Balassi Bálint: TIZEDIK
1 | Valaki azt hiszi, hogy nyerjen |
menyeken és szüzeken |
Szerelmével avagy hívséggel, |
az házat rak sík jégen, |
Vagy penig héában hord vizet |
rostás edénében, |
Avagy hogy verőfént akar |
fogni bolondul kezében. |
2 | Nem használ minékünk szerelmünk |
nálok, sem könyörgésünk, |
Nem esnek rajtunk, bár kínt valljunk, |
sőt nevetkeznek vélünk; |
Mely kedves sáskának az harmat, |
úgy nékik is könyvünk, |
Sok búnkkal, fáradságunkkal |
tőlök mi csak kínt érdemlünk. |
3 | Az felgyúladt tűz se gerjedhet |
fűlt kemencében inkább, |
Mint én elfáradott, bús szívem, |
ki már nem élhet tovább, |
Mert szerelem miatt oly bágyadt, |
nem lehet nyavalyásb, |
Mert már, ni, annyira jutott, |
hogy ugyan nem szállhat alább. |
4 | Mint hogy tiszta vízzel buzog fel |
forrás tiszta kútfőben, |
Olyan tisztasággal forrdogál |
szívem nagy szerelmében, |
Szolgálja örömest, jóllehet |
csak gyötri szüntelen, |
Jókedvvel tűr, szenved, enged, |
csak juthatna jó kedvében. |
5 | Szerelmemnek de míg mindeddig |
csak az sem volt jutalma, |
Hogy valaha nékem kegyesen |
vagy egy szót is szólt volna, |
De sőt még ingyen szép személyét |
csak látnom sem hadta, |
Csak azért, hogy szerelméért |
szívemet több kínnal bántsa. |
6 | Mint párduc prédának, kínomnak |
is kegyetlen örvendez, |
Háládatlanképpen bűnemben |
gonoszt fizet s bút szerez, |
Mosolyog kínomon, mint nagy jón, |
hogy lelkem epedez, |
Szerelmében, mint szélvészben, |
látván, hogy szinte úgy evez. |
7 | Medgyek? már nem tudom, ha látom, |
hogy én el nem hagyhatom, |
Noha kínját vallom, de válnom |
tőle nem kívánhatom, |
Szeretnem penig azt, ki fáraszt |
sok búval, mi hasznom? |
Hát medgyek? ellene vétsek? |
Óh, azt sem lehet, mert szánom. |
8 | Éljen, inkább éljen, víg légyen, |
valamit mível vélem, |
Hogy lelkem érte jár, lássa már, |
légyen kegyelmes nékem, |
Esmérje valaha, hogy soha |
egyebet szerelmem |
Nálánál, kin életem áll, |
nem követhet, mert ő lelkem. |
9 | Szerelmére, mint egy szent helyre, |
elmémet, ím, fordítom, |
Mint egy áldozatot, magamot, |
abban esmét felgyújtom, |
Csak hogy keservemben, már kiben |
régen fekszem, szánjon; |
Megszánván, térjen meg hozzám, |
s éngemet megboldogítson! |