Arany János: Tizenegyedik ének
,Igy állá boszúját meg...' |
Ilosvai |
Hogy Durazzó Károly ott volt alattomban,
Mikor Trója várost a vajda bevette:
Elfoghatta volna, úgy hiszi - s nem tette.
A dolog így történt: király lobogóját |
Hogy Laczfi hadával oda bé ne menne:
Sietve urához, megegyezett benne.
E színmutatásnak ő vala az atyja:
Ha sikerül, hát jó; ha nem, ő halálig
Védi ezen várost, népe is egy szálig.
Sikerült; a vajdán megesett e csorba, |
S csak azért hallgatja Lajos neki ezt el,
Mert szinte gyanakszik s komolyan neheztel.
Új sereget Károly toborzani próbál,
Zsoldjába elébb is felfogadá Wernert,
Kit Lajos rablásért Melfi alól elvert.
Onnan Averszához? vagy Lajos elébe |
Semmit is a kémek ez iránt nem tudnak,
Se, mezei haddal szembe mikor jutnak.
Legelőbb az útban meghódola Conza,
Azután Conturszi város alá mennek;
Sarcot vet a király lakóira ennek,
Mert részire állt volt, elvette aranyját, |
Vete hát birságot rá, s két napig űle,
Míg azt lefizették, hada is körűle.
Lovagolni, olykor kevesed magával,
Olykor egyedűl is, hogy a helyet lássa,
Merre, mikép légyen hada mozdulása:
Talált egyedül most lovagolni messze, |
Magánál öregebb s hosszabb folyamokkal,
Ő véteti mégis nevét fel azokkal.
Lónak is a sodra veszedelmes járat;
Nézte Lajos; nincs-e porondja, füzesse;
Hol seregét holnap bizton átvezesse:
Kunyhót veve észre gabalyítva galyból, |
S két lovat, amely ott legelt vala pányván,
Eloldva, itatja a folyam lapályán.
Távol se' gyanítva hogy reáismerjen;
Amint közelebb jő: kobzos ez, úgy látja,
Ki hadánál cselleng, mint Toldi barátja.
"Nosza ugrass beljebb, szolgám Szeredai!" |
"No, ne félj: akarom látni, vajon reggel
Át lehet-é úszva kelni a sereggel?"
Vezeté a Pejkót kézi vezetéken,
Befelé megindult a ragadó árnak -
Már hasig a lovak, már szügyig is járnak,
Már a hab elomló serényökkel játszik, |
Már libeg a kobzos; nem is űlhet szőrén,
S elbuggyan, a gyors víz árja lesöpörvén.
S hol elébb a kobzost látta, meg a hellyét,
Lajos azon alul a folyamba ugrat,
Mely ott karikára sebes örvényt forgat
S tajtékká törik a habot őrlő habban; |
Lajos a fuldoklót ragadja hajánál,
Bár érzi, hogy ő is kengyelbe' lazán áll.
Magyar köpönyegje annyi segélyt adhat,
Egyedül a partot hogy elérné úszva,
De nehéz ólom test mind' lefelé húzza.
Elereszthetné, de nem akarja, nem, mert |
Vagy maga is ott vész hogy hír se találja; -
Ilyen ember volt a magyarok királya.
Oda úsz; mint egy hős, urának uráig,
Szép barna sörényét, hosszu nyakát tartja,
Hogy abba fogódzzék, ha nem űlhet rajta.
Megragadá Lajos nyakon egyik kézzel |
Pejkó meg az örvényt hasítja keresztül,
S leteszi a parton a királyt terhestül.
Hírt adni urának siet a lankákba;
Királynak is ott áll holdas arany pejje,
Rápattan, a kobzost nem hogy elemelje,
Hanem, hogy az élet ápolása végett, |
Késő vala: kobzost fürkészve se' látja:
Megmenté azalatt remete barátja.
Odabent nem látszik, hívásra se' jön ki,
Ordas paizs ott csak jelenti a kobzon
S gyermekfejü bunkó, hogy: "nincsenek otthon".
Vissza tehát Lajos siet a táborba: |
S feledtetik (amit oly örömest mondok)
Efféle kalandját a királyi gondok.
Követet, hogy nem bir helyt-állni a tábor,
Vissza Jakab már a Lányi folyón verte:
Ha segítség nem jő, veri épen szerte.
István csak azon volt, hogy az egész haddal |
De Lajos azt mondá: "van ember elég ott:
Szem nincs, vezető nincs. . . ha magam volnék ott!
Sereget te még most oda ne is fárassz,
Magam Averszához átrusszanok innen,
Mert hogy elég had nincs, képtelen elhinnem.
Te haladj, amint az eredeti terv volt, |
Mezei csatát is állj, ha talán Nápoly
Körül a Taránti szembe fog, és Károly."
A legnemesb szíven, a legokosb észen!
Ím a boszu, melynek tisztátalan gőzi
A fényes napot is néha befelhőzi!. . .
Szerelem, magában is elég kegyetlen; |
Míg jajba nem űzi, gyakran mind a kettőt:
A tárgyat, a szívet, amely vele megtölt.
Károly kicsi haddal délre ugyan lódul,
Nem tudni: Szalernó? Aversza? Nápolynak?
Mivel útak onnan háromfele folynak.
Ennek hogy az útját valahol elvágja, |
Istvánnak azonban nem mond erről semmit:
Azt hiszi, hogy benne bíznia nincsen mit.
S ellene szól (mintha nem is értené meg),
Hogy a király oly kis hadat által küldjön
Ellenséges földön, a nápolyi völgyön.
"Vezetem, nem küldöm" Lajos riad - "érts meg. |
Hanem a háromszáz lovagot jó karban
Készítsd velem útra, holnapi hajnalban."
Ki az ifju hősök java, lángja, lelke;
Mellőzve csak önnön Laczfi rokonságát,
Mert a király szívét - érzi - gyanúk rágják.
Útra nehéz szívvel hajnalba' bocsátja; - |
Holdas arany pejjén hogy a háromszázzal
Az apadni térő folyamon átgázol.
Hirt te nekem hozz, ha kerül is éltedbe:
Király hova indult e maroknyi haddal,
Külön a seregtől, kora virradattal?"
Szót fogad a kobzos, s noha el nem éri, |
Szintén öreg estig; akkor irányt vesztve,
Elbódorog, a vad Cserríti hegyekbe.
Kopja nyeles vége is a hátát versen:
"Ki, mi vagy, és hol jársz? Le, hamar!" Leszálla,
Most kell, hogy a kobzos magát feltalálja!
"Vagyok olasz ember, a Tarántó híve, |
Hogy az ellenségről hírt vigyek uramnak:
Hol, hogyan és merre, mi szándékkal vannak?"
Kém ez, lesi mit tesz magyarok királya,
Aztán »köd előtte köd utána« menten,
Járt a magyar hadnál, míg én vele mentem).
Most igazat szólj, mert a fejeddel játszol: |
Kevesed magával lovagolni félre?
S hada hol van? meddig haladott már délre?"
Hanem egyedül csak uram, a Taránti." -
"Nem-e? majd meglássuk! de ne légy oly gyermek:
Mi vagyunk, háromszáz gyalogi Wernernek,
Kinek ura mostan Durazzói Károly, |
S esküt teve annak, mi pedig utána,
Lajosnak eladdig leskődni utána. . .
Hol időz? miben jár? mit vehetél észre?" -
"Igen! elárultok, haszonért eladtok,
Tudom, a zsoldért ti sok ház ebe vagytok."
"Ejnye bolond! értsd meg velejét a szónak |
Hogy a magyar királyt élve elfogatja,
S Nápolyba' bilincsen a kezébe adja."
Mialatt a szája' s szeme' vége fodros -
"Megmondhatom én is, de nem a lábának:
Hol is a gazdátok? neki , vagy urának."
"Károllyal a gazdánk levonult már délre: |
Esküszöm, hogy mindjárt, e szempillanatba'
Markolatig döföm jó kardomat abba!"
Ha ez így van, titkát nem rejtheti ő sem,
"Jöttök" felel "épen a készre, kapóra,
Soha ily szerencsés hely, alkalom, óra:
Lajos át fog kelni száz főnyi csapattal, |
Conturszi alól, a másik táborához
(Gondolom), és itt vág által Averszához."
A zsoldos katonák egymásnak örömmel:
Három is egy ellen: könnyű ez a játék
És a szegődött bér, mondhatni, ajándék.
"De mérthogy a dolgot jobban meg nem tudtad? |
Térj nyomodon vissza, s hozz hírt: mikor indul?
S nem hoz-e több népet, a száz lovagin túl?"
"Ne küldjetek engem e sárkánytorokba!
Most is csak nehezen szabadultam én meg:
Magatok közől egy jobb lessz oda kémnek."
De szegény (kivált így) hiába szabódik, |
Akkor, ahonnan jött, lovagoljon vissza,
De ne késsék, a hírt szaporán meghozza.
Öccseit és Dénest hivja alattomban:
"Fiam és testvérim, a király ma reggel
Maga is elment a parányi sereggel.
Veszedelem éri utban, igen tartok, |
Ha Beneventótul a sikra leszálltak,
Félek, hogy azóta egymásra találtak.
Amerre király ment; ti is útra keltek:
Nincs-e hamar szükség innenti segélyre?
S hogy a Durazzói levonult-e délre?"
A négy fiatal hős gyorsan fogadá azt. |
S merre Averszának a völgy öle tágult
A király nyomain sebesen elszáguld.
Maga is épen már vala készületben,
Mikor a négy Laczfi kis csapatát látja:
Nosza, Pejkót ő is utána bocsátja:
"Már megtudom - úgymond - mi az oka ennek." |
Hajnal előtt rájok szembe jön a kobzos,
Körülállják a hírt, amelyet ő most hoz.
S hogy szedte reá? most az első dolog mi?
"Csak az a baj (szétnéz), hogy kevesen vagytok."
"Nem!" - felel egy mély hang - "hol ez ostor csattog."
S pattanta erőset egy valaki hátul. |
Aki ha velök tart, ötvenen se' fáznak
A szemibe nézi három gyalog száznak.
Feketéllnek immár, sürü völgyi ködben;
"Talpra!" kiált egy őr; - dejszen, ugorhatnak:
Álmos ijedtség néz egy katonát hatnak.
Körül-körül, mint a jó csikós szokása, |
S míg ő üti szélről, ha ki mozdúl, képen:
Kötözi, mint kévét, a többi középen.
Viteti mind hátán a cepe-cupáját;
Lesz nevetés, lesz taps a magyar tábornál,
A "királyfogókat" gúnyolni kört formál.
De Lajos minderről nem tud vala semmit, |
Mert az Szalernónak vonult e vidékrül:
Folytatta az útját, s odaért baj nélkül.
Hamar útat vesztett koboz-énekessel,
S monda: "tovább nincsen Laczfi körül helyünk:
Jöszte, Averszához mi is általkeljünk."
S minthogy ez a kobzát, amaz is fegyverét - |
Hosszu tanakodás erre nem is kellett,
Hanem elkocogtak, eleven fütty mellett.
Ki van e tábornál közel-ismerőse?
Szerető rokonja, szép unokahúga?
Gyöngyszem, zordon acél foglalóba dugva?...
Kont kis seregével ide Averszához |
Fordul bátyja iránt), maga sem remélve,
Szegény öreganyját biztatja levélbe'.
Ezer gondjai közt is jut szeme rája:
"Kár még ez a gyerkőc ide a halálnak,
Maradjon ez élve, hős csemete szálnak!
Nosza, vidd el, bátya, s te viselj rá gondot. |
Nincs a fiú harci hajszára megérve:
Könnyebben egy várnál ülhet, oda-félre."
De annyi mesével toldva, elül, hátul,
Hogy abból sohasem hámozza szegény ki
Bajnok erős bátyját, aki test-szerénti.
Várta tehát, majd várt (ha várta, ha nem), mert |
Tán harcai végén, ha könyörög szépen,
Megadja király azt, győztes örömében.
Volt alkalom erre, de nem volt bátorság,
Képzelete olykor ha nekibogárzott,
Az elinduláskor remegett és fázott.
De lángba csapá most a király megjötte, |
S Lányi folyó hidján, melyet is Kont védett,
Tarta csupán ennyi tüzelő beszédet:
Ily messze a vártól biztosak a sátrak?
Ez a saruszijjnyi folyamocska véd-e,
Hogy haza nem futtok, anyátok ölébe?
No, imádkozzatok, hogy ki ne apadjon, |
Én magam a régi sáncok előtt verem
Királyi sátramat. Magyarok, ki velem?"
Mutatá kardjával hada régi helyét,
Melyet új földhányás jelöl és nagy dombok,
Körötte lapályos, vizenyős rét, zsombok.
S indula háromszáz bátor lovagával, |
Mellette királyi sötét lobogója,
Endre halottképe sápad alá róla.
Míg tépett fonalát köti az ész össze;
Csak amíg a füsti elszáll, mikor lőnek,
S visszajön hallása a siketült főnek:
Riadásba tört ki mind az egész tábor, |
Éjszaki szél szárnyán - mondják - ez a lárma
(Noha majd egy mérföld) elhatott a várba.
Megvédeni akik védik a kerítést,
Hol elébb Giléti s Kont tábora állott,
Ha nem siet, élve nem marad egy szál ott;
Mert már, a királlyal, az eleje harcol, |
Közepe nyúlt rendben, nyúló rohanásban
Szemmel, ohajtással résztvesz a vívásban.
Csak visszakiáltott: "Bence, gyerünk, bár is!"
Nem állhata ellen a királyi szónak
S a deli, szép ifju, bátor buzdítónak.
Bence maradt volna örömestebb távol, |
De fejvakaró gond s karcos kötelesség
Csak utána rántá, nehogy baja essék.
A király, helyt állt a tábortanya őre,
Fogadák népünket zárt fegyveres arccal,
Hogy majd visszavetik véres nagy kudarccal
De mikor belátták, hogy több a kettőnél, |
Tetemesbet jőni, melynek soha vége:
Egyedül futás lőn szivök reménysége.
Győztes lobogóját egy oromra tűzi,
Hova majd sátrát is rendeli hogy verjék,
S ahova belátszik az egész vár-környék;
Hanem onnan azt is egyszeribe látja, |
Perleni birtokból kell neki fegyverrel
S költeni sok jó vért a daliás perrel.
Maga is közelg már rohanó harcrendbe;
"Ahol, itt nyom agyon" szól Lajos "ha késem!"
S szágulda fogadni a tág kapu-résen,
Mert egyebütt védi meredek part s árok, |
Melynek közelít már ugyan első része, -
S megered a harcok farkas-üvöltése.
Jakabot bevárta, szívbeli fohásszal,
Hogy az Isten most is céljára segélje
S lovagi kalandban ritka szerencséje.
Foly iszonyu "kinn a farkas, benn a bárány!" |
Fordítni belőlrül, sort sor után vissza,
Mint a barázdákat veti kormánydeszka.
Fejjel nekiront a maroknyi magyarnak,
Sor sor után mindég vissza, hanyatt szédül;
S már gát van előtte maga emberébül:
Akkor veszi észre, hogy az oldalárok |
Nosza! gyerekség ezt hátban megkerülni;
S kezd a diadalnak előre örülni.
Hogy teli a földvár csapatival szinte,
S Jakab seregébe, mielőtt bemászhat,
Veri, mint vas éket, ama háromszázat,
Vas éket, amelynek ő maga az éle; |
Kétfelül is a harc foly szörnyü robajjal,
Mint erős hajó küzd recsegő jégzajjal.
Lajos a rúdat hát csipejénél hagyja
S karddal sújt le Jakab sisakos fejére,
Hétszeres halál volt amit odamére,
De kardját az olasz félreüti játszva: |
Mond Lajos, és hátrál; s meg előre törvén
Védi magát és ví, mint lovagi törvény.
Hajszálnyi hibán vagy eseten fordúló,
Hogy rajtafeledik, kik közelebb állnak,
Szemök' e játékán a szörnyü halálnak.
Hol az olasz támad és Lajos a védő, |
Kard, paizs, és lónak szája-ügyessége
Pontot se hibázzon, mert különben vége.
Társai, mert már dől, segítni szaladnak,
Lajos egy szúrását hóna alá lopta,
Hol a mell- s vállvértet kapocs összefogta.
Szécsi, az Ivánka, már emelé kardját, |
De király megtiltá neki szóval, szemmel,
S hagyta, hogy elvigyék; mondva: "vitéz ember!'
Tipratja tömegét a gyalog láncsásnak,
Mely a lovak közt és lába alatt fetreng
S lelke szakadtából átkot és vért ökrend;
Vissza sok ott is még, mint taposott féreg, |
Sok jó lovat, embert orozva leszúra
E harc, mely a földből veri most fel újra.
Nyomja elül, nyomja ellenit oldalban,
Serege utána s körül a sövényből,
Fut már ki, mint forró víz habja edényből.
Diadalon edzett bizodalma ernyed |
(Mint széltül az erdőt gyors láz ha kilelte).
Hogy elesett Jakab, az egésznek lelke.
Hanem a hir, amint távolodik, szörnyűl;
Sokan azt is mondják, hogy a csata veszve,
Fut a derékhad, s ők kirekedtek, messze.
Lőn háborodása az egész harcrendnek, |
Azt ha belophatná mégegyszer a várba,
Fegyvere, jól szerzett neve - vesszen kárba!
Kulcsos nagy Averszát megnyargalta volna,
De Jakab a hosszú ostrom alatt gáttal
Körül ásta-véste, ló nem mehet által.
Az egész környék egy össze-vissza árok, |
Gyalogja hol átbú s kicsi lovassága,
Ott is védi karók sűrű sokasága.
Nem akar ily drágán ostromlani gátot
Hadait mindünnen kürtölteti vissza,
S kicsi veszteséggel tanyára behozza.
Ott az utóhad már, - s az öreg Giléti |
Fogadja örömmel, fogadja csudálva,
A többi vezér is ott süvegel állva.
"Hazajöttünk ismét! ismerős e tábor:
De, ha király volnék (Felségedet kérem)
Büntetném az ilyen tettért a vezérem."
Mosolyog Lajos rá: "Van idő: bátorság |
Szerencse serényé; - no, de öreg, már most
Kell űlni, kerűlni rendesen a várost.
Mindenfele árok, sűrű palánk, gát van;
Hadunk, bekerítni elegendő sem lesz:
Küldök Laczfi után, másik seregemhez."
Küldött is azonnal, megírta levélben: |
Károlyt s a Tarántit, ha lehet, elvágva,
Új zsoldosival hogy ne jusson a várba.
Mert tanyahelyéről most ért oda sebten;
Hol a hadat délnek látja lehuzódni
S nem látja, ki ellen, hova mennek, Toldi.
Küldi tehát kobzost, lásson, tudakozzon, |
De Noé hollója odavész hírével,
Későn jöve csak meg, - már csata végével.
Hogy a harc folyamát közelebb szemlélje:
Paripát vőn észre, mely nekivadultan
Visszafelé száguld, s hozza urát - holtan.
Kengyele felcsúszván tartja egyik lábát, |
Fiatal, sőt gyermek nemes apród, látja,
Megesett a szíve: "hátha megél, hátha!... "
Míg megállíthatta, vezetékre fűzte
S vezeté jó távol egy szakadék-érre,
Hogy megmossa sebét s bekötözze, félre.
Sebet ugyan kívűl nem lát, se' pedig vért, |
Azt levevé, ezt is már oldani nyúla,
Ki is oldta félig : de hogy' elámúla !
Kebele is duzzad, hogy a vért kibomlik;
Odakapott kézzel, noha öntudatlan,
S szeme nyílt a holtnak, másik pillanatban.
Kebelét baljával megijedve rejté, |
S oda tartá esdő, néma tekintettel,
Ha menekűlhetne a szüzi élettel.
Magyar vagyok én is, Lajos hada mellett,
Csal e ruha. . . de te, angyala Istennek,
Hol jársz közelében ily veszedelemnek?"
"Ha magyar vagy, akkor lovag is vagy" monda |
Hogy utánam nem jársz, nem tudakolsz, s ajkad
Ez egész dologról, míg akarom, hallgat."
Mert bizony a lelkét lába elé hévvel
Odaöntené, ha nem tudja regéből,
Mily próbát követel leány a legénytől:
Volt, ki egész évig, háromig is néha, |
Lóra segíté hát rendbe hozott fékkel,
S megvált a leánytól, vékony reménységgel.
Haza ment, hol Bence nagy szomorúan várá,
Miután a harctért hiába kutatta
Össze soká, most sír, kesereg miatta.
A dolog így történt: előre, csatára |
Pedig érzé magát ugyan átkozottul
Amint lova meg-meghorkant egy halottul.
Anikó borzongott, szeme sem volt száraz
Maga körül látván iszonyát a hadnak,
Véresen és csonkán akik ott jajgatnak.
Vissza se' fordulhat - de kifelé, szélre |
Kijutott, megállt, hogy egy kicsit nézzen szét:
S látja, gyalog, vérben rogyni le, kit?... Bencét.
Vissza, hanyatt, ferdén a lovára dőle
Ki hogy ezt megérzé, s nyakán laza fékét,
Nekivadult s vitte lomha nehezékét.
Bencének azonban hogy' esett eleste? |
Mert, hogy Anikóval lovagoltak széltül,
S búcsúzni akartak már a kapuféltül:
No, Bence barátom, ki az ördög kisztet,
Hogy leugorj azt a holtat kizsebelni?
Hét számra fogod a seb helyét viselni!
Kardjával a holt - míg rajta motoz, görnyed - |
Maga is azt hitte; - de hogy ez valónak
Nem bizonyult, most megvallja Anikónak. -
Laczfi vezér, hová odaért mostanság,
De falait máris körül özönlötte,
Hajóit a révben hamuvá égette,
Ugy hogy menedék nincs se földön, se vizen, |
Hogy ezer aranyért a várost feladja; -
Nem lenne szavának máskor foganatja.
"Rögtön az ostromot, bárhol veszi, bontsa" -
Kényszeríté vajdát urához sietni,
Liliomos aranyt ezret lefizetni.
Pedig ebben csel volt: a mestere Károly, |
Ide Szalernóba, hogy kikötőjében
Átvegye a zsoldost, mely érkezik épen.
A Taránti herceg, Génuától fogva,
Szedeté a zsoldos katonát hajóval,
Fényes igérettel, de csak üres szóval;
S minthogy maga Nápoly nyilt tengeri város, |
Rendelte a zagyva sereget hogy gyüljön,
Durazzó hadával itt hogy egyesüljön.
Hamarább, mint Károly vélte, ütött rajta,
Beszorítá őket, el is a tengertől;
Most hemzseg a város gyülevész embertől,
Akik nem akarnak harcolni hitelbe, |
Hogy ezt kiteremtse, Károly egyet próbál,
S a várkapitánynak maga ezért jót áll:
Küldje a vajdának kenyerét és sóját,
Ha seregét innen másfele fordítja
S kapuit a város neki meg nem nyitja.
Laczfi siettében elfogadá, mondom, |
Károly meg, a pénzből zsoldosinak vetve,
Tolvaj hegyi hágón vezeté sietve,
Mielőtt a szoros útba nyomulhatnak,
Hol a Vezúv-hegynek mossa lábát tenger,
Nehogy Laczfi elébb elzárja sereggel.
De hegyi mászásban annyira megkésett, |
S ha másfele nem tér a vajda, valóban
Ott rekedne Károly ez egérfogóban.
Idején elérte palotás nagy Nápolyt,
S hamar egyesülve Taránti hadával,
Siet Averszába, ezzel, s csapatával.
Johanna pedig már hajón, kikötőben |
Hogy tengeren aztán szökve iramhasson; -
Csecsemőjét otthon hagyta a rossz asszony.
Mely a hegy lábánál követi a tengert,
Nehogy a Taránti, ha kevés is népe,
Szárazon, vízen kárt tegyen seregébe';
A hegyet is nézi, s erejét a szélnek, |
Megijedhet attól az ember, az állat,
Ki olyan nem látott, s nagy zavart csinálhat.
Melynek tüze éjjel fölgyújtja az eget;
S lefelé haladt a nápolyi mezőre,
Szomma kicsiny várát hagyva balon félre.
Mikor elvonult már, csak utócsapatja |
Hát ime, a kis vár olasz őrállói
Követ, nyilat mernek a nyakukba szórni!
Utánam, ki legény emberi hágcsóval!"
S maga rohan, fejét paizsával fedve,
Ugrik is a falnál egy hosszu németre,
Akit ő tart zsoldban, s most a vállán tartja |
De felyülről nagy kő németre zuhanván,
Ott függ vala Dénes, egy csonka gerendán.
Várbeli, több száznál rohana rá ottan,
Láncsa veri vértjét, szekerce sisakját,
Ő mégsem ereszti bal kezivel a fát,
Mialatt a jobbja véd is, öl is, vág is, |
Hogy acél rugása hős ifju inának
Fölvetheti oda, hol elleni állnak.
Hogy bátran utána jöhet a csapatja,
Körül elfoglalni mind az egész párkányt,
S kitűzni a zászlót: Laczfi fehér sárkányt.
Eközben az atyja lehaladt Nápolynak; - |
Őrhadat és rendet e városban oszta,
S magával a kisded árva királyt hozta.
Veszi a dajkától királyi ölébe,
Nézi, hasonlít-e néhai öccsére,
Szíve sugja neki, hogy ez az ő vére.
Öltözteti bársony aranyos ruhába, |
Szerető nagyanyja hogy gondját viselje,
Megölt fia helyett fiává nevelje.
Gyanuját, szó nélkül, egyre tovább fonván:
Hogy a hercegeket bebocsátá haddal,
Úgy tetszik neki, hogy késett akarattal.
Szomma is ingerli, - s ott a fehér sárkány |
De hallgat ezekről, s vele, a vezérrel,
Mint azelőtt, tervet, tanácsokat érlel:
Mindenfelül össze, holtra hogyan nyomják,
Vizet, élelmet hogy' zárjanak el tőle
Szorítva csak égi, puszta levegőre.
Laczfi javaslá ezt, mert az evő szájak |
Bár maga hír-szerzőbb diadalért ége,
S hogy legyen a harcnak röviden már vége.
Belátta Lajos ezt maga nemsokára,
Mert szökni a zsoldos, s állani nem bérért,
Kezde által hozzá, csak puszta kenyérért.
Ezek elmondák, hogy odabent az inség |
Egymást, ha Lajos még tartja tovább zárva
A fejér zászlót hát bizonyosnak várja.
Igazán nagy szükség, élelem is rosz van.
Úgy hogy kiüt ottan mindennemü kórság,
Eped a nép szomjan, s nagy a halandóság.
Megpróbálta ugyan egyszer a Taránti, |
De vissza szoríták négyannyi erővel,
Sok leesett állal s vérbe borult fővel.
Jakabhoz, ki volt még sebe miatt ágyban:
Lajos, Fülöp, Róbert Taránti vezérek,
Károly, Lajos, Róbert Durazzó testvérek,
Mind királyi herceg, Lajosunknak vére. |
Jó szerrel az őrség hogyan menekűlhet?
Mert nagy az inség, de nagyobb a réműlet.
Kik minap a várba, e Génuából jöttek -
Ledobban az őrön melyet épen álltak,
Pajtási is aznap, mind, kik vele bántak.
Hónuk alatt támad rút kelevény kéke, |
Ijedtében a nép nem tudja, hová lesz:
Hogy a hírből hallott fekete halál ez!
Csak egy hirtelen ész nem pihen a közbe:
Károly szövi tervét, az idősb Durazzó:
"Hát csak feladásról lehet - úgymond - a szó?
Hisz' amennyire én ösmerem e várat |
Igaz-e?..." a kérdést fordítva Jakabhoz,
Jól tudja pedig, hogy semmi remény ahhoz.
Hol sebet orvosló szent Január képe
Áll, kicsi kápolna módjára, egy dombon,
Vár s az ostromlók közt mintegy középponton;
Sarkon lefelé jár tetemes kőtábla |
Inkább menekűlnénk szembe kitöréssel:
Király sátra előtt mit nyerünk e réssel?"
Szabad elmenésre, ha kegyelmet várhat
Mind az egész őrség csupasz életével,
S a magyar király ezt igéri hitével.
Csak maga Károly nem akarja letenni |
Hagyni Calábria főfő hercegséget,
Tekervényes útat gondol ki e végett.
"Volt hűhó valami bajvívás eránt itt,
Eldönteni a pert a magyar királlyal, -
Még volna idő: de nem lehet azt szájjal. . . . "
Láng csapta föl erre a Taránti arcát, |
Ki hiszi, hogy most már Lajos elfogadja, -
Véren vett országát vissza nekünk adja?"
A magyar királlyal viadalt próbálok,
Nem is az országért, csak ennyi kevésért:
Fegyverrel, vagyonnal szabad elmenésért."
Jakab ellenzé, mert nem ismeri, monda, |
"Akarom ismerni! . . . s ha mindennek vége:
Legyen legalább ott, becsületes vége."
Vissza is a hírnök jött oly felelettel,
Hogy Lajos a vivást, igen; elfogadja:
Nézze kimért helyről mindkettejük hadja,
Közepütt bajmester, mindeniké álljon, |
Olasz és magyar, kik a viadalt nézzék,
S lovagi törvényben, igazán intézzék.
Olasz úr is annyi) szélyel a határon
Indultak keresni viadalra helyet,
Találtak is - épen szent Január mellett.
Semmi gyanút nem költ a kicsi kápolna, |
Mai élő ember kevés tudja eztet,
Magyar és olasz vét előtte keresztet.
Hogy venne magához ötven erős embert,
Nagyot igérvén, ha éjjel a kápolna
Régi fedett útján oda béhatolna,
Hol a viadal majd közel esik reggel; |
Csak mutatni mintha életére törne -
Egy hajszála se' lesz tette miatt görbe.
"Tőrbe sietsz, hagyd te a viadalt, rokon!"
Ha elhiszi s nem jő: nyert ügye van nála,
Ha nem hiszi s eljő: igaznak találja.
Sok van a rováson, érezi szükségét, |
Kegyelmet ezért, s ha most nem is országot.
Endre' fia mellett remél gyámolságot.
Nem állni ki, szégyen, mert már megizente,
Kiállani. . . ej, mit! Károly szava semmi,
Tán csak gyáva nevet akar őrá kenni.
Mert ha veszély volna, ő meg nem izenné, |
Hallgat ezért erről, de vigyázó gonddal
A lehetőséget megbeszéli Konttal.
Puszta gyep, egy nyúl sem bújna el ott lesben.
Nézi a két tábor belül a két árkon:
Nincs kopja, nyil onnét mely annyira járjon;
Ki van adva még is; jó lovagok száza - |
Száguldva repüljön, hogy urát megmentse; -
Senki nem is gondolt az öreg kő-szentre.
S a kettős viadalt kitüzék holnapra,
Mit is a táborban megneszel a kobzos
S viszi a barátnak: mit szól e dologhoz?
Toldi gyanítá, hogy nincs e sor őszintén, |
Kívűl, - egyrészt, hogy a viadalt is lássa,
De, ha baj lesz, kell ott jó lova futása.
Két részben a két had sort veszen egyformán,
Bajmesterek futvást ide-oda járnak,
Közepütt a bírák zászló alatt várnak.
Oda néz minden szem, minden kebel elfúl, |
Megharsan az egyszer Kont jeladására,
S két lovag egyszersmind rohan a tusára.
Úszni levegőben látszik paripájok,
Két liliom: két toll lebeg alá hátra,
Előre feszítve háromöles dárda:
Megűl a Taránti - odanőtt a lóra, |
S hátrafelé messze nyújtja ki jobb lábát,
Hogy rúgva is azzal lóditsa a szálfát.
Csak elejté lábát Lajos, a rúdjával:
Nyil a jobb combjába sebesen fúródék,
S láncsavető lába ereje feloldék.
Ezt látva Taránti, kapja lova fékét, |
S bámul, hogy előre látja törni Wernert,
Feddi kemény szóval: hogy jött oda? hogy mert?
Szalad emberivel, hogy körülkeritse
S boszut álljon végre magyarok királyán,
Maga szakállára, nem színre, csinálván.
"Árulás!" üvölt Kont s integet a száznak, |
"Árulás!" a magyar tábor riadozza
S veti mint kopját, e szót az olasz vissza.
De vége Lajosnak, mire oda érne,
Ha barát - hogy merről? nem ügyelt rá senki -
Ott nem terem és a királyt meg nem menti.
Veri le a zsoldost, közel érc bunkóval, |
Hogy dög módra hever keresztül egymáson, -
Maga Werner eltűnt a sötét nyiláson.
De már az olasz is indult vala szembe,
Mikor a lovasság kitörését látta:
"Elárult a magyar!" dühösen kiálta.
Harc ottan az elsők közt iszonyú támad, |
Míg az egész síkság úgy hánytorog attól,
Mint a sötét árvíz rút iszapos habtól.
Sisak alatt lángol büszke lovag arca,
Érzi, hogy ez Károly embere és dolga,
Szégyelli halálból, hogy így megcsufolta.
Érzi, hogy a vár is, ügye is ma vesztén, |
S megered nyom nélkül egyenest rohanva
Nápolynak, a révbe, hol várja Johanna.
Mit ügyel sívó harc egy rideg emberre,
Ki, szorúlt kócsagként, leszakítva tollát
Ragad egy halottról s tűz magyaros csalmát?
Mindenki előre vágja magát karddal, |
Mindenfelül összébb szorul a vár alja,
Sáncait magyarnak elözönli rajja.
Áll régi kolostor, benne olasz őrség,
Ugyanaz, hol Endrét orozva kiolták;
Giléti-fiúk ezt hárman ostromolták.
Atyjok akará így, s tüzelé dandárját, |
Addig is, míg a vár maga be lesz véve;
Nagy bút neki szerzett szomorú hűsége.
Ime, hozzák öccsét s egyik fiát halva,
Domokost a fiát, meg az öccsét, Jánost:
Képzelje akárki e jelenést már most!
Maga a király is esetét megszánta, |
"Felséges uram!" szólt inkább zokogáskép' -
"Ha előre tudom, se cselekszem máskép'."
Hol védve nyilaktól s hulló kövek ellen,
Mert már beszorúlt az olasz őrség nagyja
S falairól most a viadalt folytatja,
Nem, hogy meg akarná tartani a várat, |
Kívül is azonban a kapuknál harc foly,
Melyekért az őrség esze-veszve harcol.
Hogy déli kapun már magyarok becsapnak:
Nagy kegyelem-zászlót vonatott tornyára,
S megadá a várost életre-halálra.
István, ki a harcnak vezeté e részét, |
S futa királyához, hova gyült egyszerre
A többi vezér is a megadó jelre,
Volt, ki javaslá, mind' kard élire hányni;
De Lajos megtiltja: semmi se' történjék,
Csak a kaput tartsák megszállva, és védjék;
Benyomúlni nem kell, mert belül a várban |
Őrzeni a várat, mostanra elég ez:
A többire nézve majd ha üdül, végez.
Haddal az elfoglalt kapukat megtömve;
Madár ha keresztül, szellő ha repülhet,
Vagy az illanó füst, - más nem menekülhet.
S mindjárt, sebe amint enyhületet vészen, |
Jakab esdeklőit bocsátja magához
A király, s a várnép felöl így határoz:
Színe előtt minden fejedelmi herceg,
Taránti, Durazzó - Lajos úgy, mint Károly,
Hallani tetszését a maga sorsáról.
Adja ki a zsoldos katonát is, Wernert, |
Azután az őrség, lerakott zászlóval,
Kivonúlhat békén, a rajtavalóval.
Nagy öröm a népnek, mely a halált várta;
Zavar és aggódás a királyi vérnek,
Mint kiket, ugy szólván halálra, kikérnek.
Lajos eltünt: most ők lakolnak miatta, |
Még a harc elején, mert ily tanu nem kell,
De szívesen ugrott maga is meg Werner).
Az egész dolog nem oly igen borzasztó,
Ismeri nagylelkét a magyar királynak,
Rokonit nem bántja, ha elibe állnak.
Ha Johanna esnék kezibe, vagy férje |
De hisz' ők mit tettek?. . . s ha szólni találna,
Őérte megenged, van érdeme nála.
Nemes ellenfél volt párbajban iránta;
De a zsoldos Wernert - az iránt nincs mentség -
Parancsolja, rögtön hogy előteremtsék.
Csak midőn Jakab és a hercegek esdve |
Akkor valamicskét engedve johádzott,
Rokonit jobb szemmel tekinteni látszott.
Étellel-itallal meguralják kellőn,
Lakják a kolostor egyik üres szárnyát,
Tiszteletül őrök folyosóit járják;
Jakabnak ajándék, s útra gyalog kólya - |
S fegyvereket, zászlót kapunál lerakván,
Fegyveri közt nyisson útcát nekik István.
De félelem és-vés az urak szívében:
Mint a kalickás vad, ide-oda járnak,
Szökni lehetetlen, kegyelmet se várnak.
Képzelhetni tehát, hogy' ütődtek által. |
Izenet jött egy nap, hogy öröm-pohárra
Rokonit ma-este szívesen elvárja.
Kapuján testőrzők elibök nyitának,
Belül is kétoldalt állnak vala sorral,
Összevegyülvén sok füstfogta szoborral.
Elül mene Károly, - arca nagyon sápadt, |
Ismeri a termet: hiszen ott dőzsöltek
Endrével, kit azon éjjel meg is öltek.
Magyar urak jöttek főhajtva elébe,
Kik ott a királyra várnak vala többen,
S rokonit uroknak fogadák legszebben.
Lajos akará igy; - most maga belépe, |
- Mint nap ha alásüt fekete fellegnek -
Látszott e mosolytól annál sötétebbnek.
A királyi vérség ült le szabott rendben;
Hátrább e kicsinynél, s lentebb egy arasszal
Magyar uraknak volt terítve nagy asztal:
Ott Laczfi elől, s a püspök a zágrábi, |
Szécsi, Druget s mások ülnek vala többen,
Amint öregebbek rangban vagy időben.
Hogy megénekeljen minden egyes tálat:
Tudnivaló, hogy volt sok is ottan, jó is,
Drága nemes bortól megeredt a szó is.
Kelyh az urak előtt csak arany, ezüst áll, |
Hátra nyujtván, abba masszai bort töltet,
Rémséges a jókedv, mit arca eröltet.
"Állj mostan elébe hamar e szép szónak:
Piroslik ez a bor, mint az öcsém vére:
Így csapom a földhöz e nap örömére!"
Elképed a vendég, magyar, olasz egyre, |
Makog is, de torkán szava görcsbe fúlad;
Mire Lajosból így tör ki az indúlat:
Te valál az első - emlékszel-e rája?
Ki a pápa szivét Endre ellen birtad -
Ím leveled róla: tagadd, ha nem irtad!
Azután, hogy öcsénk - nem királyi székhez - |
Nem te valál aki, vádolva Johannát,
Sietél, hogy bosszunk' ellene lovalnád?
Míg azt, ki miénk volt végső rendeletben,
Mária hercegnét elrabolád tőlünk:
Azt hitted, ez a seb beheged, míg élünk?
Majd nyomozást kezdél - farkas a juhok közt - |
Mi által a bűnnek megleljük a szálát,
Igazán büntessük jó Endre halálát.
Nem te valál, haddal ki elibünk állál?
Ki, magad tettetvén ide-oda hűnek,
Akarád gyümölcsét szedni ama bűnnek?
Leszakad e gyümölcs, ma szakad le: érett..." |
S bizonyítá esdő eskü-bizonysággal,
Hogy iránta nem volt szíve hamissággal.
Vétett-e, hogy haddal béhivta jogába?
Máriával, úgymond, bátran kele össze,
Miután Lajosnak más lön eljegyezve;
Színre Johannáért harcolnia kellett, |
"Bízom a Jézusban - vére nekem zálog,
Hogy nálad kegyelmet, irgalmat találok."
Veti Lajos vissza "miután szétvertek;
S szaladtál, hogy üszköt szórj ellenem ujra,
Hogy lángba borúljon lábam előtt Púlya.
Közelébb, hogy tőrbe csalnak, megizented: |
De veled én hosszan mit feleselgetek:
Biráid előtt állsz: urak, itéljetek!"
Tetejét, amint volt terítve damaszttal:
Fekete alatta marad a felsőnek
Feszületet arra s egy kaponyát tőnek.
Térdre az olasz húll, kiki széke mellett, |
Csak néztek az egymás halavány arcára -
De szavazni kellett, életre-halálra.
Jön feljebb és feljebb az az egy komor szó,
Mint a haldoklónak elébb lábába áll,
Ugy csúsz mindfeljebb a komor, hideg halál.
Mikor a szavazás kerül utoljára |
Felálla nyugodtan, erősen, mint szikla,
Szava mérsékelt, de szemiben egy szikra:
Kénye szerint bánhat a király, foglyával:
Hanem ez itélet a törvényben semmi,
Bíró e dologban csak az önkény, nem mi.
Lakomára jöttünk: minek e feszűlet? |
De, ha úgy akarja, teheti Felséged;
Esedezünk mégis bocsánata végett."
"Most értem a dolgot, értem nagyon is jól:
Meghagyom, e cinkost rögtön kivezessed,
S magadé ha kedves, fejét leüttessed!"
Laczfi a zokszóval indúla előre, |
Megragadá Vesszős Fülöp az ajtónál -
Most, a merész élet nem egyéb vértónál.
Meghallá, hogy már Kont a had fő vezére,*
Amiért kimondta "vakmerően a szót,
S pártolta előbb is, bújtatta Durazzót."
Lajos ezt megtiltá, hogy el ne temessék, |
Hol temetetlen várt késő kegyelemre,
Mint utcai koldus, öccse, szegény Endre.