Babits Mihály: AZ ÉKSZEREK
AZ ÉKSZEREK
A kedves meztelen volt s értve vágyamat,
csak zengő ékszerek kincseit hagyta testén:
dús dísz, mely oly sötét és gőgös lángot ad,
mint mór rabok husa keleti kéjek estjén.
csak zengő ékszerek kincseit hagyta testén:
dús dísz, mely oly sötét és gőgös lángot ad,
mint mór rabok husa keleti kéjek estjén.
Ha táncban azt vigan csörgetve, incseleg,
mámorba ringat e dús kővel, drága fémmel
sugárzó lángvilág: mert mindent kedvelek,
ahol a csendülés keveredik a fénnyel.
mámorba ringat e dús kővel, drága fémmel
sugárzó lángvilág: mert mindent kedvelek,
ahol a csendülés keveredik a fénnyel.
Így, meztelen, hevert, s szeretteté magát;
párnáról boldogan nevetett le a nyilt ajk
vágyamra, mint a mély tengerre síma gát,
s úgy verte vágyam őt, mint csöndes ár a szirtaljt.
párnáról boldogan nevetett le a nyilt ajk
vágyamra, mint a mély tengerre síma gát,
s úgy verte vágyam őt, mint csöndes ár a szirtaljt.
Tűzszeme rám tapadt, mint szelid tigrisé;
lágy pózokat talált, mint erdőn lankatag vad,
hol szűziség vegyült a bujaság közé
s különös ízt adott minden új mozdulatnak.
lágy pózokat talált, mint erdőn lankatag vad,
hol szűziség vegyült a bujaság közé
s különös ízt adott minden új mozdulatnak.
S az ágyék és a comb, s a karok és a láb
mint dús olaj, csuszott, mint lanyha hattyu, rezgett
szemembe, mely mohón suhant rajtuk tovább;
s hasa és keblei, szőllőmben szent gerezdek,
mint dús olaj, csuszott, mint lanyha hattyu, rezgett
szemembe, mely mohón suhant rajtuk tovább;
s hasa és keblei, szőllőmben szent gerezdek,
úgy szökkentek elő, mint gonosz angyalok,
hogy felrázzák vadul szegény szivem nyugalmát,
és üvegszirtjein a halk gondolatot,
hol bölcs magányban ül, kegyetlen megzavarják.
hogy felrázzák vadul szegény szivem nyugalmát,
és üvegszirtjein a halk gondolatot,
hol bölcs magányban ül, kegyetlen megzavarják.
Óh, csoda rajz! Talán egy serdülő fiú
válla lehet ilyen Antiopé csipőjén.
A derék karcsu, a medence domború,
s a festék kéjesen derengett barna bőrén.
válla lehet ilyen Antiopé csipőjén.
A derék karcsu, a medence domború,
s a festék kéjesen derengett barna bőrén.
A lámpa haldokolt s fénye homályba halt
s már nem világitott más, csak a kályha lángja:
ahányszor felvetett egy lobogó sohajt,
vérrel öntötte e langy húst, mely csupa ámbra.
s már nem világitott más, csak a kályha lángja:
ahányszor felvetett egy lobogó sohajt,
vérrel öntötte e langy húst, mely csupa ámbra.
