Bajza József: VIII. SZERENCSÉTLEN LÖVÉS.
SZERENCSÉTLEN LÖVÉS.
Mind a két nemzetség kardja villog.
Néhány özvegy törli már könyűit;
De anyákat látni még zokogva.
Bérceken vivott és róna téren |
Mint két szarvas nemző gerjelemben.
Vérzett szíve mind a két családnak
S bősz haragjok még nem csillapúlt le.
Serral-ágnak egyik híres ősze |
Menj fel Ostrovicra, kedves Ilkám,
S kémlelődjél, mit csinál az ellen?
Hat hónaptól foly viszály közöttünk,
S én ohajtanám már vetni végét.
Sapkát tesz fejére szép Ilonka, |
Egy piros palástot vet magára,
Bőrtopányit összefűzi lábán,
S indul a hegyeknek Ostrovicba,
Amidőn épen leszáll az alkony.
Tűznél körben ültek ott a bégek, |
Mások puskatöltést készítettek.
Kéve-zsúpon ült a guzla-dalnok
S őrtanyájokat vidítva zengett.
Köztök a legifjabbik, Hadanjy, |
S észrevéve jöttét idegennek,
Ki tanyájokat kikémlelendő,
Hosszú csövü puskáját ragadja,
Mely ezüsttel gazdagon kiverve.
«Bajtársak, látjátok ott az ellent,
Ki felénk lopódik a sötétben?
Ha nem csillog sapkájára e láng,
Meglepettünk volna tőle: ámde
Halni fog, ha kedvezend szerencsém.»
Fegyverét azonnal ráirányzá, |
Ismételve zengi vissza a bérc.
De sikolt egy élesebb kiáltás,
És az ifju apja, Bjetkó, szólal:
«E hang, Istenemre! női hang volt!
Mely szerencsétlenség, mely nehéz sors!
Szégyenére vál egész fajunknak,
Hogy kezünktől gyenge nő esett el,
Kiknek Serral fegyveres vitézit
Illett volna harcban elterítnünk.»
Mindenik ragadt kezébe üszköt.
S ment közelre, látni ami történt.
Ott fekütt halottan a leányka,
Véres arccal földön elterűlve.
Könnyező szemekkel szólt Hadanjy: |
S jaj nekem, hogy azt, akit szerettem.»
Bjetkó rá komor szemmel tekinte: |
Általad gyalázva van családunk.
Mit fog Serral szólni, majd ha hallja,
Hogy mint vad haramják nőt ölénk meg?»
Rátekint utólszor őslakára,
S hosszu fegyverét vállára vetve
A hegyoldalon le útnak indúl,
Hogy kimenjen messze tartományba.
Jovan Vjeszki zengte nektek e dalt.
Jovan Vjeszki legjobb guzla-dalnok.
Aki vágy tovább Hadanjy sorsát
Tudni, adjon díjt az énekesnek.
Kecskenyájat őrzék a hegyekben, |
Hív kutyám aludt a hűvös árnyban,
Minden fű alatt tücskök danoltak,
Mert a nap heven sütött az égről.
Egy szép ifju lépett hirtelen ki |
Testén tépve függtenek ruhái,
De a régi rongy s kopás közől is
Láthatólag tündökölt a hímzet.
Hosszu puska volt az ifju vállán,
Csője gazdagon ezüsttel ékes,
Jatagán lógott bal oldaláról.
Hozzám lépve idvezelt szerényen: |
A hősekben gazdag Ostrovicnak?»
Majd könyek perdűltenek szememből, |
«Gazdag volt, úgymond ő, e falucska, |
Négyszáz hadra termett hős fiának
Tündökölt puskáján játszva a nap:
Most csak téged látlak itt magadban,
S e kisded bozontos kecskefalkát.»
Én feleltem: Ostrovic hatalmas |
S e gyalázat végveszélybe dönté.
Minden népeit legyőzte Serral,
Amióta egy lyányt, szép Ilonkát,
Meglövé az ifju hős Hadanjy.
«Mondd el, bátya, mint történhetett ez?»
Serral jött mint bérci áradat jön, |
Földeinken feldulá az áldást,
Gyermekink rablóknak adta pénzért,
S Ostrovicnak régi híre eltűnt,
Hát az ősz Bjetkó felől hírt |
Látván nemzetsége pusztulását, |
És fiát kiáltozá, Hadanjyt,
Aki elment messze tartományba.
- Hogy rá minden szentek átka szállna! -
És lelőtte Bjetkót a tetőről,
S ősz fejét leszelve jatagánnal
Meglöké lábával a halottat,
S teste a hegyről mélységbe görgött.
E szókat hallván a vándor ifju |
S a mélységbe görgött, melybe apja
Holttestét a durva bég taszítá:
Mert, ki minket végveszélybe dönte,
Ő, Bjetkó szülötte volt, Hadanjy.