Babits Mihály: NYÁRI DÉL
lankadt tagjaimat lágy kerevetre vetem. |
Mint mikor az erdőn lombba szürődik a fény, |
vagy mikor oszlik az éj: csöndbe dereng a szoba. |
a remegő lánykát merni tanítja az árny. |
kettős hajfonata rejti nyakának ivét: |
így a hires Láis dús szeretői elé. |
mégis tépte kezem, s védekezett a leány, |
s végre mohón önkényt adta föl a diadalt. |
szomju szemem nem lelt egy makulányi hibát. |
mily dagadón idomult emleje ujjam után! |
Mily buja, dús csípők! Mily fiatal, deli comb! |
s minden szépségét meztelenűl ölelém. |
Óh csak bús nyaraim sok dele volna ilyen! |