Babits Mihály: SZERELMES PÁRBESZÉD
Mind gonosz a pásztor: pásztor csalogatta Helénát!
Ment a pásztor után az okos Heléna magátul.
Mit dicsekedsz, te gonosz?... Mondják, hogy a csók csupa semmi.
Mennyi drága gyönyör fér ebbe a semmibe mégis!
Megmosom a számat, kiköpöm belőle a csókod!
Megmosod a szácskád? Ideadd, hadd csókolom újra!
Szép dolog, ily fiatal leányra kivetni a hálót.
Mit dicsekedsz? Mint álom múlik el a fiatalság.
Még nem ért meg a fürt, nem nyílt ki egészen a rózsa.
Jőjj az olajfa alá, sugok egy szót drága füledbe!
Nem megyek én, ismerlek, a multkor is így csalogattál!
Jőjj no, a szilfa közé, hallgasd meg kis furulyámat!
Gyűlölöm a furulyát, csak menj, furulyázz te magadban!
Nem félsz, büszke, hogy Aphroditénak bosszuja megver?
Bánom is Aphroditét; csak Artemis áldjon; elég az!
Óh ne mondj ilyeket, mert szörnyen rád veti hurkát.
Vesse csak: akkor is Artemis engem védeni fog majd.
Nem kerülöd ki Erost; egy lány se kerülte ki még őt!
Elkerülöm bizony én; csak vidd te magadban igáját!
Félek, hogy nem is én, de silányabb lesz szeretőd majd.
Ejhaj, mennyi legény szeretett már, egy se büvölt el!
Annyi után magam egy, jöttem könyörögni szerelmed!
Mi tegyek, édesem? A szerelem csupa bú s keserűség.
Nem bús, nem keserű, a miénk csupa táncos öröm lesz.
Azt mondják, retteg párjától mindenik asszony.
Azt inkább, hogy "nincs amitől rettegne az asszony".
Rettegek én a gyerektől s kínjától a szülésnek.
Artemis istennőd majd megkönnyíti szülésed.
Rettegek attól, hogy szépségemet el ne veszítsem.
Gyermekeidben a szépséged szebb napra derűl még.
És ha tied leszek, illendőn te milyen hozományt adsz?
Mind az egész csordám, s erdőimet és legelőmet.
Esküdj meg, hogy nem hagysz el, ha betöltöm a vágyad!
Nem, soha, bárha magad kergetnél rnessze magadtól.
Készítesz nyoszolyát, építesz szép kicsi házat.
Készítek nyoszolyát, pásztorkunyhómban uralkodsz.
Mit mond majd az apám, mit mondok majd az apámnak?
Megdícsér az apád, ha nevem meghallja s örül majd.
Mondd meg hát a neved! (Milyen édes néha a név is!)
Daphnis enyém, Lykidas az apám, felesége Nomaié.
Jónevü régi család, de bizony magamé se silányabb.
Jól tudom azt: hisz apád maga a jómódu Menalkas.
Merre van az erdőd, nosza mondjad, melyik a földed?
Nézd, ahol ott az a pár gyönyörű ciprusfa virágzik.
Rágd a füvet, kecském! megnézem azt a kis erdőt.
Csöndbe legelj, tehenem! míg megmutatom kicsiny erdőm.
Mit művelsz, te gonosz? Mért nyulsz mellemre kezeddel?
Gömbölyödik már két kerek almád: hadd tapogassam!
Zsibbadás vesz erőt rajtam; viszed el kezed onnan?!
Mit félsz, drága leány? Amit én akarok, nem olyan rossz.
Nézd, árokba tepersz, szép tiszta ruhám csupa sár lesz.
Nem lesz sár, aranyom: terítek alá puha gyapjut.
Jaj, mit akarsz? Övemet jaj, mért oldod le csipőmről!
Ezt vetem első áldozatul ma Aphroditének.
Várj, nyomorult! Meglep valaki! Nem hallod-e? Szólnak!
Egymás közt suttognak a ciprusok ágai rólunk.
Meztelenül maradok: lásd, ronggyá tépted a szoknyám
Új szoknyát, drágábbat adok majd érte cserébe.
Lám, fűt-fát megigérsz, ki tudja, mit adsz meg a végén?
Bár a lelkemet, életemet tudnám odaadni!
Artemis, könyörülj, hogy nem maradok csapatodban!
Aphroditénak üszőt viszek, egy kis borjut Erósnak.
Szűzlány jött ide, jaj, már nem szűzlány megy el innen!
Nem szűzlány, hanem asszony: az én kis arany feleségem.
egymásnak nótás szavakat vigadozva feleltek.
S így aztán a leány juhait ment őrzeni, földre
sütve szemét, szégyenlősen, de örülve szivében,
s ment a legény csordája után, betellve a násszal.