Babits Mihály: ADY ENDRÉNEK
E rég elavult verset, melyet kedvetlen órában az
ismeretlen Adynak írtam: ajánlom ma a bajtársnak
és a jó barátnak
melletted mentem harc elé:
neked egyfelé győzni kellett,
nekem harcolni kétfelé.
visszáját úntig meglelé,
s harccal a szívem úgy betellett:
alélva kérdem: több jön-é?
ki mellé csúful emlegettek,
kinek nem tudtam lenni társa,
de egy anyánk volt: Magyarország:
bár ellentétek, együtt eggyek,
harcom a harcod folytatása,
s testvérül szólok íme hozzád:
ki mellé csúful emlegettek,
ki vagy, bár nem szeretsz, barátom,
halld, már a hangom alig hallszik,
mint lámpa, melyet elfeledtek,
egyedül és lassan kialszik,
s a koncert egy hanggal fakóbb,
s egy színnel némább lesz a rajz itt,
megint álomba hull Magyarhon?
szólnak már titkos altatók.
éjig a bukó napba nézve,
s hogy jő mögötted, nő az alkony
Ébresztő, ébredj! Vagy kivárod,
mig a hazug hold megigézne?
azt is ám amit én akartam:
te kiállod! (Én már kiállok.)
Nem értek hangos lenni. Téged
meghallanak. (Én már meghaltam.)
elődöm voltál, légy utódom:
az üszköt, ami bennem égett,
Nem! nem! bűn volt, amit beszéltem,
mikor a szívem arra gondolt,
amit zengtem, örökre zengtem,
és nem halhatok meg, ha éltem.
Nem értek néma lenni. Nem, nem!
S szavam pelyhét nem vethetem
idegen ajk sodrába. Ennen
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
s mig képet oltáromra vágni,
avagy színnel igézni bírok,
hajolását acél nyakamnak,
s csak oly istent fogok imádni,