Babits Mihály: LAODAMEIA 1911

Teljes szövegű keresés

LAODAMEIA 1911
 
ΤΑ ΤΟΓ ΔΡΑΜΑΤΟΣ ΠΡΟΣΩΠΑ
 
Laodameia
Jós
Fiúk és Lányok kara
Hírnök
Iphiklos
Protesilaos
 
Színhely: Phylaké, Thessalia
 
Laodameia:
A Hóra visszahozza már a zöld tavaszt
lombtól sötét a hószín oszlopok köze. -
Ma újra véres és halottas álmokat
küldött egy isten. - Ím lefolyt a teljes év,
mióta hősi férjem, Prótesilaos
görbe hajóján légszerű tengerre szállt,
hogy megbüntesse a hitetlen trójait
s Tróját lerontsa. S ím még róla semmi hír.
Bölcs jós, tudás kapúja, készítsd jóslatod.
 
Jós:
Királynő, néha jobb nem tudni a jövőt.
 
Laodameia:
Világosságnál jobb-e hát a vak homály?
 
Jós:
Az isteneknél változatlan áll a sors.
 
Laodameia:
Tudva kitérhet útjából a gondos ész.
 
Jós:
Asszonykézzel vasat kivánsz hajlítani.
 
Laodameia:
Királynődnek szegülsz-e ellen, szolgavér?
 
Jós:
Tudod-e még a jóslatot, mely Delphibül
jött Atridákhoz, mielőtt hajóikat
indíták földig rontani szent Iliont?
"Kinek a lába legelőbb érinti meg
Trójának földjét, Trója földjén veszni fog."
Vas végzet vonssza lábaink lépéseit.
 
Laodameia:
Ó, jaj nekem!
 
Kar:
Mi bánt úrnőm?
 
Laodameia:
Ó, jaj nekem!
Már látom a végzetnek szörnyű szőttesét.
 
Kar:
Baljós multakba néznek véres szemeid.
 
Laodameia:
Férjem, hallván Apolló gyémánt végzetét,
szólt: "Boldog és háromszor boldog a görög,
ki trójai homokba az első görög
nyomot nyomhatja." - Döbbenéssel felelénk:
"De isten mondja, Trója földjén veszni fog."
Nem hajtva, újra mondta: "Boldog a görög
kinek hajója gyors és lába gyors, a part
felé, hajója szállni, lába ugrani,
a part felé, madárhajó és zergeláb."
 
Jós:
A hős vakmódra végzet ellen merni bíz
és azt gondolja, bátorsága már erő.
 
Laodameia:
Lefolyt a teljes év s még róla semmi hír.
Bölcs jós, tudás kapúja, készítsd jóslatod.
 
Jós:
Királynő, férjed őrült lelke szállt beléd:
asszonykézzel vasat kivánsz hajlítani.
 
Laodameia:
Királynődnek szegülsz-e ellen, szolgafaj?
Oltár lángjára szótlan öntsd a barna vért.
 
Jós:
A vér sercegve összefut s a füst lecsap:
baljós illat száll meghomályzott gőzivel.
 
1. strófa Fiúk:
Minden szomorú idő közt
a tavasz a legszomorúbb,
amikor zöldül az erdő,
amikor borul az ég.
 
Lányok:
Friss zápor zúg a mezők közt
az út sárral teli, rút,
de barna bársony a felhő,
de zöld bársony a vidék.
 
1. antistrófa Fiúk:
Jő Héliosz égi nyilakkal
gyilkos sugárnyila hull
és újra napos a nappal
és zengve ébred a méh.
 
Lányok:
Völgy felé forr a folyóka,
a fenyő a kékbe nyúl,
nap felé vágy a futóka
s a királynő - férje felé!
 
2. strófa Fiúk:
Jertek ma, fiúk, valamennyien,
kik lakjátok erdős Phylakét
s nagy Démétér földjét, Pyrasost
s juhok anyját, a virágos Itónt,
tengeri Antrónt s füves Pteleost
a sokcsucsu Thessaliában.
 
Lányok:
Jertek ma leányok, barna szüzek,
nász-nem-látott sok szép hajadon,
kérjük dallal nyilas Artemist,
hogy adja királynőnknek vigaszát,
ki zokogva eped hős férje után
s haját keze tépi hiában.
 
2. antistrófa Fiúk:
Két hős dalia szállt Trója felé
az ős Phylakos palotáiból,
gyorslábu Podargés és a vitéz
Prótesiláos, mint két csodasas,
mely fészkéből zsákmányra kikel,
tán hogy soha vissza ne keljen.
 
Lányok:
A bízakodó hős útra merész
s árván marad sok ős palota
és tépi haját sok bús feleség,
a fekete föld s a keserü víz
minden fehér csontot befogad
s ki merhet az istenek ellen?
 
Epodos Teljes kar:
Milyen bort adtak a föld fiának
a kegyetlen istenek,
hogy attól örökre részeg
s szenved mig a sírba száll?
hogy él, ahol élni bánat
és küszködik és szeret,
ahol bűn lenni merésznek,
ahol szeretni halál?
hogy tudva is űzi lázát
végzete torka felé
és kergeti azt ami messze
s elereszti ami közel;
elhagyja nyugalmas házát
és mind ki őt szereté
s csak akkor látja, ha veszve,
hogy boldogsága vesz el?
Bolond akarás a férfi bora,
a nő bora bús szerelme,
sajtolva kínnal a fürtből,
amelynek vágy a neve,
a sors buta lába gázol a
lélek kádjában ütemre
és ömlik a vérző fürtből
a bor vérszínü leve.
És mint akit ért kígyómarás,
számára fü nem terem:
a férfi bora bolond akarás,
a nő bora bús szerelem.
 
Hírnök:
Viharban jöttem Trója vészes tájiról,
Lemnosból vad had elragadt Áthos felé
s a tengerek korbácsa, zord tavaszi szél.
Sok hajnal vére folyt a vízre, mialatt
a szürke tengert habra verte evezőnk. -
Borús hírrel küld hős Podargés engemet,
hogy jobb talán ádáz Eurussal küzdeni,
mint ily hírtől görnyedve szállni part fölé. -
Vén ember, mondd, neves királynőd merre van?
 
Iphiklos:
Ó, idegen, királyok atyjával beszélsz.
 
Hírnök:
Gyorslábu hős Podargés, s Prótesilaos
hősnek hős atyja, hős Iphiklos vagy talán?
 
Iphiklos:
Az volnék, hogyha anyja egykor nem hazudt.
 
Hírnök:
Ó hallgass engem békén, sokjuhú király,
a végzet ellen harcra úgysem szállhatunk. -
Atyám Othrys hegy alján őrzi nyájait,
honnan lelátni messze kék tenger fölé:
onnan indult el Ilionba két fiad
és sok thesszáli s köztük én is, gyors hajón,
sok érclábvértű, barna üstökű görög,
de legkülömb vezérük, Prótesilaos
Ares-kedvelte hős. És jött a déli szél
Euboia földjét jobbra, Sepias fokot
bal oldalon vígan kerülte víg hajónk
s tavasz lehétől vásznunk boldogan dagadt.
Görög hajók közt nem volt több ily gyors hajó
görög utak közt nem volt több ily boldog út.
Csak a vezér ült bárkaorron kedvtelen:
az ő vágyának lassu volt a könnyü szél
s úgy tetszett, mozdulatlan áll a gyors lapát.
Lemnoshoz érve megkötöttük a hajót
és ágyat készítvén a sárga homokon
Myrina partján, ott aludtunk a puhán
s nyugodt álmunktól dobogott a messze part
halkan, mint a szellőtől a tenger szive.
Csak a vezér nem nyughatott lágy szőnyegén
s az örök égtől s csillagoktól kérdezé:
"Ó, tenger és te menny mélységes tengere,
arany homok, s ti menny homokja, csillagok,
elsőnek ér-e Ilionba gyors hajóm?"
S midőn a Göncöl rúddal fordult lefelé
s szürkülni kezdett messze Ilion felé,
kiáltott: "Hej hajósok! hej hajóscsapat!
hajóra! talpra!" s vertük már a sós vizet,
mire a Hajnal széttárta rózsaujjait.
Hajónak orrán mint egy isten, állt a hős,
kelő napfénytől vértje mellén vakitott:
olyan volt, mint a sas, midőn a napba néz.
 
Iphiklos:
Ó, hős fiú! Ó, hős apád igaz fia!
Emlékszem, gyermek voltál és aligha tíz
tavaszt ha láttál, amikor megjöttem én
a lótenyésztő Élis földjéről, ahol
Amarynkeus hőst temették az epeiosok,
s halotti játékot rendeztek gyermeki
Bouprasionban; Nestorral futottam én,
mi két öreg; de gyengék voltak inaim
és meg nem adták győznöm ott az istenek.
Hej, mint vígasztalt, ördöngős kis kölyke! hej,
hogy mondogatta: "Csak nőjjek meg én, apám,
első leszek minden görög között, tudom,
s legyőzöm mind, ki tégedet legyőzni mer!"
S én remélhettem, felvirul még Phylakos
atyám hős vére s Diomédé s Déión
magzatjaiban él a régi ép erő.
 
Hírnök:
Tovább hajóztunk akkor, s jó szelet fuvott
utunkra Zeus, s Imbrosnál láttuk messziről,
szürkéllni vízből Phrygiának partjait
s új hajnalon csillogni Sigeum vizét,
mint egy vértengert. Ó, minő hajnal vala!
Itt közrefogtak messze vézna szigetek,
balról köves Mastusiának bús foka,
jobbról a ködben rémlett kincses Tenedos
s mi Ázsiának, ellenséges föld felé
úsztunk a vértengerbe. Fenyegetve nyúlt
előttünk vén szikláin híres Pergamos
roppant kockákból rakva, és mögötte kelt
a véres nap. Hajónk orrán állott a hős
vezér; a napból két vércsepp szemébe hullt
s e két vércsepp így szólt: Priamos vára ez!
És már hallottuk messziről, hogy ébredez
a tágas Trója s a száz kapúja sorra nyíl,
gyapjas nyáj béget, csenget görbe szarvu kos
kurjant a pásztor s bőg a kajla bús tehén.
Ekkor - hopp, hóha! - partra dobni a követ
a horgony-nehezékkel. Rándul a kötél.
Lapátot padra hány az izmos evezős
s fáradt karját nyugtatja nedves combjain.
Még egyet ing a nagy hajó. Haj, dolgozik
a vad hajósmarok, feszítve a kötélt.
 
Iphiklos:
Rövidre fogd beszéded véres gyeplejét.
 
Hírnök:
Ó, mint egy isten állt a bárkaorr csucsán
s megvetve edzett lábát a nedves padon
Hermés gyanánt a partra könnyedén szökött
szárnyas bokával; s rendült rá a nagy hajó.
Az első! Messze még Agamemnon király
hajója, messze szőke Meneláos úr
s ravasz Odysseus, s gyors Achilleus messze még!
S míg a hajó népén, hősök harchoz szokott
során s a vad hajósok durva csontjain
iszony fut át s végzet hideg fuvallata;
addig a vészes partra nyugton néz a hős
s szent Ilionra s Pergamos várára fel
mint oroszlán, midőn barlangjából kiszáll
s zsákmányt keresni messze földön széttekint.
Előtte barna Pergamos s a nagy torony. -
És ím a napnak büszke, fényes kereke
a nagy torony vállára száll. S a nap előtt
a nagy toronynak vállán áll egy óriás
vitéz, nagy íjjal, feketén a nap előtt,
mint egy sötét Apollo; Priamos fia
Hektor királyfi; s áll mögötte második,
Euphorbos, Panthous pap fia, Othrys üke.
Az dardanok közt hősnek messze legkülönb,
ez nyilasok közt messze legkülönb nyilas.
Magas toronyból úgy tekint felénk e pár,
miként magas fészkéből égi két madár.
Messze pendül az óriás, fekete íj,
messze surran a vessző, messze pattan a nyíl
s a nap előtt reggeli légen úgy zug át,
mint reggeli madár, ha leveti magát,
mint ölni éhes, görbecsőrü vad madár;
csőrén a végzet, csőrén ült a zord halál.
 
1. strófa Fiúk:
Végzethordó zord madarakkal
reggel, este
teli zsong borús levegőnk:
jaj akire ők találnak,
jaj akire ők leszállnak,
reggel, este
jaj aki elökbe kerül.
 
Lányok:
Ki virrasztott a porokkal?
Ki kereste
bús csontjait össze a máglyán,
ki akart elégni lángján,
lombbal ki vette körül?
reggel, este
ki siratta meg őt?
1. antistrófa:
 
Itthon vár bús felesége
reggel, este
epedez, sír férje miatt,
majd gyászlepedőt is hímez
és rá feketével színez -
hol a teste,
akire borítaná?
 
Fiúk:
Vad Phrygia messze vidéke -
ott a teste,
hol tigris kölykez a pusztán,
hol üvölt a sárga oroszlán
s Xanthos vize omlik alá -
ott a teste,
fölötte a keselyühad.
 
2. strófa Lányok:
Érc és hármas erő övezé mellét, ki először a vízre bocsátá kis tutaját
s vad tenger kényére vetette reá a törékeny, könnyü hajót
s elhagyva hazáját, szállt ki Keletre a Hajnal büszke kapúja felé,
hol habra hab ezredek ezrede óta dönget a Hajnal boltozatán.
 
Fiúk:
Három szűz ül messze teren tul, időn tul, fonja fonák fonalát,
habra habot ver, napra napot ver a tenger, törve hajóra hajót.
Szűz új parton fátyolos árnyakul új nem sejtett végzetek álnokul állnak az útas elé
s mégis az álmok a szűz partokra szállnak az új csodagyapjak után.
 
2. antistrófa Lányok:
Minden gyors-gyors, kétfelül öblös, fekete orrú, görbe hajók között
isten-ember legsebesebbnek mondja az Argo régi hajót,
de Prótesiláos görbe hajójánál nem volt sebesebb (s jaj, vesztire gyors!)
mióta röpült vala Daidalos és tüzet hozott a Titán.
 
Fiúk:
Szép a hajó, ha selyemhabok égszinü kék fodrába felöltözött
s habra száll, mint táncra az ifju leány! Öröm akkor látni a büszke hajót,
ha röpte gyors; - de végzet ül a magas faron és kormányos a Sors -
s mégis az álmok a szűz partokra szállnak az új csodagyapjak után.
 
Epodos Teljes kar:
 
          Ember, Iapetos fia
tiltott útra merész isteni ösztönöd.
          Amióta Prométheüsz
csenni merte tüzét istenek ellen is,
          benned ég a tüz, ösztönöz
          és úgy nevezed: dicsőség.
 
E tűz gyujtja a bűnt, gyujtja a háborút,
e tűz edzi a kardokat,
edzi barna hajók kártonyos árbocát,
szűz partokra kivánkozót. -
S téged, nagyszerü bűn, nagyszerü háború,
meg nem tagadunk örökké.
 
Gyors hajó Meneláosé,
gyors, mert hajtja harag s tört szerelem heve;
vad gőg úr-Agamemnonét,
bölcs Odysszeüszét a leleményes ész; -
gyorsabb Prótesiláosé,
mert vágyad hajtja, dicsőség!
 
Végzet, mennyei kard, célzani biztos íj,
végzet, lassu malomkerék,
végzet, barna madár, földbefonó nagy pók,
roppant varsa, hiába köt: -
téged, nagyszerü bűn, nagyszerü háború,
meg nem tagadunk örökké.
 
Iphiklos:
Sírjatok, erdős Phylakénak fürtös ifjai, leányi,
megfogyatkozott lombjában Phylakidák ősi törzse.
Ó jaj, tépd ki végső ősz hajszálaid, egykor hős Iphiklos,
mert háromszor balga, ki örvend, látva gyermeke hősiségét.
 
Kar:
Öreg ember önnön terhét bajjal vonja három lábon,
élete gyermeke és halála lészen gyermeke bús halála;
rossz hír, mint a sárga lombot könnyü szél is, úgy megrázza:
nincs erő már vén tagjában végzet ellen meg nem törni.
 
Iphiklos:
Ó jaj, vén szivem reményét szörnyü Moira vágta szét.
 
Kar:
Hogyan sírhat még a hitves, hogyha így sír az atya?
 
Iphiklos:
Ó jaj, ősz atyád elhagytad, árvaságra ifju nőd!
 
Kar:
Jön, közelg már a királynő, haját tépi kétfelé.
 
Fiúk:
Zord szerelem
kő terhe szivében
férje nevét sikoltva riad.
 
Lányok:
Mint a madár
ha nem leli párját
fészke fölött vijjogva kering.
 
Laodameia:
Ó leányok, akik egykor nászszobámba vittetek,
édes éjre mirtuszokkal ékesítve ágyamat,
halljátok meg, szörnyü bánat érte úrnőtök szivét,
nem tér vissza férje többé, hősi Prótesilaos.
 
Kar:
Ó jaj, jaj, bánat örökké!
 
Laodameia:
Nem fogom már nézni többé fulladozva mély szemét,
soha nem fogom karomba hősi férfitetemét;
szerelemre termett testem özvegységben hervad el,
szerelemtől szomjas ajkam szomjuságban szárad el.
 
Kar:
Ó jaj, jaj, bánat örökké!
 
Iphiklos:
Férj helyébe másik férjet adhatnak az istenek:
melyik isten adja vissza az atyának holt fiát?
 
Laodameia:
Akinek szívét kitépték, másik szívet nyerhet-é?
Lelke helyett asszony teste másik lelket lelhet-é?
 
Iphiklos:
Asszony búja mint a zápor, csupa könny és elfolyik:
férfi búja hegyi tó, mely mély és messze s maga van.
 
Kar:
Remegek reájuk nézni,
remegek hozzájuk szólni:
apa s nő közt szörnyü verseny.
 
Laodameia:
Férfi búja fagyos bánat, mint a jég a hegytetőn,
asszony búja forró láng, mely önmagát emésztve ég.
 
Iphiklos:
Teste testem, vére vérem, én nemzettem egykor őt,
én kapattam hősi harcra még mint zsenge gyermeket.
 
Laodameia:
Szerelemben egyesültünk, mint folyammal bús patak.
Testem teste, vérem vére: mi vagyok én nélküle?
 
Kar:
Remegek reájuk nézni,
remegek hozzájuk szólni:
apa s nő közt szörnyü verseny.
Királynő, teljesültek véres álmaid.
 
Laodameia:
Ó jaj, álmomban nagy csarnokban voltam én,
sohasem láttam ébren ezt a csarnokot,
de álmaimból ismerem minden zugát.
Nagy, csúf kövekből összehordott kapuján
két nőoroszlán dugja egybe bús fejét.
Belől homály van. Itt-amott nagy oszlopok
alján pislog csak a setétes árva mécs,
hogy jobban lássuk a homályt; s az oszlopok
lila árnya rőt falakra rézsut ingva dől.
Ah, csúf pillérek, lomha, barbár támaszok,
egymás fölé rakott kockákból éktelen
s nincs gömbölyű árny, minden durva, szögletes.
És az ormótlan kockák rücskös, rút falán
véres betűkkel ismeretlen ősirás
oly vastagon, mint vérbemártott ujj nyoma.
A nagy teremben egymagam bolyongtam én
végét nem érve. S ím egyszerre egy tetem
bukott a karjaimba, véres és hideg,
aludt a vér és összecsapzott rajt a fürt,
de félelmemnek őt ölelni jólesett.
Lázas testemnek hűvös teste jólesett.
S magamhoz szorítottam őt, mint lázbeteg
hideg márványra nyomja égő homlokát
s teste jegén hűsítém tikkadt tagjaim.
S egyszerre lelkem átborzongott kéjesen,
hogy férjem ez! s hogy ím halottat ölelek
s hogy élőnél holtat szeretni több talán.
S csókolni kezdtem; s teste égető jegét
mohó parazsára szítta szomjas ajakam
s ujjomra fontam összecsapzott fürteit
s a sós vért nyaltam nyíllal sebzett homlokán,
szorítva mint egy őrült, s tán remélve, hogy
megolvad; ó, ha zord Hádésban van szerelem,
ilyen lehet, ily őrült! s én óhajtanék
Hádésba szállni s örökké szeretni ott.
 
Kar:
Ó jaj, királynő, zord Hádésban nincs szerelem,
nincs csók, királynő, zord Hádésban nincs ölelés,
csak tengve lengnek ott az árnyak tétova,
mint puszta képek; lengve tengnek testtelen
s nem tudják azt, hogy vannak; Léthe bús vizét
ízlelték ők; s nincsennek többé vágyaik.
 
Laodameia:
Ó lányok, halhatatlan a valódi vágy,
Léthé álomvizétől az nem alszik el,
hanem mint drága szesznek gáza ég tovább
a vágyak gyásza testtelen lélekben is
s titkon lobog a lélek lengve mint a láng
s fellobban olykor és legyőzi végzetét.
Így hallá férje bús dalát Eurydiké
holt árnya és kezdett ütemre lengeni
a lantos Orpheüsz nyomán.
 
Kar:
Úrnőm, nyugodj,
az isteneknél változatlan áll a sors,
az alvilágban elcsitul minden merény,
s Kókytosz mellől vissza nem tér senki sem.
 
Laodameia:
Ó lányok, győzhetetlen a valódi vágy
s mindent legyőz és mint a végzet, oly kemény:
gyémánt Vágy s gyémánt Végzet. Minden hős merényt
a Végzet ellen, sujtanak az istenek
s a Végzet sujtja még az isteneket is:
de a Végzettel egyerős a Szerelem
istenek anyja, istenek közt legidősb
s olykor a Végzetet lába elé köti
s szolgája a haláltalan Emlékezés
legyőzi a Végzet szolgáját a Halált
s egy percre Végzet és Halál fején kacag
s miként az öröklét, e perc korláttalan.
 
Kar:
Királynő, férjed őrült lelke szállt beléd;
asszonykézzel vasat kivánsz hajlítani.
 
Laodameia:
Ó, visszahívom, visszavívom holtamat
egy percre bár, és aztán jöjjön a Halál
a perceken a szerelem mindenható
s nincs isten, aki nékem ellenmondana:
apró hadam, a Kéjek és Percek hada
kis talpaik alá szegik a vén Időt.
 
1. strófa Kar:
Hol körbe kerül a Styx vize hétszer
s ugat a kapunál háromfejü eb,
hova senki se jut soha kétszer:
a legmesszebb s a legközelebb,
hol az árnyban az árnyak álmai járnak,
hol a vágyra a vágyak vágyai várnak,
ahol álmokról álmodnak az álmok,
van-e létezőbb hely s léttelenebb?
 
Mert senkise tér onnan soha vissza,
csak kívül van kapuján kilincs,
becsukja a lelkét, ki a Léthét issza
és ott aki van, annak neve: nincs.
Behúnyja a lelkét, ki issza a Léthét
s örökre feledve a létnek a létét,
a léthei rétnek lakja sötétét
s létezni a lélek sötéte bilincs.
 
1. antistrófa
 
Ott semmisem éled és semmise pusztul
s mert semmisem él, örök ott, ami holt
és semmise lankad és semmise buzdul
s mert semmise lesz, örök ott, ami volt,
nem vetnek, aratnak, vetnek örökre,
nem túrja a földet az emberek ökre
nem ölt soha zöldet Flóra a rögre
nem ballag a csillag, nem fogy a hold.
 
A vágynak a vágya s a búnak a búja
elszunnyad az asphodelos-levelen
nem nyílik az álmok ivor-kapúja
és nincsen vágy és nincs szerelem,
ott nem betegíti a vér a csontot,
és senkisem érez a gondért gondot,
és nem szomuhozza a szomjra a szomjot,
mert alszik a láz meg a gyász odalenn.
 
2. strófa
 
Jön az alkony csupa gyászban, lila árnyat vet az oszlop,
hüvös estnek szele hajtja a fenyőfák feketéjét:
ez a tenger szele, melynél a hajós félve tekinti
az ikercsillagok álltát.
 
Jön a felhő: valamely mennyei pásztor veri nyáját:
nosza hallga, Phylakénak dalos ifjai, leányi,
amig áldoz a királynő, mi maradjunk a sötétben:
nosza halkan dudolásszunk.
 
2. antistrófa
 
Sohse láttam ilyen asszonyt, csoda férjnek csoda nőjét,
aki nem sír patakokban, nem alél asszonyi módra,
aki kész volna kiszállni viadalban a Halálnak,
a hatalmas Szerelemmel.
 
Jön az alkony; denevér száll; remegek; rémes az este,
jön a felhő; valamely mennyei pásztor veri nyáját,
nosza hallga, Phylakénak dalos ifjai, leányi,
nosza halkan dudolásszunk.
 
Semichorus:
Artemis követői, szűz
lányok, zengjük az istennőt:
ó szűz Artemis, ó szűzek
istennője, imádunk.
Létó leánya, kit egykoron
hűs olajfa alatt anyád
Zeus sarjának a földre szült
Délos szent szigetében,
erdők asszonya hogy te légy,
s zöldellő hegyek asszonya,
s teknős rejtekü völgyeké
zengő nagy folyamokkal:
te segíted az új anyát
kínja közt; a keresztúton
te lengsz éjszaka; fényedről
Holdnak hívnak a földön.
Lengve hónapos útadon
mérni a kerek év szakát,
munkás földmüvelő szerény
házát gazdagon áldod.
Könnyítsd kívül az éjszakát,
bús szívünkben a rettegést
s gyász egünkre aranyszínű
fénynek hozd fel a holdat.
 
Semichorus:
Büszke székedben, magas Aphrodite,
égi hölgy, lesben gyakorolt, ha másszor
hív imádódnak kegyesen hajoltál
földi szavára:
Jöjj, ereszkedjél nagy Olympos hegyről
s vonva hintódat lebegő galambok
villogó szárnnyal, tova hagyd atyádnak
isteni házát.
Ős habok közül született mosolygó
istennő, élet kegyes édesanyja,
élet, édesség, gyönyörűség, jöjj el,
ó te hatalmas.
Kedvesebb lantnál, aranyabb aranynál
bús galambszavad, de ha cseng tavasszal
isten és ember s a vadak csapatja
hajlik utána.
Kezd a fényes nap melegebben égni,
még a szűzi csillagok is remegnek:
Jöjj, ereszkedjél, magas Aphrodite,
megjön az éjjel,
megjön a szent hold, lemegy a bús Pleiás
s majd az éjdél jár, foly az óra halkan:
s tört királynőnk zord szerelemmel küzd nagy
végzetek ellen.
 
Epodos Kar:
 
Remegnek a csillagok, égnek az égen,
mindennek az úra a zord szerelem:
de az árnyak a léthei réti sötéten
alusznak az asphodelos-levelen,
ott nem betegíti a vér a csontot,
és senkisem érez a gondért gondot
és nem szomuhozza a szomjra a szomjot,
mert alszik a láz meg a gyász odalenn.
 
Laodameia:
Ó, rémes este! Soha ennyi denevért
lomhán sodorni hosszú architrávokon!
A palotának udvarára rábukik
Othrys-hegy súlyos árnya. Csüggedek. Be más
volt hajdanán az ilyen este tavaszon.
Hős férjem karja eltakarta vállamat
s lombok megől a nimfa leste csókjaink
kíváncsi szemmel. - Mostan félve elbuvik
a nimfa, mint e lányok, kik szüz Artemist
kérik, hogy hozna holdat félelmükre vagy
Aphroditét, hogy lenne új vigasztalóm.
De mit törődik Aphrodite énvelem?
ki eleven szerelmet oltalmaz csupán
holtaktól retteg. Melyik istent kérjem én
az égiek vagy alvilágiak közül
ki az éggel és az alvilággal harcolok,
élettel és halállal? Csüggedek. Talán
már itt is járnak mind az árnyak körülem
denevérszárnyakkal szállnak szerte nesztelen
s a vérre lesnek, mely az oltár hófehér
kövén lecseppen és hogy abból nyaljanak
s a forró vértől percnyi létre keljenek.
Ha úgy lehetne! Csüggedek. Be más, be más
volt hajdanán, míg férjem ébren őrizett!
Haj, gyönge asszony! Melyik istent kérjem én
az égiek vagy alvilágiak közül
ki éggel és az alvilággal harcolok;
élettel és halállal? Téged, halavány
Persephoneia, Hádes nője kérlek én
ki alvilágból visszajársz az ég alá
s az ég alól zord alvilágba visszajársz:
Szerelem vitt el, alvilági zord szerelem,
szeretet hoz fel és az édes nap heve
minden tavasszal. Örvend akkor bús anyád
s kiteríti a föld nagy asztalán áldásait
a lengő gabnát és husos gyümölcsöket
s míg fenn vagy őszig, véle örvend mind a föld.
De télen lenn ülsz zord uradnak oldalán
ivor székedben s nézed ott az árnyakat,
hogy nyüzsgenek miként rajzáskor fürge méh
vagy ősszel darvak serge; nézed Ixion
örök kerekét, nézed fáradt Sisiphos
munkáit, nézed Tantalosnak kínjait.
Élet s halál tenéked egyként ismerős
s életnél és halálnál mélyebb szerelem.
Kérlek tehát, vasszóval, élet és halál
és szerelem nevében, szűzi csillagok
előtt, e rémes éjen, amely holdtalan
mint honnod éje, árnyak kegyes asszonya,
ha könyörültél Orpheüsnak bánatán
s ha szörnyű férjed mindent megtesz kedvedért:
holtak közé a vágyat egyszer s engemet,
vagy vágyakhoz a holtat s hozzám elbocsásd
egy percre s e perc győz az örök végzeten.
 
Lásd, rémes éjen áldozok neked sötét
bárány sötét vérével; még nem berregett
a zsenge bárány; ugrándozva szerteszét
tavasz füvén szeplőtelen hizott; neked
illik fekete állat és fekete vér.
Magam öntöm néked, éjjel, félelemtelen,
én, véres asszony, vérhalállal harcoló
neked, halálnak asszonya, szerelemért
s csészébe gyüjtöm. Csillagok! Talán, talán
már itt is járnak mind az árnyak körülem
denevérszárnyakkal szállnak szerte nesztelen
s a vérre lesnek és hogy abból nyaljanak -
hess, néma árnyak! - Ah, az oszlopok között
rebbennek szerte - oly csodásan zúg a lomb!
A fű megindul. Milyen felhő kavarog!
Mily néma szél! A légben láthatatlanul
szárnyak legyeznek. A halál életre vágy:
életre, vérre; forró vörös vérre vágy -
hess, szomjas árnyak! - Mint csoportos madarak,
úgy nyüzsgenek, vagy mint rajzáskor fürge méh. -
Ki jő előttem néma oszlopok között
fekete lomb előtt fehéren? Villog az
éjben az oszlop, villog az árnyban az árny.
Mily halvány s mily halott! s sötét seb homlokán.
Ó mint megváltozott és mégis ugyanaz.
 
Jöjj, holt szerelmem árnya, téged várlak én,
jöjj, ó szerelmem véres árnya, jöjj felém -
hess, szomjas árnyak: mind e vér itt férjemé
s eremből ontok hozzá hogyha nem elég:
hess, szomjas árnyak! jöszte édes szomjas árny
közel, közel, közel - hogy félnék tőled én,
véres, szerelmes asszony, sorssal harcoló?
Tenyérben felfogom a gőzös sűrü vért
s forró tenyeremtől lesz még forróbb neked
és úgy itatlak, mint a kis madárt szokás,
meleg tenyérből - édes, szomjas, bús madár
igyál: a vér az élet! Ó szegény milyen
mohón habzsolja; mint a gyermek a tejet
szürcsölve halkan; - s átmelegszik vértelen
árnyteste lassan; látni, mint foly át a vér
az átlátszó test vékony kékes erein
s mind sötétebb az ér és színesebb a hús.
Didergő csontját vér melegje járja át
s halott szemében élet izzó tüze gyúl
s ajkát mohón mozgatva issza lázasan
az élet vérét. - Fel, szerelmem, nézz reám,
közel, közel - kapcsold szemembe szemedet.
Be más vagy s mégis régi kedvesem te vagy,
te vagy, te vagy! - Mért nézel úgy? Csak a halál
nézhet így az életre! Élünk, kedvesem,
s megint enyém vagy! Élünk, élünk! érted-e?
Közel, közel! jövel, jövel! Ölelj, ölelj!
nyomd ajkaimra vértől nedves ajkadat
(nem félek én a holt ajaktól, hisz tiéd)
mily cserepes, mily véres! csurg az álladon
a bárányvér; de vértől csókom mit se fél:
vértől a csók csak ízesebb, csak pirosabb.
Hadd csókolom sebed rózsáját homlokodon,
hadd kóstolom! De mért nem szólsz? Beszélj, beszélj!
Mondd, fájt a nyíl? Mondd, fáj-e a sötét halál?
Mondd, bús az élet zord Hádésban? úgy-e bús?
Szerelmetlen, vágyatlan, létlen, vértelen
árnyélet, úgy-e bús volt? Látod te, te rossz,
mért is hagytál el engem? Úgy! de már ne sírj
hisz élünk, élünk, érted? Szólj! Mért nézel úgy?
Ne félj! az örök végzetet legyőztem én,
legyőztem én s a szerelem s a vér s a vágy.
 
Protesilaos:
Három órára.
 
Laodameia:
Ó minő a hangod is:
Szép férfihangod! - Mindegy, mindegy! Szólj, beszélj!
Beszéld el, Trója földjén hogy temettek el
ó messze, messze! vittek-é áldozatot,
tejet, bort, mézet? játékot rendeztek-é?
Beszélj! - de mégse! Csókolj, csókolj! Ó sokat
kell még csókolnunk - még sokat csókolhatunk.
 
Protesilaos:
Három óráig.
 
Laodameia:
Nézd feljött a holdvilág:
arany kisértet. Most az oszlop mind ezüst
s Othrys fenyői fémszinekben fénylenek
menyegzői fáklyák gyanánt. Mily szép az éj!
Ó jer velem, mint boldog nimfa és szatir
a lomb alá - még eleget csókolhatunk.
 
Protesilaos:
Három óráig.
 
Laodameia:
És ha három óra is,
egy öröklétnél minden perce többet ér.
Ó jer velem! Sohase volt ily éjszakám,
mert élőnél holtat szeretni több bizony.
Apró hadam, a Kéjek és Percek hada
kis talpaik alá szegik a vén Időt
s e három óra győz az örök végzeten!
Ki halni nem fél, mindent, mindent merhet az.
Sohsem szerettelek még így: ó jer velem:
előttünk élet, vágy és véres szerelem.
 
Protesilaos:
Három órára.
 
Laodameia:
S akkor együtt halhatunk!
 
1. strófa Fiúk:
Ki a lombokat és az oszlopokat
beezüstözöd és a tengereket,
a haboknak számtalan kacaját,
erdei források szent fejeit
és a földet, mindenek anyját
s a rémeket és a szerelmeket
üdvözlégy, isteni holdfény.
 
Lányok:
Szörnyű, szörnyű dolgokat élünk,
szörnyű, szörnyű éjeket érünk
harcot, harcot végzetek ellen,
rémes, véres éji szerelmet,
árnyat a vággyal, lelket a vérrel
leget a hússal, tűzzel jegeket,
elevent egyesülni halottal!
 
1. antistrófa Fiúk:
A szerelmes nő mindenre merész
s hatalmas a percen a szerelem,
de a percek tellnek, az óra fogy
tün a hosszu vágy, tün a kurta kéj
bosszus a sors és írigy az isten
és változatlan a végzet áll
ki merhet az égiek ellen?
 
Lányok:
Nincsen, nincsen semmi reménység:
végzet ellen kelt a királynő
holt árny vérzi nászkamaráját
rémes, véres bús szerelemmel
pusztul a háza ős Phylakosnak
sírjatok értük, széphajfonatú
fiatal Phylakida-leányok.
 
2. strófa Fiúk:
Iszonyú, amit ma láttunk,
iszonyú, amit ma várunk,
iszonyoknak éje lesz ez.
 
Lányok:
Szörnyű, szörnyű dolgokat élünk
szörnyű, szörnyű éjeket érünk
félek, félek, mit hoz az éj még?
 
2. antistrófa Fiúk:
Akinek szivében egyszer
gyökeret vert vágyak fája,
örök átok hajt ki rajta.
 
Lányok:
Nincsen, nincsen semmi reménység,
végzet ellen küzd a királynő
félek, félek, mit hoz az éj még?
 
Epodos Teljes kar:
Van egy fa, amely dús lombjai szárnyát
szívünkben bontja ki éveken át
és vérünkből kap erőt
és életünkre teríti árnyát
és egy fa se hajt nagyobb koronát
és egy fa se napratörőbb.
Az ifju szív ennek melegágy
s mindegy neki: nap meg éj:
buján virulnak az ágok;
mély gyökere maga a vágy,
hullós virága a kéj,
sötét gyümölcse az átok
és gyökere annyira edzett
s a virágban annyi a méz,
s a gyümölcsben annyi a méreg,
hogy akinél kirügyedzett
a halállal harcra merész
s nem bánja, ha rágja a féreg
s nem bánja az égiek átkát
csak öntözi nappal-éjjel,
csak öntözi este-reggel
rossz fája sötét virágát
csak öntözi könnyel-vérrel,
úgy harcol az istenekkel.
 
Semichorus:
Ó jaj, hallga, mily hang volt ez, milyen szívszorult sikoly?
 
Semichorus:
Sohse hallék ilyen hangot, ilyen tépőt, rémeset,
 
Semichorus:
Mintha a halálra gyötört véres Éj sikoltana,
 
Semichorus:
Megrázkódtak a fenyőfák, bús felhőbe bútt a hold
 
Semichorus:
Fagyos szél jő, mintha sírból jőne a Halál szele
 
Semichorus:
Rettegek, didergek, csontom fázik, vérem összefut.
 
Kar:
Iszonyú, amit ma értünk,
iszonyú, amit ma várunk,
iszonyoknak éje lesz ez.
 
Iphiklos:
Ó jaj, mit láttam! Ó ti vénhedt szemeim
apadjatok ki! folyj el őrült agyvelő!
nem láthat ilyet ember sarja bűntelen.
 
Semichorus:
Sejtem közelét a halálnak
És érzem, valami véget ért.
 
Iphiklos:
Ó lányok, ifjak, mélyen keseregjetek!
láttam Halál arcánál rémesb dolgokat:
királynőtök véresen fekszik holt gyanánt.
 
Semichorus:
Ó ifjai Thessaliának
sírhattok honnotokért!
 
Iphiklos:
Amint berontok, hallva éles sikolyát,
ő ott feküdt az ágyon - minden csupa vér
s férje nevét kiáltva rángott lázasan.
 
Semichorus:
Hasítsad öltönyöd, arcod
és tépjed barna hajad.
 
Iphiklos:
És karjai közt - nem tudom, jól láttam-é?
valamely rémes és alaktalan tömeg
fogyott, halványult egyre, mint egy véres árny.
 
Semichorus:
Ő megharcolta a harcot
s elhullt a végzet alatt.
 
Iphiklos:
Ó lányok, ifjak, - nem tudom, elmondjam-é?
egy alaktalan, rémes, véres, éjes árny
tűnt lassan el, s az arca fiam arca volt.
 
Lányok:
Vérszínü virággal
borítsuk el őt
és tavaszi ággal,
mely éjszaka nőtt:
leljen szerelemtől a léthei réti sötéten örök pihenőt.
 
Fiúk:
És szóljon az ének
és zengjen a lant:
nyugalom szivének
örökre alant,
de dicső legyen itt neve és kora sírja fölött kiviruljon a hant.
 
Lányok:
Nem özvegyi ágyban
hamvadt tüze el,
nem is árva vágyban
égett e kebel:
úgy gyúlt el a kéj viharában, mint fiatal fa, ha villám égeti fel.
 
Fiúk:
Vérszínü virággal
borítsuk el őt
és tavaszi ággal
mely éjszaka nőtt:
leljen szerelemtől a léthei réti sötéten örök pihenőt.
 
Iphiklos:
Ó Phylakosnak ősi háza odavan
s átok borítja mindörökre bús nevét
szent borzadással mondja a késő utód.
 
Semichorus:
Szakítsad öltönyöd, arcod
és tépjed kúsza hajad!
 
Iphiklos:
Ó istenek: miért kellett megérnem ezt?
Mért nem haltam meg ifjan? gyenge vén szivem
nem bírhat ennyi átkot, ennyi borzadályt.
 
Semichorus:
Ő megharcolta a harcot
s elhullt a végzet alatt.

 

 

Annotációk
Szövegrészlet kijelölését követően fűzhet hozzá magyarázatokat.
További információk

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages