Babits Mihály: ADY
én visszabújtam a klastromba, nézd!
Ó könyves klastrom, s bús bor az oltáron -
s a szerzetes köszönti a vitézt.
de tégedet magunkba temetünk
és könyveinkbe s oltárunk borába,
hogy légy erős és örök bor nekünk.
s van: élni, ki meghaltál - ó de mi:
te élsz mibennünk, mi haltunk tebenned
s magunkat fognánk elfelejteni,
szerzetes, ha nincs könyve s nincs bora?!
De lelked vére a kelyhünkbe csurrant,
mielőtt lelke lelkednek tova-
mint holt vitéz fekete paripán -
oltár elől mi, fölemelt kehellyel,
válhatatlan nézünk a Tünt után!
ha kölcsön nem veszem a te szavadat?
Hogyan dicsérhetik a napot a rét, berek,
erdők, rőt ormok, puszták és tengerek,
ha nem avval a sugárral, amelyet
a Nap ad nekik, maga a Nap?
s reád gondoltat minden holdvilág;
kialudnánk ha nem adnál sugarat
s ha eltűntél volna a hómezők alatt
s nem égnél titkon, mint éjjel a Nap
"ifjú szivekben, s mindig tovább":
(Ó szavak lelke! adj nekem szavakat)
"még sírni sem tudnánk", fakadni sem.
hogy megmosolyogtak a sötét ugarak