Arany László: TŰNŐDÉS
Olyan nyomasztó a lehellet,
A lég olyan nehéz!
Künn a világ vigalma, zajja,
S a "honfiság" lármás zsivajja
Tompult morajba vész.
Kótya-vetye, koncon veszekvés;
Dobot ver az ima;
Nincs időnk az időre várni,
S mit szánk, szemünk meg bír kívánni,
Mind kell, egyszerre, ma.
Oh félek, inkább vesztet érez,
Ki élni így siet;
Mint a hajósnép örvény szélén,
Már csak néhány percet remélvén,
Élvbe dől - s elsülyed.
Nem volna-é szent hivatása
Mellt szegni ellenők:
"Megállj, korán e lázas eszmék.
Kitartás! A küzdőkre lesz még
Idő, pihenniök."
Szebb korszakunk, midőn a költő
Zenghetett szózatot;
Betölté égi hivatását
És tisztelék Olymp varázsát
És meghallgattatott.
Haladtatok szent ihletettel
Az ifjodás terén;
Az éjhomályból fölverétek
Régi dicsőségünk' - s tiétek
Volt a legszebb remény.
Dalodban harcok lángja ége,
Mely gyújt, hol megjelen:
Buzdítva mást, csatára kelni,
Ágyuk zajában énekelni!
- Tied volt a jelen.
Küzködtetek tiranni kénnyel,
Viselve láncait:
Tudtátok, él, bár csendbe némult,
A nemzet s a megélt dicső múlt
Volt a jövőre: hit.
Szent küzdelem a költő bére,
S ha zenge ajkatok,
Akár csatán, veszélybe híva,
Akár rabláncon, rejtve, tiltva:
Egy nemzet hallgatott.
Veletek érte, ti valátok
Testében az ideg.
Mily pálya, így, magasba törni,
Vagy a kétségb'esést kiölni,
S táplálni a hitet.
Ha felvillan multunk emléke,
Fáj tőle a jelen:
Fáj a dics, amit elfed a múlt,
Fáj a viszály, mely ím megujult
S megujul szüntelen.
Mint szétriadt nyáj tépelődünk,
Megrezzent bármi nesz,
A holnap is már fél-sötétség,
Lépnénk, de visszatart a kétség,
A tett aggályba vesz.
Ki még nem élt, csupán csalódást,
Hirdethet-é reményt?
Futók ösvényét hogy jelölje?
Az égi láng eltünt előle,
Nem lát semmerre fényt.
Ki érti, annak biztató dal
Kételyén nem hat át;
Ki meg vakon hisz s ront előre,
Reá zúg a kételkedőre:
"Eladtad a hazát!"
Mindig erősebb lángra gerjed
E szenvedély loha
A vész ütött törzs így kiépül? -
Igen, fattyusarj nő tövébül
A fa, félek, soha.