, ügyes kézzel, |
Azt hiszi, nem kell több, csakhogy angyal légyen
A menyasszony s mindjárt menyországba mégyen.
Oltára előtt a kereszten függőnek;
Ott van a királyné ragyogó udvarral,
Ott Rozgonyi, büszkén a daliás Tarral.
Piroska kicsinybe hogy holtra nem ájul, |
"Szívből, szeretetből!" - rebegi - hozzá mén...
Add istenem, e szó legyen igaz! Ámen. -
Ballag haza Toldi, tűnödve magában:
Kiölé a rablót az utolsó házig,
Most, bosszuja hűltén, szíve lohad, fázik.
Levele császárnak s gyöngyös adománya |
Szemeit csüggeszti lova lába mellé,
Mintha sok elvesztett idejét nem lelné.
Reszket is a hírért, reszket is a hirtől;
Ki láncsa szegezve rohanna veszélynek:
Félve halad szemközt a budai szélnek.
Ne beszéld ki, bús szél! haraszt ne susogd el! |
Ne hallja korán meg ami úgy is késő:
Mily messze szakadtak, az a leány és ő!
Félre-zugon fekvő kicsi házához tart,
Hol Bence uratlan henyeségben várja
S kis varga kapusnak cincog citerája.
Toldi se' kérd sem hall újságot ezektől; |
De minthogy urával szóba se' mert állni:
Aranyait kezdé ravaszul számlálni.
Végre nem állhatja: "Nosza, hol tevél szert,
Te semmirekellő, e tömérdek pénzre?"
Bence odanyujtá, hogy emelje, nézze.
"Jaj, nagy uram! - mondá - sora van mindennek |
Ahol az úr kedves, ott ebe is kellő. . .
De hallgatok inkább - én semmirekellő.
Hogy valaki Toldit szereti kegyetlen,
Valaki, de még ki! nem akármi lány a:
Kisasszony, az is fő: bosznya király lánya!
Toldi riadtában majd holt-eleven lett: |
Nem volt vele másik? kérdezte szorongva:
"Volt; az, ki megesküdt, minap a templomba."
Toldi rohan, száguld, mint kóbori lélek;
Birkozik a széllel Buda nyilt utcáin,
Havas eső csattog, sistereg orcáin.
Mint a kavargó szél azt mit az ég hullat: |
Keblét a zimankó meztelenűl járja,
Veri nagy hullámit haja sötét árja.
Körmöli a földet és rugja dühében:
Úgy őrzi kivűl ő a Rozgonyi házat,
Néma hideg kőtől dühösebbre lázad.
El-elrohan olykor s vissza megint újra, |
Jaj, ha szegény Lőrinc most elibe lépne!
Ne hagyd, uram Isten, most esni kezébe!
S mire a föld vére összefagyott csonttá,
Felvirrada ő is, dühe alábbhagyván,
Valahol egy korcsma utcai kőpadján.
Nem aludt, zsibbadság nyomta csak el kába - |
Ott lelte hibáját nagy bánata mellett,
Hogy senkire vádat másra nem emelhet.
Ahol az új párnak híre-nyomát vessze;
Beűlni Szalonta mord falai közzé,
Piroska felől még álmodni se' többé.
A reggel azonban szélesre kinyílott, |
Felvánszorga tehát, s hazafelé menve
Kit lát? a Piroska férjét, vele szembe.
Örvend neki mindjárt, keze messziről int,
Arca ragyog; Toldit üdvözli, kiáltja:
Nincs hova előle menekülni, látja.
S Lőrinc odaadná neki lelkét-testét, |
(Rozgonyi most úgy sincs itthon az ifjakkal:)
Toldi csak ezt mondá szigorú szavakkal:
Tudod-é mit mondtam neked a viváskor?
Ha te rosszul bánnál - mitül Isten őrizz'! -
Ne híjj te magadhoz soha engem, Lőrinc!"
De amaz dicsekszik s bizonyítja hévvel, |
Lássa, tapasztalja: lehet-e már szebben? -
Ámbár hazudott is Lőrinc, nem is, ebben.
Elnyomni szerelmét, az első egyetlent;
Büszkébb vala, mintsem tűrne olyan dolgot,
Hogy a világ előtt ne legyen ő boldog;
Az eskü is immár neki erős gyámol, |
A vérnek is abban lehet egy kis része:
Nem epe a mézes hetek ifjú méze.
Beállhat idővel szive gyógyulása;
Marad ugyan sebhely: megérzi halálig,
Ha az időjárás komorabbra válik. -
Szó nélkül a bajnok búcsut vesz azonban, |
Estig az érc zablát marja szegény pára:
Ő ólba megy akkor, Toldi - lakomára.
Látni Piroskáját - jaj! nem övé az már;
Tőle hideg búcsút - azt sincs joga venni;
Egy néma sohajtást - jobb oda se menni.
Hátha szilaj vére - de galamb lesz, bárány; |
Keserűbb lesz akkor - legyen! azt szomjúzza; -
Így habozott a hős: de az örvény húzza.
Ura dicsekvési: ki a mai vendég;
Vére-hagyott ajkát emelé tiltóra:
De a beszéd elhal, nem veheti szóra.
Egész nap az Istent mind csak azon kérte, |
S egész nap a szívét mind csak azon kapta,
Hogy, ha felé sem jön, megreped miatta!
Marcongló, iszonyú, de gyönyörűséges.
Repeső, örvendő, bánatos és bánó,
Felelő és kérdő, viszont szemrehányó;
Tilos, ámbár büszke egy isteni jogra, |
Kétségbe-esés, hol odavész test, lélek:
Az az egy pillantás ezt érzeti vélek!
Észre se' vőn semmit a kenyeres-pajtás,
Kinek a boldogság mind nyelvire tódul,
Se hallva se látva sok fecsegő szótul,
Volt idejök lassan maguk' összeszedni |
"Így, az idő, termés" - "úgy, a lovak, harcok -"
Ami belül forrong, elföldheti arcok.
Vérmes egészségtől, bortul, szerelemtül;
Iszik az új párért, hogy ihassék érte:
Nem bánja, ha Lőrinc oda van is értve.
S mikor a szép asszony, poharát elvéve, |
Megfeledé szinte hosszu örök búját,
Élvezi mit a perc öntudatlanúl ád.
S ím, erdei süldőt, büszke vadat hoznak,
Mint eleven, nyujtó-deszkára hasalva,
Bőre piros páncél, szájában egy alma.
Tar nekigyürkőzött a gazdai késsel, |
"Addsza" kiált Toldi, s elkapta nevetve:
Elereszté Lőrinc, sanda szemet vetve.
A kis bor-e, melyben ajaka megfördött,
Vagy az érzés, a már eltemetett, régi,
Súgta Piroskának, hogy ezt mondja néki:
"Édes uram, mért is tetteti kegyelmed, |
Tudom én, jól láttam, mire képes jobbja:
Hát a viadalkor, az utolsó kopja?..."
Képe vörösebb lett mint a malac bőre,
Bal keze meglódult akaratja ellen
S visszacsapá a szót, az eredő helyen.
Vért - amitől ajka majd szinte kicsattan, |
Rámered egy percig sáppadt meredéssel -
S nézi vadul Lőrinc Toldit a nagy késsel.
Iszonyát felfogván az ijesztő tárgynak,
Visszagurul mintegy teste körül, s száguld,
Tüske, bozót, sűrű neki jó országút -
Iramodék Lőrinc egy közel ajtóba, |
Honnan egyéb út-mód sincsen menekedni:
Ablakon útcára kelle magát vetni.
Vesztegel egy kissé, cimpái dagadnak;
De futni ha látja, önkénytelen üldi:
Csörtet amaz után rettenetes Toldi.
Eléje Piroska könyörögve lebben, |
Kezére omolva, mély fekete szemmel
Néz rá föl, ijedten, kérve, szerelemmel.
Haragja szivéből nyomon elviharzott,
S mint fekete felleg a lemenő naptól;
Egyszerre pirossá hajnalodék attól.
Kebeléhez vonja rejtező orcáját, |
S lehajolván sűrű, önfeledett csókra,
Közben susogását így tördeli szókra:
"Jer velem - elviszlek - paripám nyergelve -
Oda hol még szellő - nap fénye se leljen -
Megvédlek egy ország - mind a világ ellen!"
Piroska e szónál vette magát észre, |
Kibontakozott és rebegi esdőleg:
"Becsületét védd meg, oh lovag, egy nőnek!"
Segély kiáltásra nem nyit zajos ajkat,
Reszket, halovány mint a liliom szirma:
Jól érzi, hogy ellent állani nem birna.
Ám Toldin erőt vesz keserű józanság, |
Ki lovagnak hívja. . . mintegy maga ellen!
Becsületének hogy védelmire keljen.
A bajnok elé rút, rettenetes bűne,
Mire csak gondolni borzalom, utálság:
Egy szerető szívet hogy tört meg az álság.
Törjék hát!... riadá - az övé is törjék: |
Nagy keserű búgás leve búcsuzása,
S ment, hogy soha többé Piroskát ne lássa.