Babits Mihály: A MEGLÓDULT NAPTÁR
S egyre kergébben! Tél az ősz után!
Liheg a tavasz mezei szelével,
mint szaladásban elfulladt leány.
körhintán szálló lányra aki les!
S mind hadaróbban pörgeti a hinta:
rám villan, és már a forgásba vesz.
s lomhább ütemben él a vénhedő?
Lám, ha kevés van már belőle, akkor
fut legkajánabbúl a gyors idő.
Itt a kacér ki röptében kacag
elleng mellettem és piheg kifúlva
ruháján a zöld máslik bomlanak.
hevülten, izgatottan, fullatag...
Csak én öregszem: ő most is a régi
s a réginél még gyötrőbb és vadabb.
mint szeretők között a hirtelen
pörpatvar, mely csak arra jó hogy fájjon
és még forróbb legyen a szerelem.
a serdülő és könnyes pázsiton.
Az ördög veri asszonyát, s az égnek
egyik fele nevet a másikon.
esernyő guggol, mint barna kutya.
A kerti lombot látni szinte nőni.
Megtört fü csúcsán lógáz a csiga.
s az érzékeny világba ágazik.
Most megrázza magát egy fiatal fa
s egyszerre szökőkúttá változik.
megremeg és könnyekbe öltözik.
Ideges az egész táj, mintha félne
a gonosz nyártól amely érkezik.
Úgy járhatnék itt, mint bölcs idegen,
ki nyugton és közömbösen megy által
izgatott és vajúdó földeken,
úgy nézhetnék, mint táncra süketek,
vagy mint aki hitetlen állva nézne
egy vak, rajongó gyülekezetet,
rejtelmes, könnyes szertartásait,
ahol a hívők sorra fölremegnek,
ha a Lélek szárnya vállukra üt
nem nyugtat meg hogy idegen vagyok:
saját kertemben, ennen életemben
tolonckocsit váró kitagadott,
és alig izgat már izgalmatok,
annál izgatóbb kín lesz árvaságom
köztetek, reszkető zöld karzatok!
magasban, madárlábon járható
ágakon pár szem... Hogy is szól a régi
költőnő? Αχρον απ' αχροτατω...
arannyá főtt. Langy körte és dicső
őszibarack pompáz a törpe fákon,
roncs férj karján virágzó húsu nő.
elég van az idén, kékell a lomb.
A mandulának keskeny tokja nyilva.
Már jár a róka, kerepel a domb,
falni és marni, mint a gaz darázs.
De mire magad kedvedig ehetnéd,
már vége is van, jön helyette más,
s mintha vetítve volna vagy varázs,
kapkodja fogásait az időnek
irigy házigazdád, a változás.
izgatva halkuló vágyaimat?
Óh ha már hoztad, oly hamar ne vidd el,
mi még nyelvemnek édességet ad!
elgurul a dió ha leütöm.
A gyümölcs mely szép, mint a lányok térde,
letottyan és eltöpped a füvön.
Szomorun nézem, s mintha valami
eltörött volna, szeretném vigyázva
fölvenni és visszaragasztani.
mint érzéketlen szolgálóleány.
Ki hozza vissza nyaram? S ha ez elmult
hány marad? Tíz? vagy egy? Vagy egyse tán?
mint őszi napok, év az év nyakán!
Kurta a ma, de még kurtább a holnap,
és még kurtább lesz a holnapután.