Babits Mihály: EGY GONDOLÁBAN
ez énekemben.
S részt vesz a víz s az ég segít nekem;
az éjjel nemkülönben
közelb tapad utcáidhoz, Velence
hogy el ne öntse
szép arcod mely szivem otthona s messze kincse.
saját hanglejtésed szerint
e szavaimat, mintha mind
saját szivedből szállna ki;
"Ez asszony szíve s szelleme
enyém, mint lánca száz szeme,
melyet (mondd!) nékem ád ime:
ha akarom, becézgetem,
ha akarom, hát elvetem
gyürünkint, itt a vízeken."
És mondd tovább... ne mondd tovább
mert szó csak szó! Egy szót se hát!
családias keresztneven
mit ha a Három hallana,
e kis szavad s feleletem
minden titkot kivallana.
Szidj, kérdezz, parancsolj nekem,
bontsd az osztályfalat le ma,
melyet köztünk a napvilág
oly gőgösen ragyogva lát.
Mit adjak? - mindenem! neked
A Hármaké vagyok: de vedd
előbb ki részed! Az arab
bölcs tégelyében sok darab
becses gyöngyből hamu marad:
igy szídd ki édes mágusom
a lelkemet az ajkamon -
nekik csak hamvamat hagyom!
Átcsuszunk és át meg át!
Mit csinál a szegény Ágnes
hogy bezárja ablakát?
Ammögött meg - pénz nagy mágnes -
vén Zanóbi csókolgatja
vásárolt menyasszonyát -
Át meg át!
A Palazzo Pucci lángol
őrtűzként az éjen át,
benne száz vendég ficánkol
s egy se bánná ha a gazda
kitörné is a nyakát -
Át meg át!
Előbb a lepke-csókot!
Csókolj mint aki azt hiszi,
ez estelen
még nem nyíltam ki teljesen
és csókol addig míg virágja
szirmát lassan kitárja tágra
s a csókolót észreveszi.
No már a méhe-csókot!
Csókolj, mint aki hirtelen
egy víg delen
bimbó keblébe száll, s midőn
beszállt: az, szűzi türelemmel
mert néki ellenállni nem mer,
kelyhét rácsukja szenvedőn.
Mi vagyok én? |
Zsidólegény |
hol templomom áll: |
a rabbi vár |
a te... Űzd el ez álmokat! Úgy, kicsikém
te megint te vagy, én pedig én! |
Megint mi vagyok? |
Csillag, de halott: |
még égni akar: |
szegény fiatal |
s te vagy... Űzd el ez álmokat! Úgy, kicsikém:
te megint te vagy, én pedig én.
Menni? maradni boldogabb?
Aludni sárga, dús köles
közt? Úszni sík nagy áramot,
folyton kerülve az öles
hintázó vízi liljomot,
míg a halál jég-ujja les?...
Nyáresteken mi volna jobb?
Ez édes vállból nőne bár
egy szárny; és hozzá nőne pár!
téged nem láb, csak szárny röpíthet!
Húsodból, mely hófehér;
nőjön szárny hát, hófehér;
s ne maradjon hófehér:
dús aranyba folyjon át
és talpig úgy karoljon át,
ragyogó sarlós hold gyanánt
s folyjon fejed fölött haránt
eggyé, mint száz fény-élü kard,
elűzve tőled bármi bajt.
Jer, szabadíts meg, egy-valóság,
hogy tünjön ez álom-bohóság,
mely oly makacs és oly irígy -
Úgy! És maradj meg mindig - így...
Hátha kezük közé kerül
imádód? Míg fejem körül
Pál kíngalléra hengerül,
Gian meg kötözget emberül:
ő nyárssal szúr át; szédülök,
és... és feléd dülök.
Már nem segít se kép, se szent:
nézd a Három istentelent!
A partra von, hol messze lent
Lidó hulláma sírt jelent.
Löknek - keresztjelet vetek -
s... kebledre sülyedek.
Nem volna halni édes álom így?
Acéltól, lángtól borzad a haló,
méregtől épen!... A víz puha, jó!
Ne még? - Fogj hát egy pántlikás füvet,
pótolni elhányt gyöngyös hajtümet!
Hajam mivel dicsérted, érdemes,
hogy új ékszer diszitse és nemes.
Tudom. Giudeccai kanális!...
A ház illendőn néz fölé.
Ajtók át ajtókra lelnek,
ablak ablaknak felel meg:
rendes arc, mint gyermeké.
S mégis... hol van itt az ép,
ép szabályos benyomás,
cifraságtalan vonás,
melytől a gyermek arca szép?
S merre zúg az utcahab,
nem lelhetsz két ablakot
egyformát. - Ah, a nyári nap,
mikor megláttalak ott!
Előbb a függöny fellege -
egy édes hang - és végre Te -
jöttél, megfogni madarad,
mely, épen akkor, magszemet
keresni az erkély alatt
szállt - s boldoggá tett engemet!
Elállt tüdőm belé, midőn
ott láttalak kihajlani
(elfogni őt, még mielőtt
nagyon távolra szállna ki)
s a bomlott sík tekercsü fürt
a smyrna szőnyegen kidült,
mint kígyó mílyet római
hölgyek, mig Róma trónon ült,
hüséért szoktak hordani,
hordani keblükön kigyózva...
Kedves madárka! tartsa meg
szinét, mely csőrén fényeleg,
minthogyha sebzett lótusz rózsa-
szin vére fogta volna meg!
s nem érttem! Mit csinál szobád?
- hol nappal kedvtelen henyél
de újra él, ha jő az éj
s megébred a sok ritkaság,
mely kedvedért cserélt hazát
és kedve ellen csügg szobádban
s amellyeket, mig tart, a nap
büvös kötelékekkel átfon,
hogy holt-némáknak látszanak.
Hidd, hárfád érző hurja, zajt
mely nem mert dallal ütni máskor,
most álmos nótát peng magától,
mintha tündérke szállna rajt
s szárnyával izgatná a hurt
(mint angyal hordta sok borult
éjféli pillércsarnokon
át Isten átkát szárnyakon
rád, fényes bűnü Babylon!)
S faragva hárfa lemezén,
hallván az édes hangokat,
mint tikkadt csiga víz neszén,
kinyujt a nimfa hónyakat;
s a szobrok szive mint dagad!
S a képek lába mint kilép,
s üdvözli egymást mind a kép!
Meg kéne őket lepni most,
Schidone kéjenc hercegét,
amint sok bókot vet, csinost
a formás Luca-szent felé,
Castelfranco Magdája meg
félőn huzódik és remeg
hogy szirtje közt ne lássa meg
a Tizian tanácsura -
pedig hát rá se gondol a':
rátok néz csak figyelmesen,
drága csecsebecsék sora,
mit unokája, kedvesem,
az asztalon fölhalmola,
hol az okmányt aláirá
ő, mely halált hozott reá.
Mind kéjre tölti most az éjt:
ne rontsd meg, kérlek, ezt a kéjt
maradj velem - a kedvükért!
Holnap ha kékkel kötözöm
jázminom az ablakközön
találd módját, hogy mint minap
Zorzid meglelje Zanzimat!
De ha szalagja színe gyász:
résen a Három: jól vigyázz!
És fonjon Zorzi gondolád
orrára zsurlót, borbolyát,
minthami partok mentirül
véletlenségbül rákerül:
hogy míg elsiklik idelenn,
közé dobhassam levelem.
Bizton vagyunk. Egy percre még veled!
Szedd össze, vedd fel régi lényedet:
légy a szerény lovag, a hódoló,
és hölgyed én, hidegebb mint a hó.
Hajolj mint illik, érintsd meg kezem,
segélj a partra illedelmesen
s mondd: "Köszönöm Siora!" -
Szívre szív! |
Tégy magadévá, s légy örökre hív.
pillád alatt életnél szebb halál.
Csókolj! a gyáva néppel mit törődsz?
Szép fürtödet simítsd tovább csupán:
véremmel meg ne nedvezd! - Azután -
a Három sohsem élt. Csak én magam
éltem s igy halhatok - (egy csókot még) - vigan!