Babits Mihály: KETTEN, MESSZE, AZ ÉG ALATT...
KETTEN, MESSZE, AZ ÉG ALATT...
I.
Most a szabad ég alatt lakom
s holdak forognak,
nőnek, fogynak,
és mindig nyitva az ablakom.
s holdak forognak,
nőnek, fogynak,
és mindig nyitva az ablakom.
S az Ég már olyan is lett nekem,
mint a szoba fala, melyet alig
lát meg, aki benne lakik:
kék meztelensége hitvesem.
mint a szoba fala, melyet alig
lát meg, aki benne lakik:
kék meztelensége hitvesem.
Igy a messzeség, mint szokott és kopott
varázs, lassankint elveszik;
de annál jobban isszák a közelit
szemeim, e kéjenc mikroszkopok,
varázs, lassankint elveszik;
de annál jobban isszák a közelit
szemeim, e kéjenc mikroszkopok,
kiskutyák játékát, csupa-báj
hempergőzésükkel a pad alatt,
s az ijedt ágra csöppent madarat,
sőt amint ráng a röpülő bogár
hempergőzésükkel a pad alatt,
s az ijedt ágra csöppent madarat,
sőt amint ráng a röpülő bogár
valami láthatatlan gumiszálon. -
Így ráng lelkem is úntalan,
pedig neki is szárnya van,
s kitárva az ablak, hogy messze szálljon...
Így ráng lelkem is úntalan,
pedig neki is szárnya van,
s kitárva az ablak, hogy messze szálljon...
II.
Vagy bujócskázik csöpp füleid
labirintusában, édes,
mérve e végtelen-véges
kanyargás rózsaszín üreit,
labirintusában, édes,
mérve e végtelen-véges
kanyargás rózsaszín üreit,
s ha néha véletlen kicsuszik
tangensben a halánték felett,
követve valami kék eret,
nem jut messze: szemedbe esik,
tangensben a halánték felett,
követve valami kék eret,
nem jut messze: szemedbe esik,
s onnan nincs szabadulás!
Lelkedre tapad:
s eped és apad,
és fáj és fájat, és vásat és vás,
Lelkedre tapad:
s eped és apad,
és fáj és fájat, és vásat és vás,
s összefogóznak, mint két fulladók,
kik néha lihegnek: Eressz el!
s néha sziszegnek: Vessz el!
s ölelésük csak annál tapadóbb,
kik néha lihegnek: Eressz el!
s néha sziszegnek: Vessz el!
s ölelésük csak annál tapadóbb,
míg menekvésért esdve mind a ketten
e bűvös körből: "Nézd, a pad alatt
kis kutyád...!" - mondjuk. "Nézd, a madarat...!"
- S nézzük szomjasan és csüggedetten.
e bűvös körből: "Nézd, a pad alatt
kis kutyád...!" - mondjuk. "Nézd, a madarat...!"
- S nézzük szomjasan és csüggedetten.
III.
Óh kedvesem, még meddig fojtogat
e tagadott, nagy, sivatag szomj?
Lélek vagy te is, asszony!
Szemedben látom a kínokat.
e tagadott, nagy, sivatag szomj?
Lélek vagy te is, asszony!
Szemedben látom a kínokat.
Meddig kacag még kitárt ablakunk,
mint messze tenger
az örvény-fogta szerencsétlen ember
vergődésén? E csöpp forgóban rab vagyunk.
mint messze tenger
az örvény-fogta szerencsétlen ember
vergődésén? E csöpp forgóban rab vagyunk.
Óh kedvesem! fölöttünk csillagok
kerengnek, kikre nem figyelünk.
És hangok hívnak: gyerünk!
Millió testvér várja a rabot.
kerengnek, kikre nem figyelünk.
És hangok hívnak: gyerünk!
Millió testvér várja a rabot.
Óh kedvesem, ez a nagy szabad Ég
üresebb, mint a börtön;
s lásd, napjaim már oly hiába töltöm,
mint ha, bús fogoly, pókokkal játszanék.
üresebb, mint a börtön;
s lásd, napjaim már oly hiába töltöm,
mint ha, bús fogoly, pókokkal játszanék.
Perceink mint homokszemek peregnek:
megöl a homok, ha még süppedünk!
Nyujtsuk segítségért kezünk
az Istennek vagy az embereknek!
megöl a homok, ha még süppedünk!
Nyujtsuk segítségért kezünk
az Istennek vagy az embereknek!
