Babits Mihály: GYÓNÁS
GYÓNÁS
Egyetlenegyszer, óh csak egyszer, édes asszony,
karomra (bús szivem dúlt vásznán drága rajzom
| fonódott síma szép karod |
| ez emlék, s most se sápadott). |
Késő volt. Élesen s tisztán, mint ujdon érmek,
s Páris álma fölött, mint szent folyó, az éjnek
| ragyogott fönn a telehold; |
| nagy ünnepélyessége folyt. |
A halk házak során, az elzárt kapuszárnyak
fülük hegyezve, vagy lassan, mint kedves árnyak,
| alatt macskák surrantak át, |
| kisérték lépteink nyomát. |
Egyszerre a szabad meghittség belsejéből,
lelkednek gazdag és friss, zengő hangszeréből,
| mely a halk fény alatt kikelt, |
| mit annyi öröm ujja vert, |
belőled, tiszta, víg hangszer, mely zengve csillan
egy síró, árva hang, panaszos, furcsa dallam
| mint a hajnali harsonák, |
| szakadt ki nyögve, és fonák |
ingással, mint kinőtt, piszkos és sánta gyermek,
s kit a világ elől homályos pincevermek
| akit családja szégyenel, |
| mélyébe dugtak hosszan el. |
Szegény, csúf angyal, azt dalolta furcsa hangod:
s hogy mindenütt, habár kendőzik tarka rongyok,
| "Hogy minden itt oly szomorú; |
| a földi rút önzés kibú; |
hogy keserű robot a szépasszony robotja;
táncoslány mosolyos közönyü állapotja
| és hogy a géppé lankadott |
| mily céda, meddő állapot; |
hogy hiú balgaság építni a szivekre;
s majd jő a Feledés, és puttonyába vetve
| szerelem, szépség ingatag, |
| mindent az örök sírnak ad!" |
Óh, mikor feledem e lankatag keservet,
s ezt a szomorú szív gyóntatószéke mellett
| e csöndet, ezt a holdvarázst, |
| suttogott szörnyü vallomást? |
