Arany János: KNÓCZ JÓZSEF ÉS LÁSZLÓ SÍRVERSE
KNÓCZ JÓZSEF ÉS LÁSZLÓ SÍRVERSE
I
E fölemelt gyász-kő; idegen! számodra jelentse:
Emlékét, mi övéi, kövön nem, szótalan ércen
Emlékül minekünk állatta magasztos erényét
Tiszta becsűlettel ragyogóvá tette betűit,
| Kit fedez a holtak nem rövid éje alant. |
| S néma betűn bírjuk: vésve szivünkbe van az. |
| A hű férj, szeretett jó atya és hazafi. |
| Jelleme a márvány, hol neve írva marad. |
A fáradhatlant fáradság győzte le végre;
Két város polgára, betöltvén emberi tisztét,
| Sok vesztése után itt nyeresége vagyon. |
| Mennyei polgárrá tette örök kegyelem. |
(1856)
II
A nagyatyát, szerető nagyatyát vidítani jöttem.
Még, örömére, alig hogy kezdtem játszani térdén:
| Könnyetek a fiuért szűnjön omolni, szülék. |
| Most kebelén nyugszom, hív unokája, megint. |
(1857 okt. 27)
