Babits Mihály: SÖTÉT VIZEK GYERMEKE
A mélység palotáiban bolygok egész reggelig.
Mint kiről a mese mesél, aki sellő volt előbb,
tritonfiú, tengermagzat, és a tengerben lakott,
ahonnan fölhorgászta őt régi jámbor csókhorog.
titkok fölé; ladikjuk a lélekvesztő szerelem.
S az a csöpp sellőporonty a csónakszélbe csimpaszkodott
és a régi jó szeretők partra vonták jámborul.
Partra vonták és embernek fölnevelték jámborul.
és sötét nosztalgiával leszállva ha jött az est,
ott bolyongott reggelig a mélység palotáiban.
S mint akit rejtelmes rabló bódulatban elrabolt,
száját tömve, és reggelre emléke mint tépett köd,
Mily hipnózis átka ez? Mily égi orvos szuggerál
e mindennapos varázzsal? Mikor gyermek voltam én,
este mindig sírtam: "Még ma nem játszottam eleget!"
de fejem, még ki se mondtam, máris ingott, lecsüggedt,
Az ős hullám mindenestől, makacsul elborított.
Ifjú legény korban olykor hetyke daccal ellenálltam,
napok hosszat elkerültem, s vézna lettem s halovány.
Óh ma már nem állok ellen! vágyva hívlak, vak hullám,
lesem bohón, s este, mint az elfajzott sellő, fejest
bukok beléd otthonosan, és egyszer majd úgy bukok,
hogy vissza se jövök többet, bár mint csacska vén gyerek
nyöszörgöm folyvást magamban: "Nem játszottam eleget!"
1930
Az Est Hármaskönyve, 1930.