Arany János: Tizenkettedik ének
,Ifjúságabeli több sok dolgairól |
Én mostan nem szólok semmit az többirül." |
Ilosvai |
De sötét s kietlen Lajos király lelke,
Mintha most ocsúdnék buta, nehéz borbul,
Oly érzés maradt fenn a bosszu-mámorbul.
Küszködik Károlylyal, - sujt reá száz vádat: |
Nem tudja, ez érzést ki hogyan törölné:
Ha feltámaszthatná ?. . . ha újra megölné? . . .
Egy fuvallat! összedől e kártyahalmaz,
Hogy veséig borzad a hűs fuvalomtul;
De újra, meg újra építi azontúl.
Igy reggelig ágyban szemét le se' hunyta, |
S asztalához ült, hol (mi nála szokatlan)
Nagy halom levél gyült össze felbontatlan.
Közt magára vonta kettő, csak parányi,
Fekete pecséttel van mindegyik zárva,
Nem hagyná az ilyet senki utoljára.
Lajosnak az elsőn a címer, a zsineg |
Mely keresztül fogja, megmondá előre,
Hogy szomorúság itt vár reá, mint vőre.
Hogy szerette lyányát elszerette sirja,
És mivelhogy más nincs, nincs az ő Margitja
A kötött szerződést a sors szétszakítja.
Keserű mosollyal vont Lajos rá vállat. |
De vajh-hogy elámult, amidőn olvasta
Elébb is az alján: "Rozgonyi Piroska".
Az apáca sorsa megillette mélyen:
Ez a vidor élet!. . . mikor elgondolta,
Érte nemcsak Toldit - magát is okolta.
Mikor ott meglátta először, a kútnál - |
Bizony a király sem játszott volna tűzzel,
Főbenjáró kockát egy falusi szűzzel.
Toldi ellen most még jobban gyúlt haragja.
S bár személyes hála szól Piroska mellett:
E percben nem adna Miklósnak kegyelmet.
"Igen! viadal volt, nem gyilkosság, tette: |
Trónomig üldözte, - már, akárhogy mossák:
Egy sincs a világon, ha ez nem gyilkosság!
S nem vad bosszuállás gyilkos szerelemből. . ."
Lajos itt megdöbbent: felkele, járkála,
S parancsolta lovát, a szokott sétára.
Toldi György fiát künn látja meg véletlen, |
"Mondjad a bátyádnak: nincs már ellenemre,
Ha jelenti magát nálam kegyelemre."
Anikó csak bámult: mondja? ő? bátyjának?. . .
Hol van az? - Ő tudja? vagy a király tudja?
Vagy csak füle csengett? képzeli? álmodja?
Meggyőződött róla, hogy igaz, nem álom: |
Rejtekét Miklósnak: s ím maga felszólít
Megvinni kegyelme első hírmondóit.
Sietek anyjának megírni Budára -
Nem! magam viszem meg, ha szerit találom,
Úgy is ide Miklóst már hiába várom."
S kezde hallgatózni, táboron mit hallhat? |
Ha menne valamely csapat, vagy követség,
Hogy Bencével azt ők biztosan kövessék.
Indul egy kíséret fogoly hercegekkel,
Vizsegrádra vívén tisztességes rabnak;
Szívesen mennek, hogy életben maradnak.
Velök útra kelni engedelmet kére, |
S Anikó, örömmel a sátrába menvén,
Szól Bencének, ki ott hűsöl vala renyhén:
Buda felé útra eredünk már holnap."
- "Háj! be jó lesz: így majd haza jutunk télre."
Kacag a leány s mond: "mit beszélsz te félre?
Hiszen a tél elmúlt, tavasz fele járunk, |
- "Ugyan!. . . hisz' szinét se' láttam hónak, szánnak,
A tele is kófic ennek a taljánnak!"
Legelőn a két ló: menni kell érette,
Oda, hol a tábor lovai legelnek,
Locsogó zöld rétben, Lányi folyó mellett.
Meglelte, kifogta a magokét könnyen, |
Szólt is neki: "Pejkó!" - az fülelt a hangra:
- "Nem hagyom a gazdám jószágát bitangra!"
Szent, hogy ez a Pejkó, s nem jött ide önként:
Haza lopom én meg." S közelít vigyázva,
Mint zabos tarisznyát, a süvegét rázva:
"Pejkó! ne ne Pejkó!" Oly kezes az állat, |
(Mert hányszor itatta, meg vakarta régen!)
Fel is űlt, a kettőt fogva vezetéken.
Nosza, futni Pejkó, fel a folyam mellett!
Karját a vezeték-pányva majd kirántá,
"Pejkó te, nem arra!" fékezve kiáltá.
Leugrani nem mer, nyaka szegnék mindjárt; |
Neveti magában tátos ravasz ésszel,
Hogy félve sörényét markolja két kézzel.
Benne meg egy ember, hasonló baráthoz;
Két lábon a Pejkó ott egyenest szökkent
S leteremté Bencét földre, csak úgy nyekkent.
"Mi dolog ez, Pejkó? ilyet sose' szoktál: |
Dörgi erős hangon a barát, - s hogy lássa:
Képpel az ott fekvőt gördíti rugása.
Dűlyeszti szemét az idegen emberre:
"Megleltem a gazdám paripáját, hangját"
- Mormog cihelődve - "de maga hol van hát?"
"Bence, az én volnék; hanem aztán hallgass! |
Ki vagyok, mi vagyok, azt senki ne tudja.
Csak te, ha már itt vagy, meg ez a rőt csuklya.
Elkezdi, miért jött, hogy' jött Anikóval:
- "Ne zavard egymásba, kit elül, kit hátul!
Hívd ide, ha itt van: megtudom magátul."
Bence nem is lőn rest ravaszul tudatni: |
Lenn a folyó partján, hogy a lelke nevet -
No csak űljön lóra (hazavitte menet).
Eszébe is jut egy - az ifju levente,
Ki megszabadítá minap a veszélyből,
Kit azóta sem tud kiverni eszéből.
Hátha csak azzal függ valamikép össze!... |
S mire az esthajnal nekisápadt volna,
Rá is akadának a hegyes kunyhóra.
"Lánchordta leánya, helyre-legény volnál!
De ne bámulj hát rám, jer, ölelj meg szépen -
Vagy letegyem ezt a mondvacsinált képem?"
Hogy levevé a szőrt, mely rőt vala, borzas: |
Kulcsolta nyakára kezeit keresztbe,
Édes bátya-urát csók-árba feresztve.
Toldi merész útján bámúl Anikónak,
Hogy harcba is indult, most hallja csudára -
Hanem épen megjött kobzos a tanyára.
Ráismert Anikó, el is pirult mélyen; |
Neki hű bajtársa, olyan hű, hogy ritka:
Közös a kettőjük minden java, titka.
"Nem, nem! az a titok nincsen elárulva,
Ugy-e lovag?" - Toldi "mi az? mi az?" kérdi,
"Uccsegen, e kettő egymás dolgát érti!"
Kobzos Anikótul engedelmet nyervén, |
Toldinak elmondá a húga kalandját, -
Azzal félrevonult, igazítni lantját.
Bence meg a kobzos más tanyát csináljon,
Toldi Anikóval tartsa meg a régit, -
Hol nem hamar érnék a beszédnek végit,
De kivül megjajdul Szeredai kobza, |
Hogy magát is Toldit meghatá a nóta:
"Nem fájt így ez a seb - nem tudom mióta!"
Tesped Averszánál henye unalomban,
Sok témonda beszéd, sok szófia támad;
Rosz jelek és hírek adván neki lábat.
Elosztani sergét falu-, városszerte, |
Csak tartja rakáson, tábori életben,
Ott a kolostornál, messze kerűletben.
Minden egyéb kórban "feketét" találnak;
S kinek eddig nem volt hazamenő vágya,
Rögtön eszébe jut az otthoni ágya:
Halni ha már meg kell, ott akar ő halni, |
Nem hiszi, hogy e rém mindenhova kerget
Akar egyes embert, akar egész serget.
Rettenetes hajnalt derit minden éjre,
Vérláng-sugarakban szökőkutat játszik,
Négy mérföldnyire az - táboron is látszik.
Megbőszül az állat, meg az ember ettől, |
Repedez itt és ott, s rotyogással égő
Gyomrából pokoli bűzt lehel a kénkő.
Hamari közökben meg-megújul láza,
Nem biztos a láb, hogy rajta egyet lépjen,
Mint mikor a gyermek "hajlókázik" jégen.
Udvara kél napnak, szivárványa holdnak, |
Senki a táborban lefeküdni nem mer,
Éji tüzek mellett agg -- s bomlik az ember.
Ki tudja, ha élünk s vigadunk-e holnap!
Itt a világ vége: nosza, vegyük hasznát
Mielőtt ránk omlik, vagy cserél új gazdát!"
S foly széltire immár lakozás éjente, |
A vezér büntet, de foganatja kétes,
Mikor ily nagy vádlott: "Mindenki", a vétkes.
Hogy kidobva fekszik a Durazzó teste:
De király szemére még nem szállt le álom,
Csupa vívódásban telt éjjele három.
Ma korán elnyomta nagy tompa levertség, |
De nem üdül könnyen az elkínzott elme,
Kínjait álarcban hozza ismételve.
Kép álla eléje, dísztelen és halvány,
- Milyennek utolszor látta vala Károlyt -
Nyaka mély sebjéből ontva piros sávolyt;
És szóla, sohajtván nehezet és hosszút: |
Mire tartod még azt a nyomorult testet?
Útra szegény lelkét miért nem ereszted?
Négy férjnek szánta őt az isteni végzet,
(Mert igaz a jóslat), ezek: A. L. I. O.
András (azaz Endre), Lajos, Iakab, Otto. *
Durazzó lesz az is, rokonom közeli, |
Ki elfogja Ottót véres, erős harcon,
S kitől büntetését elveszi az asszony."
Lyánya baja meggyűl, Károly elhallgatta:
Hogy Mária ellen koronáért lázad.
S vére bemocskolja a királyi házat.
Felriadt Lajos, de a kép nem enyészett, |
Felugrik az ágyból, nincs több nyugovása,
Ablakhoz először mene, hogy ne lássa;
Nyakbavetőt, olcsót, teríte magára,
Lehaladt a lépcsőn, ki is a mezőre,
Közrendű vitéznek nézte saját őre:
Ottan egyik tűztől a másikhoz átcsap |
Itallal is olykor, tegezve, kinálják,
Senki nem ösmervén magyarok királyát.
Rúgják is a port, - meg a "feketét" falba;
Másutt komolyabb már, hevesebb is a szó,
Belékerül a had, a király, Durazzó;
Nem, mintha valaki védné az utóbbít, |
De kivált a Laczfi, az erdelyi részen
Hangzik a szabad száj zúgása merészen.
Zúgolódók közt a kobzost megismerte,
"Ez is, a hálátlan!" - gondolta, és várá,
Ha vajon ennek is lesz panasza már rá.
De a kobzos nem szólt, csak csendesen űle; |
Laczfira mit tudhat a király, mi vétket,
Hogy levevé róla a fővezérséget?
Hogy övé maradjon az egész dicsőség."
- "De biz' ezért bosszús, (másik ezen múlat)
Haddal neki mért nem foga el egy nyúlat."
- "Kár is a vezérnek lenni olyan hűnek, |
Riad egy s elmondja a "királyfogókat".
Lajos ma először hall ilyen zokszókat.
Hát csak olasz ez is, mint épen az apja!"
S felkerül az eset, a Feliciáné,
S a lófarkon hurcolt ártatlan leányé.
Kobzos is rápendít egy szomorú dalra: |
Ide írom, ámbár régi, kopott nóta,
Tudja fiatal, vén, húsz esztendő óta.
Kivirult hajnalra;
Fehér rózsa, piros rózsa...
Szőke leány, barna.
Az egekre kérném:
Azt a rózsát, piros rózsát
Hajh, beh szeretném én!
Szívdobogást érzek:
Ha meghalok, egy virágnak
A halottja lészek!"
Azt nem adom százér' -
Menj! haragszom... nem szégyelled?...
Félek, bizony gyász ér.
Reggeli templomra;
Ha beteg vagy, hát fekügy' le
Bársony pamlagomra."
Megyen a templomba,
Szép virágok, deli szűzek
Mind követik nyomba.
Nem tud imádkozni:
Olvasóját honn feledé:
Ki megyen elhozni?
Hamar, édes lyányom!
Megtalálod a térdeplőn,
Ha nem a diványon".
Még sem akad rája:
Királyasszony a templomban
Oly nehezen várja.
Teljes egy órája:
Királyasszony a templomban
De hiába várja!
Deli szűzek közé:
Inkább menne temetőbe,
A halottak közzé.
A fekete földbe,
Mint ama nagy palotába,
Ősz atyja elébe!
Mi bajodat látom?
Jöszte, borulj az ölemre,
Mondd el, édes lyányom."
Jaj, hova kell lennem!...
Hadd ölelem lábad porát --
Taposs agyon engem!"
Udvari ebédre;
Akkor mene Felicián
A király elébe:
De nem az ebédre:
Rettenetes bosszuálló
Kardja volt kezébe'.
Erzsébet királyné!"
Jó szerencse, hogy megváltja
Gyönge négy ujjáért.
Lajos, Endre halj meg!"
Jó szerencse, hogy Gyulafi
Rohan a fegyvernek.
Fiaim. . . Cselényi!. . ."
Ott levágák Feliciánt
A király cselédi. -
Nem vérzik hiába:
Mit kivánsz most, királyi nőm!
Fájdalom díjába?"
Szép hajadon lányát;
Nagy ujjamér' legény fia
Borzasztó halálát:
Veje, lánya végét:
Piros vérem hullásáér'
Minden nemzetségét! - "
Rossz csillagok járnak,
Isten ója nagy csapástul
Mi magyar hazánkat.
Harsog bele hangja valamennyi szájnak,
Azután: "Megvirrad. . . kezdik ama régit;
De Lajos ennek már nem várja be végit;
Hazatér bosszúsan, adja ki parancsba: |
Régi baráttömlöc fenekére vessék, -
Úgy sérti ez anyján megujúlt kisebbség.
Oda, hol misét mond saját gyóntatója,
Minorita János, kicsi kápolnában,
S buzgón neki meggyónt, sekrestye zugában:
"Rettenetes álom bűnt vallani késztet: |
Tán lelkem a vértől sem egészen tiszta,
Melynek csöppjeit a föld odalenn issza."
Megbocsátá bűnét - ha mi bűn volt - János,
Sebeit megmosta, beköté balzsammal:
Ama fogyhatatlan égi irgalommal.
Könnyebbedve Lajos tért haza, s nyugodtan; |
Hogy Durazzó herceg özvegye, Mária,
Bebocsátást kér, s a tábor előtt várja.
S izené, hogy jöjjön; külde is érette
Nagy főembereket, püspököt és Kontot
És kit az udvarnál szeme megpillantott.
S jöve már sok hintón, jöve a tornácban |
Sűrű fátyol alól kiragyog gyémántja,
Jobban az, mi nemcsak a szemeket bántja.
Járása, megállta, szeme hulló gyöngye,
A fájdalom, a bú, a harag is nála
Mind hatalom, melytől növekedik bája.
Tudja, mi történt, de mintha fogoly volna |
Kéri szabadságát, s teszi, hogy vár, remél:
"Mária!" mond Lajos - "hiszen férjed nem él".
Majd dühösen ugrott Lajosnak elébe,
Nevezé tigrisnek s minden fenevadnak,
Átkaitól még az egek is borzadnak,
Most nagy zokogással könnyre fakad ismét. |
Mostani fájdalom és régi szerelem
Hangján veti szemre: "mért tetted ezt velem?"
"Mária, küldd kissé asszonyidat hátra.
Hűséged igaznak, bizonyosnak éltem. . ."
-- "Szabadságot adál: én csak avval éltem."
- "Mária, Mária ezt mondani, nékem. |
Te riadtál vissza egy puszta kalandtól?
Kit meg is üzentem Lökös Bertalantól.
Micsoda játék volt az a merész kocka,
Minőt fejedelmek gyakor ízben vetnek,
Vele az országnak ha mit elérhetnek.
Azután?. . . a frígy is visszára bomolhat, |
Mint ez esetben is hamar értünk ollyast:
Kell hogy bizonyítsam? itt a levél, olvasd."
Lobbot vete rögtön Mária bús képe;
Lajos pedig ismét: "Oh, mire juttattál!
Egy nyarat, egy őszt csak!. . . de te nem várhattál.
Most az a csábító lőn örökös gátunk, |
Mindent a boldogság töröl - az egy vért nem!"...
Fátyolt emel a nő, s azt leheli: "mért nem?"
A szép, közel arca, szembe mosolygóra,
Tán csókra is ajka látszik vala késznek:
De kivillan fénye, homlokán, az észnek,
Vissza parancsolja ifju tüzes vérét, |
"Ne felejtsd, hogy férjed tetemiért esdel:
Ott fekszik a kertben: Mária, temesd el!"
Azt hitte, szivéből kidobá most végkép:
De boldogan is majd visszaver az rája:
Mária lesz első születendő lyánya.
Megadatá oztán férjét Máriának, |
Zászlós hadi pompa Nápolyig kisérte,
Táborán misét is szolgáltata érte. -
Fogja meg a gyeplőt, s egy percre se' vész el.
Hogy az új országot jó rendibe' hagyja,
Hogy hazatérhessen seregének nagyja.
Örült is e hírnek hada-szerte minden, |
Már a haláltól sem remeg úgy, remélve,
Hogy ő lesz az egyik, ki haza jut élve.
Hogy Lajos fejenkint tudakolni kezdi:
Ki, mi jeles dolgot vitt véghez a hadban:
Nagy könyvbe hogy írja, kilenc deák ott van.
Nem marad el érdem, akárki fiáé, |
Kire Lajos nem hall egyebet a jónál,
S gondolja: "te ehhez háladatlan volnál?"
Szépet, nagyot oztán, - mit akar, nem mondta,
Csak, hogy egész hada másnap ebéd tájon
Körül a domb mellett négyszögbe felálljon.
De mi meg amellett Toldit se' felejtsük, |
Mi dolog, tábornál hogy nem látja senki?
Kegyelemre magát hogy még se' jelenti?
Feledé, sok szó közt, amit akart épen:
De másnap-olyankor csakugyan megmondta;
Mire Toldi vállát keserűen vonta:
"Jól tudom, ő király, én pedig egy féreg: |
Beszélhet Anikó! nincs több szava rája,
Csak az álla duzzad, s alul a tokája.
Hogy láncon a kobzos, beszélt is az őrrel:
Toldi meg is rettent, dühös is lett szörnyen;
Elszánta magát, hogy szabadítni menjen.
S táboron át, éjjel, magokat kivágva, |
Anikó Bencével úgy is haza térve,
Hírt vihet anyjának, látta fiát, élve.
Kettejök' ily merszen ki tudja mi éri!
Hátha kegyelméből részt vehet a pajtás?
Ő érte az anyja meghal, azért meg - más!
Toldi nem állt még rá, de pörölt már szóban, |
Mikor, úgy estenden, jöve kunyhójához
A király lovásza, Besenyei János.
Szólt köszönés nélkül - "ezt küldi királyod,
S hagyja neked: holnap légy ott jelen ebben,
Hol serege gyűl majd, négyszög-kerületben."
De amíg ezt mondá, azalatt szolgája |
Új sisakot, páncélt, ragyogóat, ékest,
S egész lovag-öltőt mást is, ahozképest.
Nevetett és így szólt: "nosza, felpróbálom!"
Bevivé s magára szedte a kunyhóban,
Hanem egy nincsen: kard; tudja miért: "jól van!"
Hétrét a nyakába veti karikását, |
Fejjel alá csüngvén, - s azt mondja, kilépve:
"Elmegyek, így állok a király elébe."
- Ma legalább nem hajt semmi okos szóra:
De mikor a hadhoz közeledett másnap,
Nem mert nekimenni egy nagy kacagásnak,
Hanem ostort, bunkót leszed a kápára, |
Körbe fogák mindjár' testőrző baráti:
Csupa kérdés: "hogy vagy?" és felelet: "hát ti?"
De király mérges volt, szólani nem mertünk -
Folytak volna tovább efféle beszédek;
De más fele fordul arc, figyelem, érdek:
Ropogó éljen-ből közeledék útca, |
Királynak, ahol jő, hirdeti az útját,
Előtte a hirnök emel országbotját:
Hátul a ma épen fenszolgáló őrség;
Csak Laczfi, a vajda, nincs ott az urakkal,
Csapata élén vár, behamvadt haraggal.
Most a király felment, magas trónra űle, |
Kürtszóval a hirnök sátor előtt jelt ád
S hangosan kiáltja Laczfi-Apor vajdát.
De király a trónrul leszálla elébe,
Fogadá hős fiát, elején sátornak,
Atyja-koronázó híres nagy Apornak.
István, tüzes arccal, megindula mélyen, |
Mikor elhallgat, szólt meleg bizalommal
A király, úgy bánván vele, mint rokonnal:
Te légy ezután is - s ne különb vezérem;
Vagy királyul hagylak, ha maradsz, képemben,
Hogy ez új országot vegyed és tartsd rendben.
Tudom a hűséged, de meg is hálálom; |
Tiéd legyen otthon - ha levelet osztok -
Két szép uradalom: Csáktornya és Osztrog."
Kötelesség volt csak, azt mondja, nem érdem;
Köszöni új tisztét, a helytartóságot:
De nagyon áhitja szép Erdelyországot.
"No tehát az öcséd maradjon, az Endre, |
Szólt, s elereszté az örvendő urakhoz,
Maga Kont, jobb karján, vezeté azokhoz.
Hangzott s visszahangzott Toldi Miklós neve.
Vissza ezer szájból (tizedét se' mondva),
S hogy elibe térdelt, a király ezt mondta:
"Vétkeztél, fiú, de lakolál is hétszer, |
Most ez övet, kardot, jer! az oldaladra, -
Többször el ne veszítsd, úgy vigyázz magadra!"
Ami azt jelenté, hogy már lovag újra,
Illeti, mint régen, udvari tisztesség;
Testőrzőinek int, hogy helyre vezessék. -
Azután szemlélni a seregét fogta, |
Jó-délig e munka a királyt megtartá;
Hazamenet Toldit újra megpillantá.
Toldi örült, mert már szerit-módját leste,
Hogy' jutna királlyal valamiképp szembe,
Őérte ha venné kobzost kegyelembe.
Odabenn hát mindjár' könyörge alásson: |
Kivel együtt történt minden bujdosása, -
Ő felsége hogy a bűnét megbocsássa.'
Hozasd ide tüstént, s jöjjetek be ketten."
Toldi meg is tére hamar a kobzossal:
"Ki vagy te, gaz ember? fizetsz jóért rosszal?"
"Nem a bosszu vitt rá, csak ez a mesterség: |
Bár nekem e dalban van szomorú részem. . .
Hagyján!. . . életem' itt lábaihoz tészem."
Hogy kegyelmet nyerjen, sose' hitte már azt.
De Lajost ingerlé ez a fásult mentség:
Nagy bűn lehet itt, vagy nagy szerencsétlenség!
Szóla tehát hozzá újra szelidebben: |
Bujdosol egy bűnért, nekem azt vallottad:
Mi az? add elő most, ha élted id'adtad."
Szép nagy kék szemeit, könny pereg arcára.
S hajtva le, a földig, összecsukó térdét,
Onnan alázattal így kezdi beszédét:
"Barkócz volt az atyám Felmagyarországon, |
Zácsnak egyik húgát birta feleségül,
Ezért hala szörnyet - hanem ezt majd végül.
Mátyus uram mellett forgat vala kardot;
Egy Kolos ellenben, ura szomszéd várnak,
Vala híve Károly néhai királynak.
Harcban a két kastély állt vala hát mindig. |
Kolos a házunkat bántani nem merte,
Régi bosszúságát odahaza nyelte.
Tör elé, sok pórral, hídunknak elébe,
Felvonatá jókor az atyám, és kérdi:
Nyilt harccal a békét hogy mi okon sérti?
»Akibe' Zács-vér nincs, az örüljön, éljen: |
Kiált Kolos, írást mutogatva messze,
Hogy király nevében atyám beeressze.
Az atyám, és ránk is hét fiutestvérre,
Kik közt a legidősb is csak alig serdül,
Hogy minekünk veszni kellene fegyvertül.
»Nem!« (annyit se' tud, mint ma született gyermek) |
Kürtölteti össze hajduit, cselédjét,
A kaput, a kastélyt hogy halálig védjék.
S véres viadalra száll a veres alkony:
Engem anyám ölbe szorongata sírva,
Kis kezem a kardot mert még fel se' birta.
Künt iszonyú sívás, kardrecsegés hallik; |
Egyszer atyám öccse berohan, hogy: "Vége!"
Hívja anyám', fusson, engem kap ölébe.
Hol urát meglelte s hat szép fiát, halva.
Mi pedig a kerten, nem látva, nem űzve
Szaladánk! - emlékszem a szép piros tűzre.
Ez régi bünöm; - csak kegyelemért esdem: |
Birtokom elvette, családfám kivágta:
Fogja meg a Barkócz név örökös átka!"
Állj fel!" (de tovább nem magyarázta néki)
"Birtokod' elvette - nem Kolos: a törvény,
De kegyelmet adok, vétked letörölvén.
Birtokodat már más, jó hiszemű, birja, |
De ne félj ! csak hűnek lássalak irántam. . .
Melfi nevet, s címert már is neked szántam."
Beleszóla Miklós, - "csak neki úgy tessék,
S Felséged is adja kegyes irományát,
Hogy fiuvá tészi Toldi György leányát."
Micsoda?" mond Lajos: "kit fiusíttatnál? |
"Lyány az, Felséges úr! lyány a kőszülette,
S hirem-tudtom nélkül ezt meg is szerette!"
Megadom." - Bízá is levelét deákra,
S eleresztvén kobzost, visszafogá Toldit:
"Ne csak! ez a levél tefelőled szól itt."
Átalveszi Miklós, nem valami bízvást,
Hogy: ,tud ő olvasni, de csak öreg írást'. |
Ejte is rá egy-két borsószemü könnyet.
"Mi az?" - kérdé Lajos - "azt nem vettem észre -"
S kivevé az írást a deák kezébül,
Kétszer is a négy sort elolvasta végül.
"Itt, ahol a szívek. . ." gondolkozott rajta; |
Látszott, hogy ez ujság neki ujság nagyon:
Elereszté Miklóst, hogy maga maradjon.
"Írjatok az érsek-, Telegdi Csanádnak:
Hirdessen országúl királyi kegyelmet,
Valakik bűnhödtek Felicián mellett;
Hogy ne legyen többé, mire haza érek, |
Törvényt is az ország olyat javasoljon,
Hogy apáért többé gyermek ne lakoljon."
S meghívta magához; jó nagy az ő sátra,
Lakjanak ott együtt; - kap ezen a kobzos:
"Hahó, öcsém! más is szól még e dologhoz:
Van anyám nekem s a lyánynak öreganyja: |
Mond Toldi; - az ifju laposat pillantott,
S külön egy sátorban pengeti a lantot.
De szárnyon egy tábor haza nem repűlhet:
A király, lám mondom, szedi ,válogatja,
Mely részét vigye el, ott melyiket hagyja.
Várakban is űl sok széllyel az országon, |
Rakni be zsoldost, vagy maga katonáját,
Ha nemes önkint nem szolgálja királyát.
Ki akar hűségből maradni Nápolyban?
S csuda ez! nincs több szó fekete halálról,
Csak a magyar névről; s a derék királyról.
"Egy halállal" mondák "tartozunk mindnyájan, |
Fele is, vagy több, a Laczfi-Apor hadnak
- A zúgolódók - most versengve maradnak.
Hogy szereti ujra, mint másszor, ez a nép;
De nem fogadá el maradását annak,
Kinek otthon nője, gyermekei vannak.
Mikor ez mind megvolt, indítá a tábort, |
Onnan ereszkedvést Róma felé hajta,
Nápolyban az Endrét; Endre helyett, hagyta.
Két mérföldnyire már jönnek ki elébe:
A tribún, ki ismét jutott hatalomra, *
A Tanács, özön nép, s fogadák hódolva.
Odabenn harangok, evvivá-k zúgának, |
Szállásra vivék egy pompás palotába,
Kit úgy is üresen hagyott volt a pápa.
Anyja Budáról azt, Erzsébet küldötte:
Hogy csecsemő Károly nincs már a világon,
Temetését várja régi Vizsegrádon.
Elbúsulta magát Lajos igen rajta, |
"Így az egész bosszúm véres buborék volt,
Elpattana; most már helye - csak egy vérfolt!"
Kikre a Johanna elleni pört bízta,
Hogy azt Avinyonban újra fölvetessék,
Pápával a gyilkost, újra-itéltessék.
Ezek azt hozák; hogy pápa feloldotta: |
Háromszázezer jó aranyat hát adjon
Johanna Lajosnak; - országa maradjon'.
Háromezer aranyt hozva foglalóban:
"Se háromszázezer aranya, se három
Nem kell: öcsém vérét nem adom el áron!"
Szólt a király, és ment Péter-búcsujára, |
S még aznap üzent is Laczfinak, Endrének:
Hozza maradványát utána sergének.
Gondolat egy szemfény: Budára mi vessük,
Hol Toldit az anyja (hírt kapva levélben)
Várja szegény, s fél hogy meghal örömében.
Hallja, hogy az udvar készül le Segesdig |
Mert a királynénak árt nappal a hőség:
Ha ki reggel indul, egy nap az elsőség.
Nekem is van fiam, kit nehezen várok -"
S küldi öreg Bencét tudakolni mindjárt.
Bence haza térvén, azt mondja: "asz'ondják:
Menni Fehérvárnak, le a Balatonnak; |
"Fogj hát szaporán be!" ami, nagy csudára;
Hamar is megtörtént, úgy kis-ebéd tájra.
De füleit folyvást riadás tölti be:
"Hajts, kocsis! nem tiéd sem ostor, sem a ló -"
Akarva se' tud most lenni nagyothalló.
Így, mire az udvar, ők is odaértek; |
És már a toronybul lefelé kiáltják,
Hogy az elődandárt közeledni látják.
Indul ki a gyepre aranyos hintókkal;
Maga ült az elsőn s Örzsike mélázva,
Feketében, mint már leendő apáca;
Ősz érsek utána, mint képe királynak, |
Falusi szekér is mennyi maradt hátra,
Ki fiát, ki férjét, ki rokonát várta.
Hát nagy tárogatók, obojok riadnak,
Zászlós kopiáktól a levegő tarka:
Maga a király lesz már ennek a magva.
Sárga lován jött is elül a seregben, |
Odaugrat mindjárt, kezeit csókolja,
Meg az ajkát, meg a csonka kezét újra.
Mosolyogva csípte meg az állát, s mondá:
"Beh szép vagy ma, te bús rózsája Budának!
Mily messze kereslek, s mily közel talállak!"
Dícsérve az anyja hozzáteszi: jó is, |
"De nem addig van a! de nem ám, ha mondom! . . .
Hanem erről többet majd beszélünk otthon."
Mi lett a beszédből, akar itt megsúgom.
Megszereté bosznya fejedelem lyányát,
Neki ajánlá fel szíve adományát.
Hosszu időn boldog leve Örzsikével; |
Hadait sem vitte kalandról kalandra:
Amit ésszel győzött, nem ereszté kardra.
Elég nekem Toldi a hátralevőre,
Kit az édes anyja vígyáz vala szörnyen,
Szeme is kaprodzott és lábbada könnyben.
Annyi ezer nép közt tán észre se' venné, |
De alatta Pejkó nyerit egyszer, tombol,
Vissza ösmerős hang nyihogott egy hámbol.
Elhiszi azt bárki az első szavamra;
Vele Anikó is, Bence is - a vendég
Őrzi csupán hátul, hogy ő idegen még.
Ott hamar az egymás nyakába hogy' estek, |
Se', hogy szóhoz jutni nem birtak a szótul,
Mint szűk edényszájon víz ha igen tódul.
Ügyet vete most az idegen ifjúra,
S hallva fiától, hogy utitársa, régi;
Fogadá szép szóval, kezet ada néki.
Bencét is az öreg asszony megölelte, |
Mond apja kevélyen: "mert én tanítottam,
Gyenge vesszőcskémet jóra hajlítottam."
Bence meg a kobzos a lovas legények,
Úgy mennek Budára mint egy menyegzőre,
A vége is az lesz, gyanítom előre;
Legalább az úton Miklós meg az anyja |
Nem is ő!. . . kivált hogy, félútra sem érve,
Kobzosnak is jut hely az öreg szekérbe.
"Kétszer ilyen hosszú volt ez az út menet!"
Zengő citerával kinn a kapus várta,
De kapuja úgy van, mint este bezárta.
"Tedd le, csiriz, azt a cincogó micsodát: |
Bence a kapusra az öreg így mordul,
S nézte, ha nézik-e mikor ő befordul.
Szegre akaszthatta bujdosása gondját,
Szegre a nagy buzgányt, a paizst, az ostort,
Melyeket ő harcban még ezután is hord;
Az öreg kámzsát is pihenőbe tette, |
Majd felveszi később negyven-ötven évvel,
Ha magát is már holt számba' feledték el.
Most látja a kobzos, kit szeretett ő meg!
Ha eddig a báb volt, most a szép pillangó,
Ha eddig szerette, most a feje bangó.
Meg is kérte rögtön s Toldiné kiadta |
Nem irígylé Miklós, de feszűlt a dolmány
Maga bús szerelmét ehez elgondolván.
Mióta Budán van, szíve sajog érte,
Hiszen azt se' tudja, él-e, hal-e vajjon?
Bizonyost mégsem kérd, nehogy mástól halljon,
Hanem, ajtót húzván a szerelmes párra, |
S karját evezőnek négyszer-ötször vetve,
Átrugja magát az apáca szigetbe.
Fel is az ablakra, be is a szűk rácson,
Ha elébe a sors - ne Piroskát hozná,
Csak egy olyan szűzet, ki hasonló hozzá.
Mind hiába! - hátra kerül, a kert megé, |
Odabenn a fák közt Toldi megpillantott
Valami keresztet s domborodó hantot.
Látja, kereszt kettő: az egyik irással,
A másikon semmi, csak Jézus betűje:
Térdre borult mindjár' az előtt, a fűre.
Mikor olvasóját rendre leolvasta, |
Hogy: "Ez a gyászos sír a Rozgonyi Pálé:
Ide fájt a szíve, jó leánya mellé!"
Kebléhez szorítva, záporba förösztve,
Csókolta, ölelte azt a hideg szirtet,
Míg vele a nagyján valamit enyhített;
De tovább is egyre zokogott bánatja, |
Majd szemeit törlé, s a csillagos égre
Fölnézve sokáig, így szólala végre:
Oda vársz - meggyógyítsz boldog szeretettel;
Addig soha e szív asszonyt ne ösmérjen:
Fogadom, s megállom, Isten úgy segéljen!"
Most kele - négy gödröt vájt neki jó kardja, |
Felránta tövestül négy fiatal fűzet;
Ezek árnyékolják az apáca-szűzet.
Ma is, oltalmában fejdelmi személynek,
Ki, hogy e szép sziget rászálla idővel,
Beszövé nagy multját virányos jövővel,
S hagyta, hogy a környék agg fülemiléje
Éneke utolját ott elzengicsélje,
Azután hallgatva ott várja halálát;
De kövessük Toldit és a rege szálát.*
Ki tudja? hisz' ennek ötszázharminc éve;
Lehet az, hogy látták, vagy meg is ösmerték,
De megháborítni a nagy hőst nem merték.
Amely uton jött volt, azon is ment vissza, |
Piroska' torában szerelme utóját,
Együtt az Anikó vídám kézfogóját.
Készűlni Anikó nagy lakodalmára;
Új boron azt mindjár', tudom, meg is űlik,
Meghíva reája mind, akiket illik.
Toldi felajánlá tág palota-házát, |
Mellette a szalmát felrakni kazalba:
Három vármegye is eltáncolhat abba'.
Három vármegye lett: Bihar, Arad, Békés;
Ennyi csak a hívott; hát még a hivatlan:
Ki, ha szépen múlat, teheti bántatlan:
Amelyik ellenben részeg, vagy garázda, |
Toldi az a násznagy; - de ha békén hagyják,
Szótlan az asztalfőn öntözi bánatját.
Melynek Toldi adá aranyos keresztét;
Azután kezdődött lakozás, mulatság,
Hogy a menyasszonyt is rendre megugrassák.
Majd a párnatáncnak következvén sorja, |
Keres egyet: csókért leteszi elébe,
Megforgatva kissé, az marad helyébe.
Ott forog, a vánkost feltartja magosra,
Lesi csalfa szemmel, kit hivjon? ne hivjon?
"Csókra, násznagy uram! ne csak mindig vivjon."
"Mondom én!" mond Toldi - "férfi kell már ennek, |
Csókra magát mégis, táncra is elszánta:
Halkan, öregesen, násznagyosan járta.
Toldi a háznéppel magára maradjon,
Hadd rendelje el, hogy ki hajszra, ki csára:
Anyja Nagyfaluba, ő maga Budára;
Kobzos a várkastélyt Anikóval birja, |
Ha fiok lesz, az már György legyen és Toldi,
Anyjának a másik fiat is pótolni.
Háromszáz esztendőn át mindenik évvel,
Nem is hagyta Miklóst homályba borulni
A Nagyfalusi és Szalontai Toldi.
Szolgálta királyát, - majd a fejedelmet, |
Zárt sisakon s pajzson kézbe' kivont kardú
Nagyfalusi Arany, szalontai hajdú.
Nem érzem magamat énekkel adósnak,
Könyvbe' sem olvastam, nem is tudakoztam;
Csak ez egy munkámmal igazán tartoztam.
DALIÁS IDŐKről mit még barna hajjal |
Most mikor agg lettem, hajam is fehérül:
Ímhol a bús ének TOLDI SZERELMÉrül.