Babits Mihály: HIALMAR SZÍVE
Ezer derék vitéz sir nélkül alszik ott,
öklükben kard, szemük merev. Nem mozdul egy se.
Hollószárny és károgás árnyazza a sikot.
Véres hullák közül Hialmar ím kikel,
mindkét keze törött pengéjéig eresztve
s a csaták bibora oldalán felszökell.
között lélegzeten hát már egy sem maradt,
kik közt még ma reggel is ének járta s vig szó,
akár rigók közt a sűrü lomb alatt?
Bárdomnak szerteszét ugrott minden szege.
Szemeim vérzenek. Zugást hallok. Nem alszom.
Mi ez? Tengerzugás? Farkasok éneke?
nyisd fel a mellemet, véresre átszakaszd,
acélcsőröddel vedd ki szívemet belőle,
s vidd, egész melegen Ylmar lányának azt.
s aranykancsót koccint, s karban zeng éneki,
röpülj, Mező-Foga! egy szárnycsapással vissza,
keresd meg jegyesem, s vidd el szívem neki!
hosszu, sötét hajjal, fehéren áll maga.
Két szép finom füle két ezüstgyürűt csügget,
szeme oly tiszta, mint szép estnek csillaga.
és hogy itt a szívem. Mindjárt meglátja rajt,
hogy vörös és kemény: nem rendült s veszte szint még
s Holló! reád mosolyg Ylmar leánya majd.
Időm letelt. Csikasz, nyald véremet, szegény!
Ifjan és szabadon, vígan s érdemmel telten
az istenek közé, a napba ülök én!