Babits Mihály: DANTE
az évek nyári nappalára s téli
éjére fülledt üngökként cseréli
s nyugalmat nyugalomban nem találhat.
életét friss legek selymébe; déli
édeneit, mint otthonát, kiéli;
de visszatér megint, s a régi tájat,
Igy én is, amint visszatérek egyre
anyaföldemre - ama drága Hidra,
amelyből jöttem -: az otthoni hegyre:
úgy térek vissza, Dante tájaidra!
s jól ismerem a Tisztulás hegyének
fájó lépcsőit, és az Ég kegyének
csillagos távlatait; sírva botlom
(mint papirkákra, miket útjegyének
szórt el a vándor), merre a Nagy Ének
visszavezet, vad erdőn s annyi poklon
bár minden tulvilágból hazavásva
fűz Firenzémhez egy mostoha köldök,
vagy rab fa, mely hiába nőtt egekbe,
tengek, lekötve, s mégis számkivetve.