Arany János: Tizedik ének
,Ott az város kivül táborát futtatá.' |
Ilosvai |
Északra, keletre, délre lesietnek;
Hol ma is ezer nyáj legel izzó nyáron,
Mely alant telel ki, a tábla-lapályon,*
S az olasz - mint a móc cafatos bundáját - |
Hol zamatos fűvön a nemes sajt, túró
Harmattal születik: - ered a Volturno.
Jobb a meleg síkon föl- s le barangolnod;
Hajts le, juhász, hajts le! barmod olyan félénk
Ím közelít harczaj, kürtriadás élénk,
Ím tüzet ont egyre a tüzes mén lába, |
Nincs nyugta madárnak, kövön-ugró vadnak,
Mind égbe röpülnek, mind völgybe szaladnak.
Hogy délre, keletre vágyva letekintsen,
Délre, hol Aversza eshetik és Nápoly,
Keletre, hol alföld hegyek alatt zsámoly.
Hadait a király eléri, bevárja, |
S miután fejenkint maga megszemléli,
Két sereg áll rendben: keleti és déli.
Gilét az utóbbit vezeti, a nádor,
Vele zsoldos Wolfhárd s népe ötezernyi,
Képesek a zsoldért nemzetöket verni.
Ezt a király elsőbb útjára bocsátá, |
S várni be hirt róla, bizonyos ujságot,
Pihenteti még a többi lovasságot.
Követ egy folt: küldé Venáfro, Tiáno,
Hogy e városok az őrséget elűzték,
Lajos lobogóját, strucait feltűzték.
Jött azután más hír, hogy Cápua mellett |
Mert, ki a Volturnón ellen akart állni,
Szétveré a hadat Miklós, Cajetáni.
Tudva, hogy a hidfőt zsoldos erő védi
Innen is a vízen, túl is a szorosban,
S Taránti Lajos bent Cápua városban:
Hadaiból, amint Fondi felől hozta, |
Keljenek át a hegy, és a tenger felől
S hátban támadjanak, mikor ő majd elől.
Hajnalban uroknak jelezék lángfénnyel,
Csak mint mezei tűz gömbölyü csilláma,
De tudva előre azok szeri, száma.
Visszafelelt arra Cajetáni mással: |
Jel vala egyszersmind közös riadóra,
Hogy talpra ki gyalog, és a lovas lóra.
Széltére aludtak) pacuhán fölverték;
- Ezek ugyan tudták, hogy jő Cajetáni,
De fog ez éjjel négy mérföldnyire hálni.
Most, a veszedelem nyakukba szakadván, |
Százan is egy szélbe', bár nem elég tíznek -
Rohannak bizony a kész halálnak, víznek.
Ha észre nem veszi tulnan a Taránti;
Hanem ez csatán nőtt zsoldosait hozza
S hidon a futókat nyomja velök vissza.
Harcoltak az ígért s kétszerezett bérért, |
Szembe saját vérök, a szaladók ellen,
Míg visszaszoríták, hogy csudát müveljen.
Hogy itt a haláltól csak a halál óhat,
Fordul az ellennek megkövesült arccal
S mint az oroszlán, küzd; ki esik, ki harcol;
Ki elesett, mint dölt fatövön, átlépve |
Így a legelsők közt sohasem lesz csorba,
Míg Taránti s népe bevegyűl a sorba.
E pihent erőnek helyet adna már-már;
Hanem a vízen túl nagy riadás támad,
Csatazaj, üvöltés vadul onnan áthat
Döbbenve Tarántit viszi ez az ujság, |
S mire Cajetáni odaér, már lángban
Áll a Volturnó-hid egész hosszaságban.
Tűz alatt a vízen hamar általúsztat
De nem a város már égő kapujának,
Hanem oldalt, jobbra s balra Cápuának.
"Szomorú lőn ott a Taránti szüretje" |
Cápuát ennek már be se kellett venni,
Csak az égő várost oltani bemenni.
Hogy szét vala verve a mezei tábor
S Cápuát felgyújtá a szaladó őrség;
Most Fondi kezén van, s mienk az erősség.
A nádor Aversza falait kerűli, |
Mert erős mód nélkül a hely, és derekabb
Hős nem védhetné, mint kapitánya, Jakab."
Új győzedelemre foglalónak vette,
S megajándékozván Giléti követjét,
Fondinak is küldé méltó köszönetjét.
Azután vajdával s a többi vezérrel |
Hogy az árulást is gyökerén elmessék,
Meg az árúlót is kézre keríthessék.
Mint gyermeki játék ügyesebb búvói,
Nincs sehol is szembe tetemes táborral,
Van mindenütt mégis, szakadást bújt, forral.
Íme Lucérát, mely már Lajost uralta, |
Foggiát, Canózát megerősittette,
Ugy tovább, a tengerpartra, magát vette.
Hogy Lajosunk ő rá ne tehessen vádat;
De azért ez tudja, mi dologban sántít,
S gyülöli jobban, mint előbb a Tarántit.
"Csavaroghatsz, róka, csavaroghatsz!" monda, |
S el-ütünk vagy futva, vagy utánad ásunk:
De ki nem kerűlöd nagy boszuállásunk!"
Mely veszteg az ormon napokig is el-leng,
Majd fölkerekedvén, levonúl a sikra,
Hogy, fönt nézve, alább villámlik a szikra,
Fönt napos a csúcs már, de alant a rétség |
Vonaglik a felhők idege, a villám,
S a megszelelt zápor ködlik aláhullván:
Sötét haragjában lassan alászálla,
Csak fegyvere villog, hamidőn por-ködtül
Fönt a magas bércen láthatja, ki ott ül;
Odalent már kényén terítheti szárnyát, |
Arra nyomulván, hol közelebbi célja
Még jó tova fekszik, a pártos Lucéra.
Lerontva hevertek régebbi csatában;
Károly lovalá fel, hogy ujonnan rakják,
Megtörni ez által magyarok haragját.
De nem volna még kész, csak, mondani, félig: |
Nem várni be daccal Lajos közeledtét,
Hódolni előre, bánva maguk tettét.
Mellyel a pártütést szépíteni szándék.
Hanem a fellegvár, egy kisded erősség,
Mást gondola, mint a városbeli őrség:
Taránti Lajosnak embere van benne |
Kapuját e fészek bátran becsukatja,
S Johanna zászlóját fennyen lobogtatja.
S vete a városra vétke miatt sarcot,
Hogy, mire odaér, ki legyen teremtve,
Pedig inditá már a seregét rendbe.
Ott, a város alatt, tábort üte várván, |
Közben az elfáradt hadait nyugtatja,
S vidám lakomákon éteti-itatja.
Szabad ég alatt űl mindennap ebéden;
Hosszu rakott asztal s királyi teríték
Körül ott szolgálnak mind úrfi leventék.
De az alsóbb rend is, széllyel a mezőben, |
Nézi falakról ezt mind az egész város,
Még a fellegvár is, bár kapuja záros.
Csak a város mellett, külön, egy öt-szegben,
Nincs árka, fala sem roppant nagy erősség:
De lovas tábortól nem félti az őrség;
Most, látva naponkint, odalenn hogy' élnek, |
Odalenn mulatság, étel-ital járja;
S könnyü hadijáték kezdi, avagy zárja.
A nápolyi zászló szúrja vala régen,
S mond egy nap ebédnél: "Csak az olasznak higyj!...
Fiúk, ez a kis vár, úgy-e nekünk bakfitty? --
Nosza, játsszatok ma egyet ilyet, Dénes!" |
Sugd meg Szécsinek és többi cimborádnak;
Ezek a taljánok olyat úgy se' láttak."
Össze is verődött, és "bakfittyet" játszik,
Csak könnyü ruhában (így szabadon nyargal),
De az öv mellé szúrt rövid éles karddal.
Ritka, hosszu sorban kiki helyre lépe, |
S mikor így fennálltak mint egy laza négyszeg,
Várták a jeladást az ifju vitézek.
Futni ahogy telik hősfi rugós intul,
Kőhajításnyira egyszerre megállnak
S térdre feszült kézzel "bakhátat" csinálnak.
Ezt a követő sor, mintegy ugrógátúl |
Vállra vetett kézzel szöki át futtában
S kürtszóra megállnak kicsi távolságban.
Az előtte hajlót átszökdösi mindet,
Valamíg álló sor marad egy is hátra:
Most futni jön a sor az első bakhátra.
Így, mintha sok ember szénarendet forgat, |
Vagy hullámra ha kél tengeren új hullám:
Váltja sor a sort, mind messzebbre nyomulván.
De most jeladásra fordúl neki vissza,
Összedugott kézzel a falakon nézik
S nevetik Lajosnak ugrándi vitézit.
Sor, sor után hogy' jő falaik tövébe, |
S nem látja, mi a cél (madarat sípszóval):
Bevenni a várat emberi hágcsóval. *
Bakháttal, a karját feszíti kövére,
Ugrik a másik sor, vállaira ennek,
Hogy lépcsője legyen, kik utána mennek;
Így rendre amíg a felyül állók karja, |
Lett odafönn bezzeg zavar és ijedség:
Most veszik észre, hogy nem tréfa, nevetség.
Megettök az új sor szeme is már csillog;
"Fegyverre!" kiáltják s kiki szalad érte;
Ezalatt a párkányt más-más sor elérte.
Lenn tárogató, kürt, síp, dob zaja roppan, |
Fenn a falon állók szaporodnak egyre
Hogy az őrségből már egy ha esik egyre.
Látja, hogy a sok szem ragyog, a kard éles.
Nosza, míg az ellen rakásra verődik;
Kaput elfoglalni, tárni ki faltőig.
Úgy is lett; mire a várbeliek jöttek, |
Mert a kapu csak rés, melynek üregébe
Ezerenkint tódul már a halál képe.
Leborulván arcra mind az istenadták;
Lajos a fegyvert-mit tőlük elszedette,
S enniök adatván, szélnek eresztette.
Ezalatt a város kifizetvén sarcát, |
Hogy rajta keresztűl indulva keletnek,
Új tárgyat, új szárnyat adjon ez éneknek.
Követet, váltságdijt küld elibök mindjárt;
De Canóza bátor kapitánya, Rájmond,
Nem olyan ember, ki minden "igent" rámond:
Makacs ellenállást, nagy viadalt készit, |
Tetemes földhányást megrak cölöpökkel,
Körülveszi várát védelmi övekkel.
Nem várt akadálya bosszantja fölötte,
S mond Laczfinak: "Itt mi jó-hosszan elűlünk;
Addig hova tünhet a fő vad előlünk!
Nosza, te a tenger városait hajtsd meg, |
Maga is, légy rajta, hogy kézbe kerűljön;
Én addig e város falait meg-űlöm."
Vajda egyik résszel indúla keletté,
Másikkal az úton magyarok királya
Canóza felé tart, délies irányba;
De azért nem lesz nagy köze a két hadnak, |
Lajos a sík földön, part-szélen a vajda:
Segíthet ez annak, az emennek, bajba'.
Külde Averszától hírt a nádorispán,
Kéri Lajost, haddal segítene rajta,
Mert már a mezőn is magát alig tartja;
Nem hogy bekerítné, sőt néha Jakabnak |
Taránti Lajost is hallja, hogy Nápolynál
Új zsoldosokat gyüjt, új sereget formál.
Kénytelen hadától leküldeni Kontot,
Gilétivel együtt hogy magukat tartsák,
Míg ő odajuthat, és mind a magyarság.
Igy a csapatjával - melynek olasz, német |
Miklós Benevento útjára kiválván:
Ostrom előtt nagyot gyengíte királyán.
Nekifog, a vajdát se' várja se' kéri;
Ha bevehetné, míg Laczfi meg is tudja;
S minden nap a síkot döngeti és futja.
Nem nézi henyén ezt árka megől Rájmond, |
Vas sulymot is éjjel, fogas eszközt szórat,
Ami által bénúl a lovon járó had.
Leugrani lórul, s vissza megint, szoknak,
A második ember, ismert jeladásra,
Addig paripáját tartja neki társa.
Fejszét ezek, ásót lovaikon hoznak, |
Rést ütni az árkolt, becölöpölt helyen,
S lóra megint kapnak, ha közelg az ellen.
Ásóval az árkot temetik símára,
Az erős palánkon nagy kapu-rést törnek,
S tele már lovassal elseje a körnek;
Ez előtt a gyalog - mint szélnek a polyva: |
Kénytelen a belső övbe magát vetni
S nyíl-, kopjavetéssel onnan verekedni.
Szaporítja mindig, s váltja lovasságát,
Míg a második öv esik ép' úgy kárba:
Mi által az őrség beszorúl a várba.
Most nagy munka, paraszt napi-szám néz rájok. |
Azt lebocsátani, le az Ofántóba,
Sok napi fáradság, hosszu kemény próba.
Ezer meg ezer kéz viradattul estig,
Ugy viszik apránkint közelebb, a várnak,
Hol már szikla- és nyil-zápor alatt járnak.
Itt dolgozni lehet csak nehezen s éjjel |
Földet is a hídló-deszka fölé húznak;
Mely alatt a várhoz mind közelebb csúsznak.
Nagy fali hágcsókat gyüjt össze halomra,
Számszerijat, álgyu-, bástyatörő gépet,
Ácsai bárdolnak minden efféléket. -
Hírt vajda felől is hoza már követje, |
Mert a kicsapott őr-hadakat üldözve,
Népe vegyest omlott a nyilt kapu-közbe.
Mielőtt futásra vette az ellenség,
Sőt emberűl, azon melegébe' harcolt
S fordíta, ha nyomtuk, vissza megint arcot:
Honnan! az égből-e, vagy a föld gyomrábol? |
Pej paripán köztünk terem egy rőt barát
S zúgatja temérdek karikás ostorát.
Nincs arc, se' merészség helyt állani ennek,
Maga egész dandárt, csapatot megfuttat,
Örül, aki még lát, örül, aki futhat.
Buzogánya is van rengeteg a kápán |
De ugyan ki merne hozzá közelítni,
Mikor ostor-villám, kör módra, keríti?
Hanem úgy kell lenni, hogy a nyíl sem járja,
Vagy nem is érnek rá nagyon célba venni,
Lova oly könnyű, hogy ahol ő, ott semmi.
Megszalad az ellen, mi sarokban űzzük;
S futva vegyest közte: »hol a barát?« nézzük: |
Úgy tűnt el, ahogy jött, mert senki se látta.
Várbul is a férget hamar kivetettük;
Ezt őrzeni Konrád' zsoldosira bízza
S mezei táborba tér a vajda vissza.
Érkezik azonban tengeren öt gálya, |
Lesták uram, hozván sok ezer jó márkát -
Sejti a németség, mit hoz, az öt bárkát.
Zsoldot nekik osszon, máskép haza mennek,
A hátralevőt is csúf módra nagyítván,
Előre is ennyit. Nem ád nekik István.
Váltig csilapitja Konrád, a vezérök, |
Az oda van, távol, nem mondhatja szembe;
Öccsét megkötözik s lökik egy verembe.
Polgárt, papot, asszonyt fosztanak és ölnek,
Szalad a nép, veri a harangot félre:
Vajda riad, béront; hány sokat kardélre,
Konrádot a lyukból ereszti szabadon, |
A többit ujonnan esketi nagy hittel,
S rakja meg a várost magyar őrizettel."
Gondolt valamit, de sose' mondja másnak; -
Hanem a másik hír keserűn bosszantá:
"Több velök a baj, mint a nyereség" mondá.
S rendeli, a zsoldot, ha való, fizessék, |
"Hisz nevem így átok környezi, gyalázat:
A föld népe reám csoda-é, ha lázad?"
Azt nem, hogy Canózát ostromlani jöjjön:
Maga személyében ezt hajtani végre-
Lángol az ifjú szív ilyen dicsőségre.
Laczfi tehát a part mentibe' folytatta |
Ugy hogy csata nélkül elérhette Bárit,
Hanem ostromhoz kell készülnie már itt.
Lesták is, a Laczfi adta kisérettel;
Megörült a kincsnek Lajos hadi népe,
Még serényebb a várt jutalom fejébe.
Már kész is az árok, csak kicsi földnyelvet |
És csak a döntő nap közeledtét várják,
Hogy megeresszék a víz lefutó árkát.
Nem tudni, ruhája olasz-e vagy német?
Azt mondja: "magyar volt az apám, az ősöm",
Maga jött, úgy fogták a végbeli örsön.
Kobzot vere távol régi magyar dallal, |
Kopjavetésnyiről, intve, oda csalták,
S borát megivák, de magát megvasalták.
Négyszemközt valamit, mondja, fölfedezne;
Parancsolja tehát, bőrig kimotozzák,
S ha ártó szere nincs, sátrába behozzák.
Mikor ez meglőn és semmit se' találnak: |
Fogadja be, kérvén, dicső seregébe;
Mert alattvalója szívébe', lelkébe'.
"Vétek miatt - úgymond - kizüllöttem onnan
Mielőtt elmult a gyermeki esztendő:
Bűnöm csak olyan hát, mint az eredendő."
Kérdi Lajos, mi az? - "Eljön az órája |
Azt szerzeni jöttem, ha bevesz Felséged;
Különösen most egy fölfedezés végett.
Tudom a dürgést jól odabent a várban,
Ha valami hasznát veheti Felséged,
Leirhatom szóval ezt az erősséget."
Lajos ígért neki aranyat százával, |
"Igaz leszek és hű; a hazáért kém is:
De az arany nem kell: fia vagyok én is".
S rendeli, hogy tartsák ugyan őrző szemmel,
De ne állják útját, ha menni kivánna,
Csak, hova jár? mit tesz? lessenek utána.
Csakugyan, a kobzos leirá mindenkép: |
Hágcsót hova könnyebb, hol bakot használni?
S új akadály nélkül odabent leszállni?
S éjet hogy a földnyelv által legyen ásva;
Sikerűlt is: foly már a vize, mint tenger,
Alig ugrálhat ki előle az ember.
Folyam-oldalon most, hol tábora fekszik, |
Állít oda sok nagy várbakoló gépet;
S kő-dobni, nyilazni váltva özön népet.
Oda hordat Rájmond védelemre mindent,
S vissza király' népét veri önbizottan,
Mert a fal erősebb, magasabb is ottan.
Ámde Lajos éjjel, negyedik hajnalra, |
S fiatal hősökből kiszemel pár százat,
Kikkel, hiszi, bátran a falakra mászhat.
A Laczfi-rokonság, s Dénes az apjával),
Barta, Lukács, mind a kettő Hedervári,
Kanizsai János: nagy törzsek sudári.
Apróbb nemesekből: a Nercsei, Vesszős |
Dobai, Soós, Lengyel, Moroczok, s több számos,
S vice-lovászmester Besenyei János.
Mi történjék akkor. Jelentik azonban,
Hogy a kobzos eltünt nyom nélkül az éjjel:
Megdöbbent a király, mért is ereszté el
Habozott, a tervét ne vesse dugába? , |
"Ejnye! pedig az most nagyon kellett volna:
Nosza, teremtsétek ide mindjárt" - szóla.
A déli mezőre lopózkodik által,
Hol az ostromhágcsók lerakva hevernek;
S várja riadását tulsó hadi-jelnek.
Mikor az megroppan, s túl már csata bömböl, |
Ő viszi hágcsóját legelűl a falnak,
Társai, tett rendben, utána rohannak.
Hármas, erős hágcsót támogat félkézre,
Vele a kobzos, de nincs nála kobozza,
Csak társa nagy pajzsát, buzogányát hozza.
Megnézi keményen Lajos a barátot |
S mikor a hágcsó fenn éri a vár falát,
Odakiált : "hó várj ? s jer utánam, barát."
Teszi gyorsan lábát s szalad a lépcsőre,
Utána paizzsal a barát s bunkóval,
S mind a vitéz, itt, vagy a többi hágcsóval.
De szelét vevé már Rájmond is a bajnak, |
Követ a hágcsókra, nyilat, üszköt szórván,
Hágcsóstul az embert vissza hanyatt tolván.
A lépcsőre, melyen maga Lajos álla;
Ütni buzogánnyal a barát azt félre
Akará, de hátul nem esett kezére,
Oldalt szegi mégis, kivül a lajtorján; |
Veti alant a mély, iszapos árokba,
S mint holt hever ottan, sok lábnyira bukva.
Szökik azon percben talpra Lajos mellé,
Megnézi, tapintja, felkapja ölébe,
Pajzsát kövek ellen mind' tartva fölébe
S kiált, hogy eresszen le valaki hágcsót |
Létrát a fenékre vetekedve nyújtnak,
Ijedve a hősök a királyhoz futnak.
A mai várvívás - marad az máskorra,
Marad, mikorára jó Istennek tetszik,
Mert a király ágyban, nagy-betegen fekszik.
Vette neszét rögtön Rájmond a zavarnak, |
S ütni vasat izzón - kicsap és kiomló
Hada ostromlottból leve ím ostromló.
Ha ma visszaverték, holnap meg' aláront;
Mindennap a király a viadalt hallja,
S csak nyög, de a várat hagyni nem akarja,
Se' hogy a vajdának hírt adjanak erről, |
Mintha gyalázat vón' ami nevén szárad:
Ha be nem vehetné maga ezt a várat.
Jobban urok drága szabadságát, éltit;
Kérve Lajost kérik az urak, hogy hagyja
Máskorra e várat: de nincs foganatja.
Egy nap azonban csak nem üte ki Rájmund, |
Nem, hanem ormáról látja magas foknak,
Hogy messzi keletről csapatok mozognak.
Jön, s megközelité Canóza határit,
Seregét félkörben szétrendeli túlnan,
Maga jő, s királyát kérdi, hogy' és hol van?
Mikor elmondák a szomorú ujságot, |
Hanem a királynak sátrába belépve,
Dorgáló szavakkal állt ágya elébe.
Feddi szeretve, de szigorún a királyt,
Hogy drága személyét, köz módra kitette,
Míg ő oda harcolt, s győz vala érette. *
"Azt vártam" Lajos így fordítja meg a szót, |
De csak elkésett bölcs tanácsokat hallok."
Nem felel a vajda, szomorún kiballag.
Nincs ideje lomhán búsúlni vezérnek:
Vár körül az összes hadakat megnézi,
Holnapi ostromra rendeletit tészi:
De szegény Rájmondnak leesett az álla, |
S most e helyen ím jött négyszeres ellenség,
Kint az nyomja körül, benn gyötri az ínség.
Megtörheti őket, akar egy mozsárban;
Követet Lajoshoz küld hát izenettel,
Hogy megadja várát - szabad elmenettel.
Így már tetején leng király lobogója, |
Melfi alá, délre; de míg oda érnek,
Ászkoli és Trója hódol a vezérnek.
De most, hogy az útban tétova tekinte
S nem látja sehol sem, kérdi lovászátul:
Hova lett? s mi történt vele aztán hátul?
"Felséged után az árokba, iszapba |
S felhozta, kövektől paizsával védvén;
Hova tűnt? nem láttuk, szörnyü zavar lévén.
Az itt van - ahol megy! tudna talán róla -
De Lajos nem akart szólni a kobzossal:
Hadd vezekeljen még amaz orgyilkossal!
Hadd lézengjenek itt a tábora mellett; |
Kell arra sok érdem, többféle fogantyu:
S érdemre, ha volt s nincs, legerősb sarkantyu.
Tábort ver alatta Laczfi Apor István,
Pihenést az útból hadainak enged,
Mialatt csak szóval a várba izenget.
Királynak is együtt várja üdűlését: |
Az ostrom, akarja, szeme előtt folyjon,
Dicsősége, ha lesz, reá háramoljon.
S fáj még az eséstől ficamult ballába,
Így lóra nem űlhet, hanem azért kólyán
Megszemléli hadát, mind' kiparancsolván.
Mikor ezt elvégzé, s már vissza, bekészült: |
Odanéz mindenki, fegyverhez is kapnak,
Azt híve, hogy a vár védői kicsaptak.
Hogy lovasok, ketten, tábor előtt állnak,
Hirnök az elsője, társa fuvall kürtöt:
"A nápolyi király - mondják - ide küldött."
"Ki az?" veti Lajos: "ez már szemtelenség!" |
Azalatt a hirnök, az övé, készűljön;
Címer-köpönyegben paripára űljön.
Fehér köpönyegén, a királyé mellett,
Kivarrva selyemmel, arany-ezüst hímmel
Ragyog a sokféle birodalmi címer.
A nápolyi szintén címer-lepedőben |
Érkezik, és távol, a királlyal szembe,
Kiáltja beszédét olaszul ily rendbe':
Jön elibe haddal a magyar királynak;
De hogy a nép vérét ne ontsa, kimélje:
Kész a hadi kockát így dönteni véle:
Párbajra kiszólit Páris-, Avinyonba, |
Szabad a választás előtted e négyben:
S aki győztes marad, Nápoly azé légyen."
Saját hirnökével, aki tudja nyelvét;
Azalatt a választ érleli, fontolja,
Mind veszedelmes hely, hová amaz csalja:
Párisban: a király anyai nagybátyja; |
Perugia, Nápoly; az övé, kész csapda:
"Azt hiszed" így dörmög "belémegyek abba"?
Szava után, hirnök igy váltogatá azt:
"Uram-fejedelmem fölötte csudálja,
Ki lehet Nápolynak mostani királya?
Taránti Lajost nem illetheti Nápoly, |
Különben a herceg lovag is, vitéz is;
Vele uram harcra kiállani kész is.
Kettő az övé most, kettő pártját fogja;
Hanem a császár, - vagy Londonban a király,
Vagy akviléjai főpap előtt - kiáll.
Azonban, e harcot ő nem azért kezdte, |
»Megyek« - úgymond - »várjon: ott szembe kihívhat
Velem, a két tábor s Isten előtt, vívhat.«" -
Elvágtat a másik, fehér lova hátán.
Lajos pedig készül ostromlani Melfit,
Vitatja naponként vajdával a tervit.
Maga is már zsendül; - mikor aztán fent űl |
Kap olyan éljenzést, hogy bent is az őrség
Ijedve fut össze: "oda az erősség!"
S harckedv, hogy oda lesz Melfi jeles vára.
Hanem a készűlést minek irjam hosszan?
Toldit is egy percre kell hogy előhozzam.
Hogy megjöve, tudjuk legelébb Bárletta |
Azután a kobzost küldötte be kémnek,
Hogy nézze ki sorját király seregének.
Mikor a halálból Lajost kiragadta;
De azóta nem jött: "Nem akart ismerni!
Nincs tőle kegyelmet se' várni, se' nyerni.
Ismert pedig, ismert: ha nem ismert volna, |
Bizza reám éltét?... Most, hogy megmentettem,
Nagy feledékenység csap össze felettem."
Szép szót neki, víg dalt hoz teli reménnyel;
Ketten a tábortól félre; odább laknak,
Hol pányva-cövekjét verik a lovaknak,
S kunyhót gabalyítnak hol Toldi pihenjen; |
Arra egyéb sem kell odavetett szónál:
"A Cola ez! aki malomkővel górál."
Nem nézi henyén a drága idő multát,
Hanem, ami tervet kieszeltek ketten,
Azt végzi naponkint, munka-feszítetten.
Ásata elébb is száraz, öblös kútat, |
Mely a várdomb és a kőfal alatt menne;
Száraz agyagdomb; nincs vízfakadék benne.
Hol nem is alítnád, egyszer előbukkan:
Úgy kezde a várba fúratni al-útat,
Melyen az ostromlók dandára befuthat.
Nyiltan is emellett készűleti folynak: |
Mely födje nyilaktól fal-megrohanáskor, -
Sok öreg ijj, hágcsó készüle, mint máskor.
Hogy ama földtúrás mire való bánya:
Kinézte, kimérte, hova szolgál vége
S kifelé belülről aknát visz elébe.
Foly, halad a munka sürögő mécs mellett, |
Már hallik is, amint - sírt ásva magoknak -
Innen ezek, túlról amazok dobognak.
Minekünk segít, ha szembe velünk ott ás;
De ha már a tulsó dübögés átrendűl,
Egymásra ma-holnap bukkan a nép szemtül.
Rohanás ezt rögtön a falra kövesse, |
De ne elüljárjon, csak utánok nézzen;
Én majd a sötétség dolgait intézem."
Szólítja fiát és ifiabb testvérit:
(Miklós vala, Mihály, és Pál ezek öccse)
Bátor, erős népet válasszanak össze:
Maguk ezt fáklyával harcolni vezessék, |
Ki az aknából és be megint a várba, -
Ha belül rekednek, az sem esik kárba:
A király vitézi falra imé hágnak;
Ott látom Ivánkát a csapatok élén,
S mind a javát-színét, ha sorra beszélném.
Sárga-kesely lován a király vezérel, |
Buzdít, a köz embert szólítja nevérül,
Maga is vágtatva fordul avagy térül.
Kit félig, kit odább rakva meg emberrel,
Látni, miként kúszó növevényt karóján,
Csakhogy ez a kúszás nagyon borzasztó ám!
Fent a várbeli nép forró vizet, ólmot, |
Nagy villa-doronggal, hosszu csapófával
Feldönti a hágcsót, emberi súlyával.
Félre, hol a védők kevesebben állnak;
Legfelül a kobzos, négy-öt ha kiséri,
Keze a párkányt is már csaknem eléri.
Hanem észrevette egy őr s nagyot ordít, |
Ugranak - a többi még jókor - előle:
Kobzost leüté... úgy hiszi a fal őre.
Létra fogát alul megragadá kézzel,
Úgy csüng vala teste, míg legurult szépen
A nagy kő, s maradott maga, keze épen.
Ekkor a lépcsőre rugta magát vissza, |
(Mert az az egy őr is oda ment, hol baj van);
S lefelé kardjával integet a zajban.
Mert nagy riadás lett: "Falon az ellenség!"
Száz szem nézi agyon, száz fegyver, a kobzost:
Gondolja szegény, hogy futni se' szégyen most:
Le megint a hágcsón, függve alul kézen |
Nagy kő- s fa-culáptól, mely görgene rája,
Megvédi a hágcsó kettős oldalfája.
Azalatt Ivánka, Szécsi nemes sarja,
Sűrü vasas néppel, mely követi nyomban,
Fel birt verekedni, és már a falon van.
Harcolva keményen, a maga hágcsóját |
Melyet aztán mások folytába követnek;-
Így dölt sora el a fali történetnek.
Hova erős dandárt vezet a négy Laczfi
Olyan uton, hol még az erős sem bátor,
Mert a "halál völgye" az a szűk sikátor.
Dolgozik a csákány, zúg tompa ütése, |
Némán a vitézek kebele is dobban,
Nem fél, de rebeg: hogy kire mi vár ottan?
Hol fegyver a csákány, kapa, veremvágó,
Honnan a megtorló hullát, sebesűltet
Úgy kell takarítni, mint az ásott földet;
S mint víz ha erősen fakad a bányába, |
Úgy foly ki az ásás alacsonyabb végén -
A nap is elszörnyed rettenetességén!
Behatolnak a vár kellős közepébe;
Látja az őrség e két folyamot fenn, lenn,
S könyörög éltéért, nem is áll már ellen. -
Hanem én, követve a bősz hadi kockát, |
Kell mondanom egy szót, maga helyén, róla,
Bár ez az ének már untig elég volna.
Így kell-e tetőled végre is megválnom?
Pünkösti virág, kit e dalomnak bájul
Tűztem homlokára, így kell hogy aláhúllj ?...
Más volt az idő, hajh! más akkor az ég is, |
Most fagyos őszöm, mely nem engedi nyilnod,
Arravaló csak, hogy elsöpörje szirmod'.
Vissza, derült arccal; néz a rövid multra,
Meggyónta világi bűneit. . . szerelmét:
Maga Csanád érsek vette le a terhét.
Egy gyötri csupán még: ama síri átok, |
S mond Örzsinek (aki gyakori mellette,
Mert csakis a fátyolt hogy még föl nem vette):
Írnál egy levelet, édes, a nevembe',
Hogy Toldit a törvény ártatlanul üldi; -
Királynak az érsek, igérte, elküldi."
Örzsi egy asztalkát odatolt az ágyhoz, |
Mely nem is állatbőr, hanem úgy csinálják; -
Bizalommal ekkép szólítja királyát:
Üdvözlöm utószor, a halálos ágyon;
Mert szívem egy átok, - kései vád nyomja,
Nem mehetek azzal örök nyugalomra.
Toldi vitéz, hallom, oda bújdosik most, |
Üldözi az egyház rettenetes átka,
Hogy engem kirabolt, férjemet levágta.
Isten előtt - kihez indulok - meggyóntam
Fő lelki-atyámnak Telegdi Csanádnak; -
Nincsen ahoz többé köze a világnak.
De, hogy őt nem hozta oda rabló szándék, |
Eskü-tanúságot (de tilos) amellett,
Lenne bár utolsó ajkamon e szellet.
Elaléltam ismét erős fájdalomtul
(Ugy kell lenni) mikor Toldit elátkoztam,
Mert gonosztevőül én is őt okoztam.
Oh, ne érje utól, ne soha, ez átok! |
Nem tette orúl; mint gyilkos, utonálló,
Bajt-víva tevé, mint nő boszuját álló:
Rejtekiből nézték idevaló szűzek,
Toldi hogyan vívott sok ideig Tarral,
Ez egész fegyverben, amaz egy szál karddal.
De tanúnak őket senki be nem híván, |
Mostanig ezt őrzék hallgatva magokban,
Nem érhete érőt szavuk e dologban.
Ki kegyelem-forrás - Felséges uramnak:
Kegyelemből Toldi lovagot feloldja,
- Ne legyen hős kardján alacsony bűn foltja.
Érsek is az átkot leveszi, igéri; |
Nyúlak szigetében, hol apáca (most a
Fejedelem-asszony) - Rozgonyi Piroska."
S kérte; mikor meglett, olvassa el Örzse:
"Jól van; de utána még valamit toldok,
Írjad, - nem vihetem sirba ezt a dolgot:
»Itt, ahol a szívek hallgatva megtörnek, |
Készűl kezeimből venni örök fátyolt;
Nem mert a világnak méghalt s ide vágyott... "
Zokogásba együtt s könyekre kitörve,
S kiszaladt, orcáját kézzel betakarja,
Nincs azután szép szó, ami vegyen rajta.
Piroska tehát a levelet bevégzi, |
Hogy, ha Csanád érsek a királyasszonnyal
Átjő, odalopja, - elküldi bizonnyal:
Hanem mert közel volt, udvari leány ott,
Hol, aki lehetne szívének az írja
Az nem lehet. Oh jaj ! a kezem nem birja. . ."
Csakugyan az érsek jöve nap estével, |
Maga sem sajnálta egy rövid irását,
Benne az apácák tanuvallomását.
Hanem viadalban, mint lovagi törvény;
Sírfosztogatásnak is elesvén vádja,
Mint a haza küldött levelekből látja:
Érsek az egyháznak feloldja nagy átkát, |
Kegyelmet a legfőbb világi birája
Adjon - ő is kéri -: Felséges királya.