Babits Mihály: BOGÁRKÁK JÓ HALÁLÁÉRT
Összecsukta fényes szárnyát,
mint egy páncél szemfedőt,
mint egy haloványuló
zománcu kettős szekrényajtót,
melynek fénye érc, agát...
jött el érte jobbrul-balrul,
koporsóba tette őt,
melynek falai magukba
itták rég-elgyúlt gyufáknak
maradozó kénszagát.
Az se zárta tán sokáig
foglyul a kis repkedőt.
Már a márciusi vizek
jöttek és a korhadt fán át
beszűrték az éjszakát
s boldog-meztelen maradva
a nagy Mindenség előtt
úgy cserélte csöpp husát
s a sáros földet, úgy cserélte
a világot és magát.
csak szállt és rángott ég és föld közt,
most a Végtelenbe nőtt
elvegyülve. S múlt a nyár
és telt az ősz, s a házak állán
tél eresztett jégszakállt.
így suhantak. Én Istenkém,
ég és föld szövője, sződd
egybe minden bogárkádat,
engem is majd kedvesemmel
s szűrd reánk szent éjszakád!