Bajza József: APOTHEOSIS.
Dúló csaták után,
Nyugosznak ők, sírjok felett
Zöldell bokor, virány;
Mert vérök öntözé.
És hálakönnyek hulltanak
Az égharmat közé.
S ábrándos képzelet,
Mely dúl alkotni várait
A köz romlás felett:
Viszályok angyalát,
Hogy vérszínnel borítsa be
A béke hajnalát;
Rablás pusztítsanak,
S a század szebb reményei
Sírokba hulljanak.
Népjog csatája volt,
Melyet szent eskü, szent kötés
Ellen zsarnok tiport.
Szerelme lángola,
Karjokba' tiszta honfitűz
Szablyája villoga.
Láncot nem tűrtenek,
S Szabadság, te szép égi lény,
Érted vérzettenek.
De győzödelmesen:
Tettök sugára átragyog
Időn, enyészeten.
Vérökből termenek,
S sírjokról nagy világba át
Hírszellők lengenek.
Örök betűivel
A történet komoly szavú
Múzsája vési fel.
Szabadság harcain,
Beszéli a vándor rege
Utódok ajkain. -
Népetlen pusztaság,
Paloták és faluk helyén
Fű nő s fenyérvirág.
A férfi bajnokok,
Vagyontalan földönfutók,
Hazátlan vándorok.
Utcáin hallgatás,
Sápadt nők arcán síralom,
Bánat, szívszaggatás.
Apák lézengenek,
Kik egy jövő szebb kor felől
Kétségbe estenek.
Gyámatlan magzatok!
Elgázlott honnotok felett
Szűnjön siralmatok!
FeI fog születni még,
Van bíró a felhők felett,
Áll a villámos ég.
Támad föl ellene,
S a zsoldos szablyák ezrein
Győz a kor szelleme.
Hangokká változik,
Keresztüldörgi a hazát
Kelettől nyúgotig:
A harci síkokat:
A népszabadság ott tenyészt
Legszebb virágokat.