Babits Mihály: A LÓTUSZ-EVŐK
A LÓTUSZ-EVŐK
"Bátorság! - szólt, mutatva part felé -
e tornyos hullám szárazföldre hord."
És délután kiért egy part elé,
melynek tán mindig délutánja volt.
Körül bágyadt lég ájult, haldokolt,
pihegve, mint kit fáradt álma bánt.
A völgy fölött állt teljesarcu hold
s karcsú folyó, lehulló füst gyanánt
a szirt hosszában szállt és szünt és szállt haránt.
e tornyos hullám szárazföldre hord."
És délután kiért egy part elé,
melynek tán mindig délutánja volt.
Körül bágyadt lég ájult, haldokolt,
pihegve, mint kit fáradt álma bánt.
A völgy fölött állt teljesarcu hold
s karcsú folyó, lehulló füst gyanánt
a szirt hosszában szállt és szünt és szállt haránt.
Folyók hazája! hulló füst gyanánt
egy - vékony fátyol lassú leple - szállt;
a másik, szelve ringó fényt meg árnyt
hömpölygetett sok álmos habsugárt.
Látták, csillogva, belülről az árt
tengerbe folyni; távol: hegytetők,
koros hó három csendes csúcsa, állt
napsütve; rajtuk kúsza cserje nőtt,
fölötte permetes, sötét, kúszó fenyők.
egy - vékony fátyol lassú leple - szállt;
a másik, szelve ringó fényt meg árnyt
hömpölygetett sok álmos habsugárt.
Látták, csillogva, belülről az árt
tengerbe folyni; távol: hegytetők,
koros hó három csendes csúcsa, állt
napsütve; rajtuk kúsza cserje nőtt,
fölötte permetes, sötét, kúszó fenyők.
Vörös nyugotba bűvös esti csík
habozva szállt; a hegynyilásokon
látszott a szárazföld, a sárga csík,
s kanyargó völgy, pálmával gazdagon,
s rét, karcsú fákkal, mintegy ablakon;
egymással mindig egyenlő mezők;
s sápadt arcokkal, rózsás partfokon,
sötét, sápadt arcokkal jöttek ők,
a mélabús, szelíd-szemű lótusz-evők.
habozva szállt; a hegynyilásokon
látszott a szárazföld, a sárga csík,
s kanyargó völgy, pálmával gazdagon,
s rét, karcsú fákkal, mintegy ablakon;
egymással mindig egyenlő mezők;
s sápadt arcokkal, rózsás partfokon,
sötét, sápadt arcokkal jöttek ők,
a mélabús, szelíd-szemű lótusz-evők.
E bájnövényből hordtak ők sokat
és nyujtogattak mindenki elé
gyümölcsös és virágos lombokat;
s ki elfogadta és megizlelé,
a habzaj messziről jött affelé,
mint távol partról; és ha társa éppen
szólt, hangját síri vékonynak lelé
s mélyen alvónak látsza, bárha ébren
és dobogó szive zenére vert fülében.
és nyujtogattak mindenki elé
gyümölcsös és virágos lombokat;
s ki elfogadta és megizlelé,
a habzaj messziről jött affelé,
mint távol partról; és ha társa éppen
szólt, hangját síri vékonynak lelé
s mélyen alvónak látsza, bárha ébren
és dobogó szive zenére vert fülében.
Leültek hold és nap közt, sorban, ott
ahol a sárga parthomok laza
s édes volt álmodozni rólatok,
nő, gyermek, háznép: otthon és haza!
De fáradt volt az evező s az a
meddő hab: fáradt mint a kósza láb.
S az egyik így szólt: "Nem megyünk haza."
S daloltak mind: "Honunk, mint délibáb
túl távol tengeren; nem bujdosunk tovább!"
ahol a sárga parthomok laza
s édes volt álmodozni rólatok,
nő, gyermek, háznép: otthon és haza!
De fáradt volt az evező s az a
meddő hab: fáradt mint a kósza láb.
S az egyik így szólt: "Nem megyünk haza."
S daloltak mind: "Honunk, mint délibáb
túl távol tengeren; nem bujdosunk tovább!"
KARÉNEK
1
Puhábban hull itt édes-bús zene,
mint gyepre elnyílt rózsa szirma hull,
vagy harmatot ha éj csöppentene
csöndes vizekre, gránit-árny alul;
s enyhébben nyugszik pilledt szellemem,
mint bágyadt pilla bágyatag szemen
hozván szép álmokat felőled, büszke menny!
Itt mély hüvös moha
s futóka inda-ostora
s forrás-közön leveles ibolya
s szirten álmos babér csügg s nem virul soha.
Puhábban hull itt édes-bús zene,
mint gyepre elnyílt rózsa szirma hull,
vagy harmatot ha éj csöppentene
csöndes vizekre, gránit-árny alul;
s enyhébben nyugszik pilledt szellemem,
mint bágyadt pilla bágyatag szemen
hozván szép álmokat felőled, büszke menny!
Itt mély hüvös moha
s futóka inda-ostora
s forrás-közön leveles ibolya
s szirten álmos babér csügg s nem virul soha.
2
Miért, hogy minket gondok súlya nyom
és úgy emészt az éles fájdalom
míg nyugton szunnyad róna, völgy, halom?
Minden pihen: miért mi egymagunk,
mi egymagunk, a dolgok elseje
vesződünk, jajgatunk,
szárnyat se csukhatunk, csak hányatunk:
baj bajnak kútfeje,
nincs vége s eleje,
nem enyhülünk az álom-balzsamon,
nem hallgatunk bensőnknek sóhajára:
"Nincs kéj, csak nyugalom" -
mért szenvedünk mi csak: a dolgok koronája?
Miért, hogy minket gondok súlya nyom
és úgy emészt az éles fájdalom
míg nyugton szunnyad róna, völgy, halom?
Minden pihen: miért mi egymagunk,
mi egymagunk, a dolgok elseje
vesződünk, jajgatunk,
szárnyat se csukhatunk, csak hányatunk:
baj bajnak kútfeje,
nincs vége s eleje,
nem enyhülünk az álom-balzsamon,
nem hallgatunk bensőnknek sóhajára:
"Nincs kéj, csak nyugalom" -
mért szenvedünk mi csak: a dolgok koronája?
3
Nézd: rügyből erdő-belsejen
fejlik levél-selyem, sürű helyen
s bár ágát rázza dél szele;
nő, zöldül - s nem gondol vele.
Délnap süti; harmat üti
hűs éjjelente; s majd kerengve
sárgán hull a légbe le.
Nézd: dúslevű gyümölcs a fán
nyárfénytől édesülve s érve, rengve
pottyan halk őszi éjszakán.
Az egész élet-nyáron át
helyében érik a virág:
ér, fonnyad, hullik s nem gondol vele
dús földbe fogva gyökere.
Nézd: rügyből erdő-belsejen
fejlik levél-selyem, sürű helyen
s bár ágát rázza dél szele;
nő, zöldül - s nem gondol vele.
Délnap süti; harmat üti
hűs éjjelente; s majd kerengve
sárgán hull a légbe le.
Nézd: dúslevű gyümölcs a fán
nyárfénytől édesülve s érve, rengve
pottyan halk őszi éjszakán.
Az egész élet-nyáron át
helyében érik a virág:
ér, fonnyad, hullik s nem gondol vele
dús földbe fogva gyökere.
4
Gyűlölt a kék sötétszin ég
kék sötétszin tengeren.
Halál az élet vége; mért
legyen éltünk gyötrelem?
Óh hagyjatok magunkra! Elszalad
időnk: pár év és némák ajkaink.
Óh hagyjatok magunkra! Mi marad?
elszáll - s mi lesz? a multnak része mind,
mi most mienk - a szörnyü Mult arat.
Óh hagyjatok magunkra! Mi gyönyör
harcolni búval-bajjal? Enyhet ad
bolygni bolygó habon, mely csak gyötör?
Minden pihen s feléd ér, sírgödör,
nagy csöndben; ér, szünik, szakad:
mi nyugtot kérünk vagy halált, halált vagy álmokat.
Gyűlölt a kék sötétszin ég
kék sötétszin tengeren.
Halál az élet vége; mért
legyen éltünk gyötrelem?
Óh hagyjatok magunkra! Elszalad
időnk: pár év és némák ajkaink.
Óh hagyjatok magunkra! Mi marad?
elszáll - s mi lesz? a multnak része mind,
mi most mienk - a szörnyü Mult arat.
Óh hagyjatok magunkra! Mi gyönyör
harcolni búval-bajjal? Enyhet ad
bolygni bolygó habon, mely csak gyötör?
Minden pihen s feléd ér, sírgödör,
nagy csöndben; ér, szünik, szakad:
mi nyugtot kérünk vagy halált, halált vagy álmokat.
5
Mily édes, félálomba elmerülve
látszani, a folyót fülelve
félig hunyott szemekkel ülve!
Mélázni mindig, mint az ámbrafény,
mely fenn mulat a myrrha levelén;
hallgatni suttogásaink
falván a lótuszt napra-nap;
figyelni parton, habfodor ha ring
s habos folyó gyengéden partra csap;
átadni szivünk s szellemünket
a szelid mélaságnak, mindenünket,
merengni, révedezni, álmadozni,
sok gyermekkori arcot visszahozni,
kiket rég elfedett a hant
bronzurna s két marék fehér por ott alant!
látszani, a folyót fülelve
félig hunyott szemekkel ülve!
Mélázni mindig, mint az ámbrafény,
mely fenn mulat a myrrha levelén;
hallgatni suttogásaink
falván a lótuszt napra-nap;
figyelni parton, habfodor ha ring
s habos folyó gyengéden partra csap;
átadni szivünk s szellemünket
a szelid mélaságnak, mindenünket,
merengni, révedezni, álmadozni,
sok gyermekkori arcot visszahozni,
kiket rég elfedett a hant
bronzurna s két marék fehér por ott alant!
6
Drága emlékű házas életünk
s hű nőnk utolsó csókja még nekünk
de változás esett a könnyeken:
azóta házi tűzhelyünk hideg,
fiunk örökle: arcunk idegen
s zavarni jönnénk, mint kísértetek.
Vagy vagyonunk fölette a sziget
sok vad nagyúra és a lantideg
ma nékik zeng trójai tetteket,
nagy tetteinket, fél-feledteket.
Vagy forrongás dúl honunk rejtekin?
Maradjon tört, mi megtörött.
Az istenek dühe örök:
nehéz tünt rendet meghozni megin.
Halálnál rosszabb a zavar,
panasz panaszra, kínra kín,
mely hosszan, aggkorig zavar:
nagy gond szivnek, mely harcban megmeredt
hajós-szemnek, mely csillagot figyelve gyenge lett.
Drága emlékű házas életünk
s hű nőnk utolsó csókja még nekünk
de változás esett a könnyeken:
azóta házi tűzhelyünk hideg,
fiunk örökle: arcunk idegen
s zavarni jönnénk, mint kísértetek.
Vagy vagyonunk fölette a sziget
sok vad nagyúra és a lantideg
ma nékik zeng trójai tetteket,
nagy tetteinket, fél-feledteket.
Vagy forrongás dúl honunk rejtekin?
Maradjon tört, mi megtörött.
Az istenek dühe örök:
nehéz tünt rendet meghozni megin.
Halálnál rosszabb a zavar,
panasz panaszra, kínra kín,
mely hosszan, aggkorig zavar:
nagy gond szivnek, mely harcban megmeredt
hajós-szemnek, mely csillagot figyelve gyenge lett.
7
De liliom- és amaranthusz-ágyon
mily édes, enyhe légbe ringva lágyan
egy szent homályú ég alatt
nézni, nem csüggve semmi vágyon,
a dombról, melyet lep biborruhás gyom,
hosszú patak le mint szalad -
barlangi visszhangot fülelni
sűrűn fonódott vadszöllő között,
hang után smaragd vizesésre lelni,
mely szőtt akanthusz-lombba öltözött
s hűvös fenyő alatt terülve fű között
hallgatni s nézni mind a messze sós vizet.
De liliom- és amaranthusz-ágyon
mily édes, enyhe légbe ringva lágyan
egy szent homályú ég alatt
nézni, nem csüggve semmi vágyon,
a dombról, melyet lep biborruhás gyom,
hosszú patak le mint szalad -
barlangi visszhangot fülelni
sűrűn fonódott vadszöllő között,
hang után smaragd vizesésre lelni,
mely szőtt akanthusz-lombba öltözött
s hűvös fenyő alatt terülve fű között
hallgatni s nézni mind a messze sós vizet.
8
Lótusz virít a meddő szirt alatt,
lótusszal ékes a kanyar patak:
egész nap lágyult hangú szél tolul,
s üres fasorban s vájt barlang alul
s át a fűszeres mezőn a sárga lótusz-hím virul.
Volt nekünk elég a tettből, útból volt elég,
bárka-orra, bárka-farra hányt a hullám, hányt a lég,
merre busa bálna köpdös, rémitett a bárka-lék.
Esküdjünk egy esküt és azt őrizzük hiven:
itt pihenni messze lótusz-völgynek öbliben,
mint egy isten, nem törődve földivel, pihen,
mert ők mind hegyen nyugosznak s nektáruk kereng
s nyiluk messze zúg a völgyben s könnyű felhők fodra leng
dús aranyházuk körűl, amely alatt a föld dereng.
S ők titkon nevetnek, nézve puszta földeket,
hőt, inséget, dögvészt, rengést, égő várost, zord eget,
harcot, süllyedő hajókat, fölkönyörgő kezeket.
Ámde ők nevetnek erre és a jaj nekik zene,
mint egy régi szenvedésnek fölgőzölgő éneke,
egy erős szavú, de nem sok értelmű rege,
melyet zeng egy földet túró, dolgot tűrő faj,
mely vet és arat - de mennyi munka, mennyi baj,
míg begyűl kis évi termés, buza, bor, olaj.
S majd elvesznek és szenvednek - mondják, alvilágokon
szenvednek sokan - de más Elysium-virányokon
nyujtja végre tört testét asphodel-ágyakon.
Úgy van, úgy van, jobb az álom, mint a kósza láb
s evező s szél; - óceán a partnál mostohább:
Hajós társak, nyugodjatok, nem bujdosunk tovább!
Lótusz virít a meddő szirt alatt,
lótusszal ékes a kanyar patak:
egész nap lágyult hangú szél tolul,
s üres fasorban s vájt barlang alul
s át a fűszeres mezőn a sárga lótusz-hím virul.
Volt nekünk elég a tettből, útból volt elég,
bárka-orra, bárka-farra hányt a hullám, hányt a lég,
merre busa bálna köpdös, rémitett a bárka-lék.
Esküdjünk egy esküt és azt őrizzük hiven:
itt pihenni messze lótusz-völgynek öbliben,
mint egy isten, nem törődve földivel, pihen,
mert ők mind hegyen nyugosznak s nektáruk kereng
s nyiluk messze zúg a völgyben s könnyű felhők fodra leng
dús aranyházuk körűl, amely alatt a föld dereng.
S ők titkon nevetnek, nézve puszta földeket,
hőt, inséget, dögvészt, rengést, égő várost, zord eget,
harcot, süllyedő hajókat, fölkönyörgő kezeket.
Ámde ők nevetnek erre és a jaj nekik zene,
mint egy régi szenvedésnek fölgőzölgő éneke,
egy erős szavú, de nem sok értelmű rege,
melyet zeng egy földet túró, dolgot tűrő faj,
mely vet és arat - de mennyi munka, mennyi baj,
míg begyűl kis évi termés, buza, bor, olaj.
S majd elvesznek és szenvednek - mondják, alvilágokon
szenvednek sokan - de más Elysium-virányokon
nyujtja végre tört testét asphodel-ágyakon.
Úgy van, úgy van, jobb az álom, mint a kósza láb
s evező s szél; - óceán a partnál mostohább:
Hajós társak, nyugodjatok, nem bujdosunk tovább!
