Babits Mihály: ABBÓL A KIKÖTŐBŐL...
ifjúságomban az ifjúság madarai, lánykacagások
csapódtak a joviális fehérszin oszlopokhoz -
óh kövér nevető ház! akiből annyiszor
indultam szürke hajnalban; aludt még aranyos
Ilka néni; sápadt szinekkel, lengve intett búcsut a kert...
Küszöbről Miska bácsi küldött, korholt, kehült:
"Eredj ha nincs eszed már!" - S a csipős szürkeségben
mint égve felejtett lámpa, égtek még a makacs
lányszemek... Óh ha maradnék! De én már mentem, már mentem
át az alvó Szeremlén, szekcsői kompon át...
és hogy Kalocsa merre, vagy (mit tudom én!) Kakasd?
Duna még nyergeletlen, nem ült még rajta a hid.
Olykor jég közt, ladikkal, tudott csak átvinni a révész
s a különös álmok s remények titkos vontató-serege...
Mily más ez a vasút, hol ma kávém szürcsölöm!
Nem uj remény vagy álom csábit már engemet,
csak emlékezetétől futok a réginek.
Mért is jöttem ide vissza? Tán hogy a szűk jelen,
mint mikor még jövő volt, ujra szép és nagy legyen:
de ahelyett a megnőtt mult lett kicsiny megint...
valami nagy jégzajlásban; házakat, életeket
torlódni láttam és tűnni mint a kisérteteket.
Hogy megtörpült a torony! milyen szűk lett a tér!
milyen roskadt a tornác! s a rég-látott lányszemek,
mint csillag, mely mogorva felhők között remeg,
lassan kialvó... Miska bácsit is láttam én
s karszékben Ilka nénit... sírtak és elhagytam őket
újra, mint idegen hajó két vén Robinzont egy puszta
szigeten, vagy mint a hajót, melyet már-már elnyel a tenger,
elhagyja valaki, az ingó jégtáblán tovauszva...